A skandinávoknak vagy marha jó humoruk van, vagy szeretik a mély lélekrepüléseket, vagy a vért és a nyomozást, vagy jó gyerekverseket írnak, s van pazar ifjúsági irodalmuk is.

Ez a könyv úgy indul, hogy az első lesz belőle. Hilmer Johansson idősotthonban él, nyolcvankét éves, és ha elveszti a türelmét, olyan hangja van, ha kiereszti, megreped a konyhában a hétliteres áfonyalekváros üveg. Aztán Hilmar kíváncsi lesz az unokájára (fiú), aki ugyanabban a városban él, mint ő, de nem túl sűrűn látogatja őt. Ezért megszervezi a két taknyos hetvenévessel, hogy becserkészik az unokát, akinek három neve is van, s az egyik Selma, mert félrekeresztelték.

Szóval jól indul, ígéretesnek. Aztán valami félrecsúszik, de piszkosul. Didaktikus szociológiává válik, a hetvenes évek svéd valóságából. Ahol meg kell érteni mindenkit, az unalmukban verekedő kiskamaszokon át, a lánya bikinis képét megjelentető apán át, a betelepülőket nem szívesen fogadó (nocsak!) svéd társadalmon át az íróig, aki képtelen volt egy épkézláb cselekményt keríteni a marha jó ötletének, s a véleményét mindenki minimum másfél oldalas monológokban fejti ki. Közben senki nem bánt senkit, mindenki jó fej, kedves, csak generációs és nemzetiségi problémák vannak, de azok áthidalhatók, csak tolerancia kell egymás felé, minden oldalról. Ezzel vitatkozni sem lehet, manapság nem is szabad, de ez nem viszi el a hátán a könyvet.

A szerző be is fejezte gyorsan a kisregényt. Szerencsénkre. Pedig…

1,5/5

(2015)