Na, szóval ezt már unom, mert a kutya sem fogja nekem elhinni, ha egyszer, ha a jó Isten is úgy akarja, a nyilvánosság elé kerül majd ez meg az szépirodalmi- írásom. Nyár eleje óta bogarászgatok egy történettel. A főszereplője egy félig elvetélt író. Ő meséli a történetet. Vidéken él, van két gyerekkori cimborája, történnek dolgok, elmélkedik erről-arról, etc., etc. A bevezető sorok három mondata így fest: „Mondom akkor, ami fáj. Íme: ma már mindenki író. Még én is.”
Ezek után, kb. egy hónapja került a kezembe a Hogyan lettem híres író? című kötet, amit elég hamar le is tettem, de amikor olvasgattam a Moly-os véleményeket a könyvről, valaki ajánlotta Poljakov regényét. Már a hátlap fülszövegénél fogtam a fejemet. Kb. egy éve volt egy írásötlete, jegyzeteltem, bogarásztam, utánaolvastam, agyalgattam; s aztán egy megjelent könyv hátlapján ott volt a sztorim. Legalább Szerelmetesfeleségtársamnak elmondtam előtte, mire készülök…
Ennyit rólam.
P. S.: A végső álcsúcsos Vámos Miklós Legközelebb majd sikerül-je lett. Az a végső kiterülésem.
Jó Poljakov könyve. Olvasmányos szatíra, jókat lehet röhigcsélni rajta, még jobbakat szörnyülködni, és még jobban rádöbbenni, hogy mit tett, tesz velünk a történelem. S nem tudom eldönteni, voltaképpen melyik vonulata miatt is szerettem meg?
Ez nyilván kiélezett karikatúra, de mi van, ha alapvetőn mégis valami hasonló módon működnek a dolgok. Függetlenül attól, hogy más az ország, más a történelmi helyzet, de voltaképpen az ember nem más?
Gondolkodtam már rajta, hogy néha jó lenne úgy könyveket olvasni, hogy nem is tudom, ki az írója, semmit háttérinfóm nincsen magáról a könyvről, de semmi, csak maga a puszta történet, stílus van előttem, s úgy dönteni, tetszik-e? S mennyiben térne el az értékelésem a mostani, dús háttérinformációs értékelésektől? Mert tudom, hogy ezzel-azzal, így-úgy elfogult vagyok.
De Poljakov jó. Akkor is, ha részben ellopta az én még meg nem jelent ötletemet! :-)
4/5
(2014)
