Egy félművelt panelproli nagyon szubjektív olvasó-naplója a 21. század negyedéről

Moha olvasó-NAPLÓJA

Moha olvasó-NAPLÓJA

Gillian Flynn: Holtodiglan

2018. augusztus 15. - Mohácsi Zoltán

flynn_holtodiglan.jpgHa privát versenyt csinálnék, hogy akkor most a film vagy a könyv, nagy bajban lennék, mint egyszemélyes zsűri. Mert baromi jó mind a kettő, és mindkettőnek van előnye is, hátránya is.

Filmelőny: ((SPOILER: Van feloldás Amy lebukik, nem genyózhat tovább. Lezárt, könnyebbséget adó történet.))
Könyvelőny: Amy, a feleség indítékai, a férjével összehozott házassági trágyahalom érthetőbb, tisztábbak a motivációk, egy-két momentum világosabb, kézenfekvőbb, mint a filmben ((SPOILER: pl.: hogy mifenét is találtak a pajtában)), s az a váltás, ahogy Amy naplójából felbukkanva utolérjük a valós történést, itt sima és kézenfekvő, míg a filmben nekem az döccenet volt. De van ennél egy sokkal nagyobb előnye is a könyvnek: ((SPOILER: a befejezés, az, hogy nincsen feloldás, Amy és Nick élnek tovább a saját szarukban, áttapicskolva egy életet, s hogy Nick-nek erre tulajdonképpen szüksége is, van, no, az oda… vág. De körbenézve a valóságban, sajnos, életszerűbb.))

Filmhátrány: nagyjából megfelel a könyvelőny reciprokának. 

Könyvhátrány: A filmelőny reciproka, miközben ez a hátránya is. Cseles, mi?

Egyébként magáról a történetről idemásolom a snitt.hu-n a filmhez írt értékelésemet:

Amikor leültünk megnézni ezt a filmet, semmit sem tudtam róla. A rendező, David Fincher nevét sem. Csak a megnézése után tudatosította bennem Szerelmetesfeleségtársam, hogy, jé, mi szeretjük őt, rendezett egy csomó olyan filmet, ami voltaképpen alapmű (Játszma, Pánikszoba, A hetedik_, Harcosok klubja). Csak éppen a felszínes nézőközönség (értsd: én), a fáradtságot nem veszi, hogy a stáblistára rápislantson, még akkor sem, amikor pedig viszonyítási pontként marhára érdemes lenne.

Néztem a filmet, és egy darabig iparkodtam eldönteni, mit látok, társadalmi dráma, krimi, mifene? Aztán feladtam, csak élveztem, amit látok. Aztán amikor megérkezett a patakvér, eldöntöttem, rendben, thrillert látok, a jobbfajtából, vagyis a nem öncélú betegből.

Aztán amikor (aberranyu talpig véresen hazajön, árnyalódik a kép), majd a legvégén kiderül: ez mégiscsak társadalomrajz, annak is a hihetetlenül fogyasztható, szinte képileg sem megfogalmazott jelképisége által. De rossz, aki mondjuk Bergmanra gondol, ez Amerika, semmi finomkodás, csak a neurózisok ugyanazok, másféle megfogalmazásban.

Mert ha akarom: krimi, thriller. Ha akarom, egy ember önmagára találása. Ha akarom, két ember önmagára találása. Ha akarom, akkor nem csupán önmagukra, hanem egymásra találása is. Aztán, ha akarom, egy gyászos pillanatkép a XXI. század házasságáról: ahogy Ofi barátom mondja, mindenki megtalálja a maga neurózisát, és akkor boldog igazán! Mondom: igazán! 

Igen, akkor is akkor boldog, ha közben szenved, mint a kutya! Mert ez a titok, ez a lényeg, erről szól a film. Arról, hogy akkor is öljük egymást, ha a másik életben marad. Arról, hogy manapság demokratikus, felvilágosultan feminista a férfi-női párviadal, ahol mára jobbára a férfi a vesztésre szakosodott lúzer, a nő pedig a dirigens domina, és ami a férfi gatyójában van, az önmagában mára semmi más, mint a nő játékszere, semmiképpen sem az erősebb nem pozíciójának jelölésére szolgál. Maximum: az agy helye.

No, ez utóbbiról közvetlenül nem szól a film. Ne is értsen senki félre: nem ballibsi szösszenet, amit nézünk, vastagon spékelt feminizmussal. Szó sincs róla!

Több olyan pár- és házastársi kapcsolatot ismerek, aminek köze nincsen házassághoz, akkor se, ha párnak ugyan párok. Van néhány olyan történetem, ami tollra, filmre kívánkozik, csakhogy a valós szereplők és ismerőseik számára túlságosan meg- és felismerhető lenne, átalakítva meg nem üt akkorát. De majdnem annyira beteg, mint az ebben a filmben ábrázoltak. Még azt is el tudom képzelni, hogy ha nem éri el a közös betegség egy adott fokát, ezekben a kapcsolatokban sem érzik jól magukat a résztvevők.flynn_holtodiglan_film.jpg

Amikor váltam, sok-sok éve, egy nagyon kedves ismerősöm győzködött, hogy a válás nem megoldás. Harmincvalahány éves fia, maga is házasember, aki hallgatta a beszélgetésünket, egyszer csak megszólalt: 
– Anyu, arról győzködöd Mohát, hogy egy ugyanolyan szart hozzanak létre és szenvedjenek benne évtizedekig, mint te apuval? 
Anyu elhallgatott. Pedig nem ő volt az egyetlen, megerősítő példa előttem. Csak még erősebbé tett, hogy ezt nem szabad megszokni, meg kell szökni, mert a megszokás: halál. 

S szerintem erről szól a film: van, akit nem lehet megmenteni saját magától, ragaszkodik a másikban is megjelenő vagy közösen megalkotott neurózisához, játszmáihoz, aberrációihoz. S mondom, mindez egy briliánsan megformált thrillerben. Pazar!

Többször nézős. Ez nálam sokat jelent! 

*

Így értékeltem a filmváltozatot a snitt.hu-n: https://snitt.hu/ertekelesek/247847

5/5

(2016)

Alexandra, Pécs, 2013, ISBN: 9789633571170 · Fordította: Csonka Ágnes

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr8114183031

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása