Moha olvasónaplója

Juha Vakkuri: Megfelelő ​ember kényes feladatra

2018. augusztus 04. - Mohácsi Zoltán

vakkuri_megfeleo_ember_kenyes_feladatra.jpgJuha Vakkuri finn író. Ez a könyve 1982-ben jelent meg először. Nálunk három évvel később, 1985-ben. A könyv több szempontból zavarba ejtő.

Elsősorban azért, mert finn. Ugyan, mi közük a finneknek a diktatúrákhoz? Náluk van hideg, hó, rénszarvasok, nagyjából mind depisek egy kicsit, de jobban élnek sokkal, mint mi itt, Kelet-Európában. Meg még azt is tudjuk, hogy Mika Waltari is finn. Legalábbis, ha olvasunk. Ja, és olyan kis fura, muris neveik vannak, nekem például volt egy Häkkonnen Patrik nevű osztálytársam a középiskolában. S persze agyunkba van verve, hogy a finnugor-kapcsolat (amiben egyre kevésbé, vagy inkább egyáltalán nem hiszünk). De diktatúra a finneknél?

Vakkuri egyfajta disztópiát írt egy elképzelt országról. Az utószót író Pap Éva azt mondja, naná, hogy azt, 1985-ben!, hogy Vakkuri nyilván afrikai tartózkodása szolgált a könyve modelljéül. Itt, Kelet-Európában tudjuk, hogy dehogyis, dehogyis. És zavarba ejtő, hogy ez 1985-ben megjelenhetett. Mert ugye, az négy évvel volt a módszerváltás előtt. 

A történet egyszerű: az országban rosszul mennek a dolgok, a főváros elszakad a vidéktől (na, ugye, hogy nem Afrika a minta?), az ország vezetői nem veszik a lapot, lassan, óvatosan akarják végrehajtani a változásokat, de a húr már nagyon feszül. Nagyon-nagyon. Akkor támad egy karizmatikus vezető, a Parancsnok, aki a sztrájkból kinövő felkelés élére áll. A győzelmet a főváros lebombázása hozza meg, rengeteg ember halálával, az ipar elpusztításával, a művészeti emlékek elpusztításával. Ez hozza el a Fordulatot. Amikor az új paradigma diadalt ül, és szükségszerűen kialakítja a maga intézményeit, elnyomó szervezeteit. Amik minden bizonnyal az összes diktatúrában, függetlenül annak ideológiai hová állásától, ugyanúgy működnek: céljuk a félelem terjesztése, az egyéni akarat, gondolkodás elnyomása, az egységesítés, a kockaság, a kezelhető egyformaság, az öncenzúra kialakítása és fenntartása.

Vakkuri főhőse, S magas beosztású hivatalnok, a rendszer feltétlen kiszolgálója. Szereti a nőket, dugja is rendszeresen a nála magasabb beosztásban levő miniszter feleségét, de nem lehet azzal sem gyanúsítani, hogy a pokolban egyetlen kihagyott numera muffja is az orrára lesz húzva: ha lehetősége adódik, azonnal cselekszik. Egyébként irányítgatja a maga kis, nem túl jelentős hivatalát.
Míg egy napon valami kis szilánk jellegű kétség gyanút nem ver az elméjében. Egy kulturális, történelmi pályázat pályaműveit olvasgatva úgy dönt, utánanéz a történteknek. A pályázat témája a Fordulat. Amiről, ugye, vagy jót vagy semmit. Persze így értelmetlen a pályázat, de sebaj.
S tehát kutakodni kezd. Nem bukkan nagy dolgokra, de amire bukkan, az egyre inkább afelé sodorja, hogy revideálja az addigi nézeteit. A revízióban hamarosan társa is akad. Elindul a lavina.

Aminek bukás a vége. 

Vagy mégsem?

No, itt van Vakkuri könyvének másik zavarba ejtő pontja. Ami a regény egész identitását érinti. Tudniillik Vakkuri könyvét már legalább ketten megírták.
Az egyik egy George Orwell nevű fickó, aki összeírkált egy csomó oldalt, aminek az
tán az 1984 címet adta. Ott is hivatalnok, ott is hatalomátvétel, ott is újbeszél, történelemhamisítás, szerelem, szellemi kaland, lebukás, agymosás, önfeladás. Igaz, Orwellnél cseppnyi esélye sincsen az optimista, pozitív végkicsengésnek.

