Moha olvasónaplója

V. K. Zseleznyikov: Bocsáss meg, Madárijesztő!

2018. július 30. - Mohácsi Zoltán

zseleznyikov_bocsass_meg_madarijeszto.jpgAz utobbi időben ez volt az a könyv, ami leginkább lenyűgözött. Lenyűgözött, mert egy egyszerű történetet úgy mesél el, hogy egyik erkölcsi alapállásból a másikba estem, miközben úgy gondoltam, hogy nagyon határozott alapvetéseim vannak.

A történet maga nagyon egyszerű, ezerszer megírt történet, ezeregyedszer is ugyanaz központi cselekménnyel. Csakhogy: ami az egyik pillanatban tökéletesen egyértelműnek látszik, egyszer csak, egy másik nézőpontból hirtelen meghökkentőn nem lesz az. Talán egyedül Gyimka viselkedése konzekvens, de még őt sem tudtam egyértelműen utálni, ha meg is vetettem a viselkedését. Még szerethető is a figura, bizony ám!

Az osztály összefogása, majd az egyes gyerekek személyes motivációinak kibontakozása, változása hátborzongatón hiteles. Még a mellékalak tanárnő is él, megalapozott a viselkedése, a reakciói.

A főhős, Lenka és nagypapája mesterien formált alakok: úgy teljesen mindennapiak, hogy közben mégis váratlan érzelmi, tettbeli visszacsatolásokat adnak az eseményekre. S a visszacsatolásaik közben maguk is előrébb jutnak, többek lesznek.

Ha ezt a könyvet kölyökkoromban kötelezővé tették volna, hát bizony vastagon lett volna miről beszélgetnünk órán: annyi, de annyi szempont, kérdés merül fel olvasás közben, hogy több órányi elfoglaltságot adhat. Mert van itt szó az erkölcsről, az etikáról, a becsületről, az áldozatvállalásról, a helytállásről, a bátorságról, a megszégyenítésről, a megszégyenülésről, a megbocsátásról, annak határairól, az előítéletekről, a csordaszellemről, a változtatás bátorságáról és a megalkuvás szégyenéről, az érdekek képviseleteről és arról, van-e határa az érdekeim képviseletének, a boldogság önzéséről, a szeretet jogon és értelmen túli megnyilvánulásáról. S bizonyára sok mindent kihagytam a felsorolásból.

A végére érve nem tekintem pesszimista könyvnek, annak ellenére nem, hogy az utolsó előtti mondatot túl optimistának találom. Viszont még azt is enyhíti, hogy a gyerekekben „elkeseredett vágy” támadt a tisztaság, a nemesség és bátorság iránt; józan realizmus: el fognak úgyis csúszni. De megkapták a legtöbbet, amit megkapunk az életben: a lehetőséget a valós önismeretre és a változtatásra. A többi rajtuk/unk áll.

Egyvalami ütött csak szöget a fejembe: a könyv hátulján azt olvasom nagy betűkkel, hogy TIZENHÁROM ÉVEN FELÜLIEKNEK. A nevelt lányom tíz éves lesz idén. A barátom tizenhárom éves lánya simán még három évet hozzátehet a korához (ez ilyenkor még érdem, hamarosan tíz éveket tagadni). A nevelt lányom szinte csak képekkel telezsúfolt könyveket hajlandó olvasni, ha egyáltalá olvas. A barátom lánya meg éppen kint van Hanna Montanaból, és valami fantasy-sorozatba esett bele fejjel. A Madárijesztő-t kézbe nem venné. Ő sem. Meg tán semelyik mai tizenéves sem. A könyv kiadásakor a szerkesztők mégis ezt a korosztályt lőtték be célközönségnek. (Én meg negyvenöt éves fejjel faltam.) Nagyon nagyot változott a világ, s úgy fest, nem a felszínesség elkerülése felé mozdultak el a dolgok. Tarok tőle, hogy ezt a könyvet egyáltalán nem olvasnák el a mai tizenesek. S ha igen, a lányok megoldanák a problémát egy Tudod ki vacakolna ilyes hülyeséggel! fonémával, a fiúk meg, gondolom, lángszóróval vagy zsebstukerrel. Félek, még az erkölcsi dilemmát sem értenék benne. A megbocsátást pedig egyenesn ökörségnek vélnék…

5/5

(2013)

Móra, Budapest, 1987, ISBN: 963115341X · Fordította: Harsányi Éva

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr8714152015

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.