Moha olvasónaplója

Életfirka

2018. július 16. - Mohácsi Zoltán

Tölts egy bögre illatos teát magadnak, vagy ha úgy gondolod, gyöngyözzön párás poharadon jóféle vörösbor, helyezkedj el kényelmesen egy fotelben, a párnáidon, és kérlek, lépj be hozzám!

Nem kerestem, szinte csak az ölembe hullott mostanában, hogy nagyon jó élni! Boldog vagyok, és ez 2009 májusánk végén még inkább kiteljesedett: Márti a feleségem lett, és így lettünk egy családdá. Bár azóta fogyatkozunk, mert az én nagy gyerekeim már kirepültek mindketten.

Hálás vagyok az Égnek miatta, érte, drága-drága, kedves Zsákomért, „akit nagyon szeret az én szívem”, és akinek a szíve nagyon szeret engem, s főleg, hogy ketten lettünk egésszé, és úgy szeretjük egymást, ahogyan az a másiknak nagyon jó: nem akarunk megváltoztatni, csak változni; játszmák és görcsölések nélkül.

Bölcsességért fohászkodom, hogy megmaradjon a boldog, önfeledt, mégis reális lebegés bennem is, benne is, és öten együtt hirdethessük: van emberi élet a halál előtt, s hogy a szeretet nem eszmékbe való görcsös kapaszkodás, hanem szívállapot-kérdés.

Boldog vagyok, de út volt idáig eljutni mindkettőnknek, mindnyájunknak.

1967-ben, egészen kicsi gyerekként születtem Budapesten. Három-négy hónapos koromban majdnem meghaltam: megkövesedett az anyag (nem a canabis) a torkomban, és csak apukám fürge lábának, meg egy könyökvédős, pénzt el nem fogadó orvosnak köszönhetem az életemet.

Ahogy az a könyvekben lenni szokott: korán árvaságra jutottam. Édesanyám 1974-ben, huszonhat éves korában, leukémiában meghalt. Apám soha nem emésztette ezt meg igazán; én voltam, hétévesen, aki őt vigasztaltam. Még a következő két, csapnivalóan sikerült házasságában is. Volt két, a szó szoros értelmében vett mostohaanyám.

Óbudán kamaszkodtam, ott jártam ki az általános iskolát. Első osztálytól nyolcadikig barátom volt Endre (Lóka, manapság Pipi), akivel hosszú időkihagyás után újra találkoztunk, s rendszeresen összejárunk, részei lettünk egymás életének. Sajnos Pipi 2 2013 decemberében elhunyt. Végakarata volt, hogy én búcsúztassam a temetésén. Az egyik legjobb ember volt, minden hibája és hiányossága ellenére, aki ismertem. 
S persze Prof, Profka! Naná! Négy évvel volt idősebb nálam ez az elvarázsolt figura, aki évekre a legjobb barátom lett, aki nagyon nagy hatással volt rám. Én tizennégy voltam, ő tizennyolc. Mégis el- és befogadott. Annyi időt töltöttünk együtt, hogy Apu megkérdőjelezte még a nemi identitásomat is. (A helyzetet nem könnyítette meg, hogy Prof egy szanatóriumi tartózkodása alkalmával elsütötte egy levélben az alábbi sületlenséget: "Vannak itt nagyon csinos ápolónők, utána is nézek néhánynak, de ne aggódj, tudod, hogy igaz szerelem csak férfi és férfi között lehet; már a régi görögök is megmondták!" Az íróasztalomon hagytam a levelet, Apu meg beleolvasott…)

Prof által ismertem meg Vasarely művészetét, meg azt, hogy aki felnőtt, annak nem muszáj szükségszerűen nem gyereknek lennie. Régen láttalak, Profka, túl régen! Nem szidás, nem feddés, ennek elsősorban én vagyok az oka, tudom!

