Moha olvasónaplója

Tereza Boučková: A kakas éve

2018. július 18. - Mohácsi Zoltán

bouckova_a_kakas_eve.jpgAz van a könyv hátulján, a borító alatt, hogy „Nem lehet letenni!”. Le lehet. Csak újra és újra fel kell venni, és olvasni kell tovább!

Lehet polémizálni az írónő rasszizmusáról. Csak nem érdemes. Nem rasszista lett az évek során, hanem realista. 
Ostobaság a rasszizmus emlegetése, ha kb. húsz évig két nem cseh gyereket nevelt, és még ennyi idő után is vágyakozik utánuk, elsírja magát ő is, meg a férje, amikor a kisebbiket, más megoldás nem lévén, intézetbe kell adniuk.

Természetesen nem tudom, mi mindent tettek meg a két gyerekért. A könyvből az jön le, hogy a végsőkig elmentek értük, szerintem még azon is túl.

A napokban kérdezte meg a tizennyolcéves fiam, hogy milyen esetben tagadnám őt ki. Gondolkodtam a kérdésen. Majd azt válaszoltam, hogy olyan esetekben, ha olyan életmódot folytatna, ami a család rovására megy, ha pl. elkezdene veszettül inni, ha kiszállna teljesen a rendszerből és ellene munkálkodna. Tényleg megtenném. Jöhetnek a kövek!

Amit a szerző és a férje nevelőszülőként átéltek, s hogy mindezek után még kitartottak, csak becsülni tudom. A cseh hivatásos liberálisok ugyanúgy működnek, mint itt, Magyarországon: a tapasztalati fenntartásokat és a statisztikákat a rasszizmusnak tudják be.

Nekem egyszer volt kés a torkomnál: a seregben. Tisztipincér voltam. 
– Gyere fel azonnal a századhoz, Moha – rontott be egy srác a tisztire pauza-időben – A Kisbalog öli a Fodrászgyereket! 
A mai napig nem értem, miért értem futottak. Soha nem verekedtem még komolyan, semmi tapasztalatom nincs is e téren. Talán tudták, hogy jóban vagyok Kisbaloggal, aki tényleg kicsi volt: magam sem vagyok atléta, de ő nálam is egy fejjel alacsonyabb volt, igaz a karja úgy festett, mint az én combom. Jámbor fajta volt: megesett, hogy ölbekaptam és minden következmény nélkül a gázláng fölé tartottam tréfából: – Na, fizetsz ma a cigiért, vagy megperzsellek? 
Amikor a körletbe felértem, Kisbalog éppen szúrni készült. Nem tudom, honnan volt bátorságom dupla-Nelsonba fogni… Lerázott, mint egy szúnyogot, de a lendülete megtört, a Fodrászgyerek (akit szintén kedveltem) elmenkülhetett. A kés viszont abban a pillanatban a torkomnál volt: 
– Megöllek b…meg!! 
– Hülye barom, ki ad akor neked reggel kávét? – nyögtem ki. Kisbalog vérben forgó szemében értelem csillant, leengedte a kést. 
Aznap megittunk némi szalonna mellé vagy két üveg vodkát, és én életemben elöször hallottam igazi cigányzenét (romazenét?), gitárra és kanálra.

A fiamnak egyszer volt kés a hasánál, egyszer elugrott egy kaszabolás elől, csak a szemöldöke sérült meg, de sokszor volt egyéb inzultus áldozata. Hiába IX. kerület…! Komoly fenntartásai lettek.

Csak a tapasztalatiságról akartam szólni… Nem folytatom, pedig lehetne.

A regény, memoár, mifene élvezetes, letehetetlen, önironikus, szomorú, mulatságos. Őszinte. S ha van is tanulsága, mert azért van, igenli az életet és a szeretetet. Csak realistává is tesz: nem lehet, nem szabad felelősséget vállalni olyan ember helyett, aki felnőtt lévén ezt önmagáért nem hajlandó megtenni!

4,5/5

(2011)

Cartaphilus, Budapest, 2011, ISBN: 9789632662145 · Fordította: V. Detre Zsuzsa

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr4414121545

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.