Ellentmondások a köbön. Én vagyok az a renitens, akinek nem jött be a Stalker. De önkínzószakköri permanens tagságom miatt új könyvvel próbálkoztam: ezzel. Az eleje tetszett. Aztán nem. Majdnem félbehagytam. Aztán mégsem, és megint tetszett. De annyira mégsem… (De annyira mégis, hogy a Kammerer-trilógia harmadik részébe azonnal belefogtam.) 

Szóval a csuda tudja. Lehet, hogy olyanok vagyunk mi, a Sztrugackijok és én, hogy nem vagyunk teljesen kompatibilisek, mint P3-mas gépen az Office 10, de azért megalkuvásokkal elműködünk valahogyan.

A könyv végkicsengése: mennyire van joga és kinek mások életébe beleavatkozni mások életébe. (Köszönöm Borisz az utószót, mert valahogy egész végig nem kapcsoltam, hogy erről van szó.) A feltett kérdés akkor is érdekes, ha a tesók a Bogár-t voltaképpen és igazából a titkosszolgálatokra élezték ki. Ez, ugye, mármint a titkosszolgálatok csúnyasága már a Magas szőke férfi, felemás cipőben esetében is határozott megfogalmazást nyert a végső narrációban. Igaz, a kelet-európai blokkban ez még csúnyább volt (v. ö. a Mások élete című filmmel.)

Nem éreztem nyitottnak a könyvet, mert nem a cselekmény lezárásának ellenállhatatlan igényéről szólt, hanem a fentiekről. De azért kicsit furcsa volt, hogy miközben majdnem lineáris a sztori, az egész értelmét egy narrációs fejezet adja meg a Vándorokról és a szarkofágról…

No, olvasok tovább!

3/5

(2014)