És ugyanebben az időszakban volt egy lány, akivel együtt tanultuk a szerelmet: Ági. Ő már akkor tudta mit akar, és megvalósította, ami nekem az álmom volt anyu betegsége alatt: orvos lett. Ma, tudomásom szerint Kanadában él, és két gyermek édesanyja. Köszönöm Ági, azt a három évet! Te tartottál akkor életben, és Te tanítottad meg, milyen érzés szeretni, biztonságban lenni valakivel!

Közben kijártam az általános, meg egy vendéglátós szakközépiskolát. Az utóbbiban összejött egy négyfős társaság, Arthur, Boskó, Kajla és én. Buliból, időhúzásból csináltunk egy monumentális faliújságot, meg kiadtunk egy négy számot megért újságot, Tacepao címmel. A negyedik számot betiltotta az igazgatónő. A harminckét oldalból harminckettőt kicenzúrázott Addig még a címét sem vette észre. Megjelent benne egy KISZ bíráló cikk, s ennek következtében még egy szóvicc is ("A farkasordító hidegben a szibériai tudósoknak arcára fagyott a mosoly.") áldozatul esett az ideológiának. "Miért nem lehet ide mondjuk Floridát íni?" - kérdezte az igazgatónő. Nem röhögtük el magunkat, sikerült fapofával válaszolni: „Mert ott huszonöt fok az átlaghőmérséklet, tanárnő!”

Ági az érettségi után megszűnt lenni számomra. Így van ez jól, bár évekre belepusztultam a hiányába. Érte még a lopós, hazug vendéglátót is vállaltam volna. Szerencsére nem így lett.

1985 szilveszterén ismertem meg Bagolyt, két nappal később, hogy utoljára voltam abbéli minőségemben Ági szobájában. Bagoly sem szemüveges, sem tudálékos, csak szimplán okos és szép lány volt. Próbáltam becsületes lenni vele. Nem sikerült. Pedig ő volt az egyik legjobb ember az életemben, akivel összehozott az Ég. Ugyanazok a könyvek sorakoztak a könyvespolcunkon, ugyanabban a sorrendben! Ismerte a gondolataimat, folytatni tudta a megkezdett mondatomat. S ő tartotta azt a csodálatos improvizatív ötperces előadást a mohákról azon a baráti Mikulás-bulin, ahol nekem a bagolyról kell ódát írnom. Megtudhattuk az előadásból, hogy a moha spórával szaporodik, gyökértelen, és van egy különleges fajtája: a bunkósfejű moha. S végül: Tapasztalataim szerint a moha (Moha) melegágyban sokáig eltartható, csak sűrű forgatást igényel!"

Aztán voltam katona is, igaz, csak itt, a külső Váci úton. Ma valami bútorbolt van egykori bohóckodásunk színhelyén.

Ott ismerkedtem meg egy eü-katonával, Lacival, aki később, a feleségével, Krisztával alias Picurral együtt hatalmas lelki segítség volt a számomra. Volt, hogy egy héten háromszor is bebocsátást kértem az otthonukba, és soha nem utasítottak el. Hithű, gyakorló katolikusok voltak mindketten. A katolicizmus maga nem, de a hitük, az, ahogyan mindennapi természetességgel megélték, fontos volt számomra. Köszönöm Nektek is! Kár, hogy..., nagyon nagy kár....!

1989-ben meghalt az addigra tökéletesen alkoholistává lett édesapám. Negyvenhárom éves volt. Hiányzott, hiányzik, de jobbára nem is ő maga, hanem az elszalasztott lehetőség, hogy létezhessünk egymás számára, mi apa és fia.

Ekkoriban ismerkedtem meg Erikával, aki később a feleségem és két gyermekem anyja lett. Eszter, alias Szamóca 1991-ben, Gergő (és nem Gergely!) 1993-ban született. A másik két legjobb dolog, ami történt velem az életemben. Nagyon büszke vagyok rájuk, mindketten elérték, amit eddig akartak az életükben, stabil párkapcsolatban élnek, Eszter óvonő, Geri egy nagyon kreatív műbútorasztalos.

