Moha olvasónaplója

Alan Moore – Dave Gibbons: Teljes Watchmen – Az Őrzők

2018. július 18. - Mohácsi Zoltán

watchmen_teljes.jpgwatchmen.jpgwatchmen2.jpgwatchmen3.jpg

 

 

 

 

 

 

 

Ennek a képregénynek története van a saját történetemben. Vannak könyvek, amikre részletesen emlékszem, olvasás után évekkel is. Nagyon-nagyon kevés, de van ilyen. Vannak könyvek, amiknek a hangulata marad meg bennem nagyon erőteljesen, bár a cselekményre nem emlékszem. Vannak könyvek, amiknél arra emlékszem tűélesen, milyen körlmények között olvastam, s ha a kezembe kerülnek, akkor azonnal jön az eredeti olvasás fílingje, a szeder íze, a csónak ringatózása, az abádszalóki tiszta szoba illata. Van, amit olvastam, bizton tudom, de uszkve semmire nem emlékszem belőle. Aztán van, amire rácsudálkozom: Én? Ezt? Olvastam? 
Watchmen egyszerre több önkategórámba is belefér. Nagyjából részletesen is emlékeztem rá, a hangulata mindenképpen megmaradt, az olvasás körülményei is (a Flórián téri lakásunk tágas konyhája, tükörtojást sistergett a gázon, besütött a Nap, és az a kipusztíthatatlan, elemtáris életkedvű futónövényke, amit elég csak bedugni a fölbe, máris rohan élni, éppen virágzott mindhárom cserépben a konyha falán. És egyedül voltam otthon, pedig akkor már öten voltunk pecsvörk-család. 

watchmen_szereplok.jpgElég sokáig szűz voltam Watchman-ből. Ma már nem vagyok az. Az első kiadás megjelenése után évekkel került csak a kezembe, bár sokszor találkoztam vele a könyvesboltok polcain, de csak úgy, mint a sarki koldussal, vagy a közért pénztárosával: tudomásul vettem, hogy van, de közünk nem volt egymáshoz. Aztán a fiam megszereztette velem a filmet. Akkor megnéztem a port.hu-n, meg a Moly-on, hogy mi a fene is ez. Irány a könyvtár, egyszerre ott várt mindhárom kötet. Hurrá! Nekiestem. Aztán amikor az Alexandrából elfogyott az utolsó akciós árú példány is, no, akkor már vertem a fejemet a falba. Aztán az első részt meg tudtam szerezni, de a második-harmadik égen-földön nem volt.

Idén nyáron (2018) nyaralás közben ért az infó, hogy a Fumax kiadja egyben az egészet. Azonnal mondtam is szerelmetesfeleségtársamnak, hogy nem nagyon szoktam az alkalmaimra kérni semmit sem, de most de. Mondta, hogy persze. Modtam, hogy piszok drága. Mondta, hog megesik. Azonnal elő is rendeltem. A lelkifurdimat erősen tompította, hogy neki akkor már megszereztem karácsonyi ajándéknak egy olyan Bach monográfiát, ami sosehol kapható, kicsit súlyosabb, mint a Watchmen-egyben,olyan részletes, hogy még az is benne van, mennyibe került Bachnak egy tojás, és az már ott volt az ingeim alatt a szekrényben. A lelkifurdi, de első sorban a szerelem, amit érzek iránta (szerintem boszorkány ez a nő, de nagyon finoman, pasztellen csinálja, tizenegy éve ismerem, és semmi nem csökkent bennem iránta, ugyanúgy minden, mint az első napon, amikor tizenkét óra beszélgetés után, negyvenévesen, pár hónapra a válásom hivatalos papírjának megkapása előtt, két gyerekekkel rádöbbentem, hogy kamaszosan szerelemes vagyok) arra késztetett, hogy megtoldjam egy másik meglepi könyvvel is a kariariját. Nagyon kis rendesek voltunk, én nem nyúltam a Watchmen-hez, ő nem követelte a Bach-ját. De én már alig vártam, hogy rászabaduljak a Teljes-re. És ma (25-én) gyakorlatilag nem volt semmi dolgunk!