A másik könyv, amit Vakkuri újra írt, egy Rubasov nevú fickóról szólt, aki fellázad a diktatúra ellen, és a rendszer kezelésbe veszi az elvei, nézetei feladása érdekében. A könyv a Sötétség délben címet viseli és egy Arthur Koestler nevű bácsi írta.
Azon lehet vitatkozni, hogy melyik a megrázóbb, azon nem, hogy Orwell munkája nagyobb hatású és prófétikusabb. Ami semmit nem von le Koestler művének értékéből.
De vajon mit tesz ehhez hozzá Vakkuri? Ez a nagy kérdés. Mert amit írt, simán besorakoztatható a másik kettő és társai (Zamjatyin:
Mi; Szathmári Sándor: Hiába, stb.) mögé. Vagyis, ha akarom, Vakkuri simán lenyúlta a két nagy előd ötleteit, és csinált belőlük egy saját szájízű remake-et. Ami sokkal inkább többé, mint kevésbé jól sikerült.

És itt jöhetünk harmadszor zavarba. Mert el kell ismernünk, Vakkuri pazar darabot adott ki a kezéből. Pompásan adagolja S kétségeinek a szaporodását, a kérdéseinek a sokasodását, majd szembe nézését azzal, hogy talán minden téves volt, amiben hitt. A főhős megtörésének a leírása nem sikerült annyira, mint Orwell-nek vagy Koestler-nek, de itt sem hiteltelen, csak nem annyira plasztikus, de ugyan mi versenyezhetne a 101-es szobával? Na, ugye! De Vakkuri könyvének az erényei itt érnek véget. El kell ismernünk, ez nagyon nem kevés. De nem is többletérték.

Vagyis az van már csak hátra, hogy megfogalmazzam, miért szeretjük Vakkuri könyvét, és miért nem hajítjuk a sutba, hogy ennél már olvastunk innen jobbat, onnan alaposabbat, minek töltsük vele az időt?
És itt jövök utoljára zavarba, mert nem tudom a választ. A vékonyka kis könyv olvastatja magát.
Annak ellenére, hogy a dézsávű-érzés mindvégig velünk van. Nem tudjuk abbahagyni, mert drukkolunk S-nek, miközben tudjuk, hogy nem győzhet, hogy nem nyerhet semmit, sőt, még az is lehet, mert okultunk a valós történelem eseményeiből, hogy ha nyer is, netán ő lesz a következő parancsnok. S azt hiszem, ez lehet a viszonylagos elismertség oka: az olvasmányosság, a szikár, rövid mondatos elbeszélés olvasmányossága, és a vágy, hogy talán most megfejthetjük, hogyan nyer utat, teret és hatalmat az őrület?* 

Vakkura könyve tehát jó kis könyv, hiába is olvastuk már más formában, se haragudni nem tudunk rá, se letenni nem tudjuk a stílusa miatt. S mint a népmesékben, drukkolunk a hősnek, miközben a népmesei hősökkel ellentétben tudjuk, itt fikarcnyi esélye sem lehet a győzelemre.

 

* Én utoljára Richard Pipes nagyon élvezetes, izgalmas munkája, Az orosz forradalom története olvasásakor akartam ilyet tenni, de sikertelen voltam. Soha nem sikerül megragadnom az a pontot, amikor kezdetét veszi az őrület, amikor még visszafordítható, ami egy lépéssel később már visszafordíthatatlan. Talán azért vallottam kudarcot, mert nincsen ilyen pont, nincsen milettvolnaha. De persze akkor is ott a kérdés, hol van az a pont, ahol még a józan ész uralkodik, s hol ér véget a hatalma?

4/5

(2018)

Európa, Budapest, 1985, ISBN: 9630741032 · Fordította: Frank Gabriella

Ez történelem volt, erről mindenki tudott. Igaz volt, mert igazságként tanították. (38. oldal)

 

Az igazságot, a múltat az ember nem változtathatja kényére-kedvére, bár bizonyos helyzetekben az igazságnak semmi gyakorlati jelentősége nincs, sőt egyenesen lehetetlenség, mondhatnánk károsabb a hazugságnál is. (54. oldal)

 

Ha én teremtettem volna a világot, más szóval, ha én volnék Isten – ez a gondolat fiatalabb koromban valóban foglalkoztatott, de túlságosan apró termetű voltam hozzá, az istenek nem lehetnek csenevészek –, szóval, ha rajtam állt volna, közönséges népeket bizonyára nem teremtettem volna. Hivatalnokokat, gazdálkodókat, néhány embert a szolgáltatóiparba meg egy maroknyi művészt, másra nincs szükség. A többiek helyébe inkább gépeket. Sokkal jobban működne a demokrácia. És senkinek nem lenne rossz lelkiismerete! (43. oldal)

 

A perspektíva, a nézőpont mindennél fontosabb az életben. Ezt olvasta is valahol, de nem emlékezett rá, hol. Arra gondolt, hogy valóban így is van. A perspektíva segítségével mindenkit meg lehet téveszteni, mindent meg lehet fosztani a jelentőségétől, csak tudni kell helyesen összemérni a lehetetlennel – a még lehetetlenebbet. (94-95.)

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr8314161717

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.