Erikával együtt kavarodtunk el 1989-ben egy előadássorozatra, amit a KEK-en tartott egy Mark Finley nevű előadó. A Bibliáról és a világ sorsáról szólt az előadás. Ami addig csak művészet-, irodalom- és kultúrtörténet volt, hirtelen eleven valósággá lett. ’90 márciusában megkeresztelkedtünk és gyakorlatilag 2005-ig heti rendszerességgel látogattuk az előadássorozatot szervező, Magyarországon kis közösség, a Hetednapi Adventista Egyház alkalmait.

Ez alatt az időszak alatt keresztségre készítettem fel embereket, Biblia-köröket tartottam, prédikáltam, gyülekezetet vezettem, vén lettem, de ami számomra az egyik legfontosabb volt: gyakorlatilag nyolc évig főszerkesztője és tördelője voltam egy Szövétnek című kéthavi lapnak. (A lap ma már – sajnos, nem sajnos? – nem létezik.) Írtam két könyvet, egy a világ végső dolgaival foglalkozót, Marana Tha, és egy önismereti könyvecskét, Ki vagyok én? címmel. Azt mondják, jók.

Ezzel telt úgy tizenhárom évem: család és kereszténység. Az alsó polgári réteg némileg közhelyes, de biztonságos, meleg hétköznapjai. 2007-ben mondták ki a válásunkat. Barátságban, szeretetben váltunk, nem vádaskodtunk, nem háborúztunk, csak beláttuk, ha nagyon fájt is, hogy külön még van esélyünk, együtt csak szürkülünk, és kikerülhetetlenül gyűlölni fogunk. Pedig ahogyan Ofi barátom írta nekem egy sms-ben: „Rájöttem, hol kefélik el az emberek: ott, ha kivész belőlük a tiszteletreméltóság!”

Dolgoztam szállodában, emeleti londinerként, a Fókusz Könyváruházban hanglemezárusként, egy takarító kft-ben kocsikísérőként, a Budapest Banknál, mint szállítmányvezető, és mint értéktáros. Voltam szabadúszó kiadványszerkesztő, főszerkesztő, voltam szerviztechnikus egy kis kft-ben, egy hatalmas cipőraktárban árúöszeállítóként, a Magyar Postánál (néhány hétpillanatig) kézbesítőként, most egy kis iskolabuszt vezetek kenyérkeresetként, de közben várom, hogy rám találjon az a munka, ami igazán én vagyok. Legszebb lenne az írásból megélni! Hát naná!

S persze mindig is írtam valamit: hol befejezetlen kamasz-westernt, hol ugyanígy befejezetlen kamasz-szerelmes regény, naplót meg verseket folyamatosan. Valahol a Szövétnek készítése közben kaptam azonban rá az írás igazi ízére. Aztán a Szövétnek véget ért, és az időm ezzel jócskán felszabadult: ekkor kezdtem el – bár már régen vágyta, rá! – novellákat írni. Nem haladok túl gyorsan a munkákkal, elsősorban azért, mert a polgári foglalkozásommal, amelynek semmi köze az alkotáshoz, el kell tartanom a családomat.

Érdemi elismerést jóformán csak a fent említett keresztény közösségen belül kaptam az írásaimra, a Jézussal foglalkozó cikkeimre. Azt mondták, nemcsak mondanivalója van, hanem stílusa is. A baráti köröm ugyanezt mondja mostanában a meséimre, a novelláimra is. Volt később néhány novella-megjelenésem itt-ott, egy kerületi novella-pályázat nyereményem, de még nem vagyok felfedezve. Robert Merle negyvenévesen kezdte...

Értegetni kezdem, hogy maguktól nem állnak össze, és nem változnak meg a dolgok: a változáshoz változtatáshoz kell az akaratunk, a szívünk és bátorság is! A szeretethez is, a távolodáshoz, a váláshoz is, az újat akaráshoz is, a szerelemhez is, az Élethez magához.

Hiszem, hogy van Isten: nem a dogmákban, a hagyományokban, a szabályokban, hanem az Égben és a szívünkben. Hiszem, mert olyan dolgok történnek velem, körülöttem. S jó hinni!

 

És persze nagyon jó olvasni!

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr3814115785