Nos, akkor az alapállás: nem szeretem az akcióhősös képregényeket. Valamikor általános negyedik osztálya felé szerettem, de aztán elmúlt a szimpátia… 

watchmen_moore.jpgA képregényeket mindig szerettem, Dargayn, Korcsmároson, Zorádon, Fazekason, Sarlóson szocializálódtam. Meg persze Asterix-en és Lucky Luke-on, jó kis jugoszláviai kiadásokon.

A Watchmen-ből, Alan Moore és Dave Gibbons alkotásából első olvasásra nem fogtam fel az alapvető történésen kívül szinte semmit. A rajzok először nem annyira nyertek meg, csak a kompozíciók. Aztán hamarosan ugyancsak de.

Aztán meg nagyon tetszett a messze nem lineáris szerkezet. watchmen_gibbons.jpgAz áthallások, a fikció a fikcióban, képregény a képregényben, az időbeli ugrálások, a párhuzamosságok és azok érzékeltetése. Aztán az is, hogy végre nem kikezdhetetlen szuperhősökről van szó, hanem emberekről, akik keresik az igazságot. És tépelődnek. És tévednek. És néha hibáznak. És brutálisak. És igazságtalanok. Emberek. Jól megformáltan, részletekbe menő jellemmel, egy részletekbe menő alternatív világ alternatív történelmében. A jellemek annyira árnyaltak, hogy az alapvetően abberált Roschbach az egyik legkövetkezetesebb, legszimpatikusabb figura. Behalás!

Könnyített a befogadáson a történet is: egy alternatív valóságban vagyunk a hidegháború idején. Maszkos hősök próbálnak rendet csinálni a bűn uralta utcákon, de felismerik, hogy lejárt a idejük, visszavonulnak. Hamarosan egy újabb generáció is beszáll a rendcsinálásba, de az ő idejük is hamar semmivé lesz. Majd az alternatív nyolcvanas években, amikor is egyre inkább a küszöbön áll egy atomháború, valaki gyilkolni kezdi az egykori maszkosokat. Minden fejezet végén olvashatunk „egykori” dokumentumokat, újságcikkeket, régenyrészleteket, iskolai dolgozatokat, amik közelebb hozzák a képregény főszereplőit és a történéseket. De a képek sora között is megelevenednek naplórészletek, egy a képregényben olvasott képregény kockái, amelyek az eredeti történetet erősítik. A krimi szálat hamarosan egy vastag sci-fi szál is gazdagítja az egyik hős fokozatos istenné válásáról, aki emberfölötti tulajdonságait egy üzemi balesetben nyeri el, de aki fokozatosan egyre távolabb és távolabb kerül az emberléttől. 

A legdöbbenetesebb része a képregénynek ennek az emberfeletti elmbernek, Jonnak a marsi önevakuációja: ritka szép költői rajzok, a szöveg is vissza-visszacsatol önmagába, bemutatva, hogy Jon fájdalmát, az emberi mivoltától való elkerülhetetlen elszakadását, és az időn kívül élését. 

Aztán a zseniális befejezés is: utáljuk vagy ne utáljuk a főgonoszt, aki voltaképpen nem is gonosz, hanem az emberiség megmentője? Eszembe jutott egy réges-régi, még a seregben, vagyis legalább harminc éve írt kétsorosom: 

watchmen_roka.jpgErkölcsös lehet-e rigót lőni
az éhező kisrókának?

A régi pszichológiai dilemma: erkölcsös-e meggyilkolni egy embert, hogy többeket megmentsek? S aki ezt megteszi, utálnunk vagy szeretnünk kell-e érte? (Már csak csavarintás a dolgon, hogy ha mi van, ha a szerettem is az áldozatok között van, vagy mi van ha nincs? S egy újabb tekerés a présen: Mi van akkor, ha valamiért a kevesek halála által menekülnek meg a többek, de ha a kevesek nem halnak meg a gyilkosságom által, biztos, hogy meghalnak attól, amitől a haláluk a többeket megmenti?) Sejlik már, hogy nem csupán képekből álló regényt nézünk? 

Vagyis a Watchmen egy pompás, zseniális szuperhős-történet, szuperhősök nélkül, gonoszokkal, akik nem is gonoszok, lelki betegekkel, akik egészségesebbek, mint az egészségesek... Összetett, remek, rajongok. 

Egyetlen bajom volt csak a Teljes könyvvel: vannak nagyon okos kis jegyzetek a könyv végén. Csakhogy a könyvben nincsenek oldalszámok. A jegyzetek úgy utalnak az eredeti előfordulásra, hogy jelzik, hanyadik fejezet hanyadik oldalára utalnak. Elég szerencsétlen megoldás. S úgy összessgében sem értem az oldalszámok hiányát. A végjegyzeteket pedig a magam részéről mindig is felesleges komplikációnak tartottam, utálok ide-oda lapozgatni olvasás közben. 

5/5

(2011, 2018)

I–III.: Cartaphilus, Magyarország, 2008, 2009, ISBN: 9789632660691 · Fordította: Bárány Ferenc

Teéjes Watchmen: Fumax, Budapest, 2018, 424 oldal · keménytáblás · ISBN: 789634700340 · Fordította: Bárány Ferenc

 

Jon: Ez az a hely, ahol beszélgetni fogunk. Úgy fog kezdődőni, hog ymeglepsz azzal az információval, hogy te és Dreidberg együtt háltok. 
Laiurie: Te tudsz a viszonyunkról?
Jon: Nem. Még nem. De pár másodperc múlva beszámolsz róla.

(IX. fejezet, 6. tábla)

 

»Sokat kérdeztem a mamámat a papámról, de ő nem beszélt róla sokat. A neve charlie volt, ami a Charles rövid alakja, pedig ugyan annyi betű van benne.«

(VI. fejezet, Walter Joseph Kovacs [Rorschach] dossziéja,
Charlton Otthon, »A szüleim« című fogalmazás)

 

Mivel sok helyütt olvasható munkakapcsolatom Dr. Jonathan Ostermannel, illetve azzal a lénnyel, akivé vált, itt csupán röviden térek ki rá. 1959-ben egy nyilvánvalóan nem kitervelt és ezért megismételhetetlen baleset következtében egy fiatal amerikai férfi tökéletesen megsemmisült, legalábbis fizikai értelemben. A test hiányának ellenére, megmaradt valamilyen öntudatot hordozó elektromágneses minta, mely idővel képes lett arra, hogy az eltűnt testet némileg megközelitő formát épitsen maga köré. 
Talán e testi alakzat megformálásának folyamata is hozzájárult ahhoz, hogy ez az új és teljesen eredeti entitás tökéletes uralmat tud gyakorolni az anyag felett; képes átalakítani a valóságot alapvető építokockáinak manipulálása révén. Amikor e lény születésének hírét először tártuk a világ elé, gyakran elhangzott egy bizonyos mondat, melyet hol nekem, hol másoknak tulajdonítottak. Azon a sorsdöntő estén a televízió híradásaiban egyetlen mondatot ismételtek újra és újra: „A szuperember létezik, és amerikai." Én ezt nem mondtam, bár visszaemlékezve valami hasonlót tényleg kiejtettem a számon, amikor egy riporter nem volt hajlandó távozni, míg nincs a tarsolyában egy ötletes frázis. A mondatomat aztán, gondolom, átírták, nehogy megsértsék vele a közérzékenységet; mindenesetre én sohasem mondtam, hogy: „A szuperember létezik, és amerikai", én azt mondtam: „Isten létezik, és amerikai". Ha néhány percnyi ízlelgetés után hideg borzongást érzünk, ne essünk pánikba. Ha valakit intenzív és lélekbemarkoló vallásos rettenet fog el e mondat hallaatán, ez azt jelenti, hogy az illető még épelméjű.

(IV. fejezet, Prof. Milton Glass: Dr. Manhattan: szuőer-hatalmak és a szuperhatalmak)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr8714121645

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.