A magyarországi, valóban tét nélküli népszavazás előtt kritikát írni, véleményt mondani valóban nehéz erről a könyvről. Fallaci, magától értetődőn nem a mostani helyzetre reagál, hanem egy sokkal enyhébb, visszafogottabb, problémamentesebb helyzetre reagál.

Fallaci harag-trilógiájának ez a második kötete. Az elsővel szemben, amely általánosságban tekintette át a muszlim vallás viszonyulásait, integrációs kérdéseit, ez a kötet jobbára az akkori, a 2000-es évek eleji, olaszországi helyzettel, az olasz politikával foglalkozik. Sorjáznak az ismerős, de számomra többé-kevésbé arctalan nevek, amiket nehézkesen, utánaolvasva tudok csak elhelyezni a politikai palettán, és olasz viszonyok ismeretének híján nehézkes a valós történelem, állítás-tartalmak megítélése is. Vagy hiszek Fallacinak, vagy nem, s ha hiszek is, a tudatlanságból eredő fehér foltok és az időtávlat következtében ez a könyv mégsem kötött le annyira, mint az előző. 

De nem csupán ez volt az ok.

Amíg az első kötet rész, egymásra épülő gondolatokból áll, addig ez a második valahogy olyan kis szedett-vedett. Valami kigömbölyödik belőle a végére, el-elcsíphető a gondolatmenet fonala, főleg, amikor Fallaci segítőkészen emlékeztet is rá, hol járunk, de messze nem tűnik annyira koherensnek, mint az első kötet.

A téma ugyanaz, mint az előző agymenetében. 
Ami 2004–2006 körül még nagyjából senkinek nem jelentett semmit. Csak Fallacinak. De ami azóta bizony egész Európát megbolygatta, megosztotta. Fallaci bizonyítja, hogy nem csupán a mostani kormány álláspontja megosztó, hanem az övé is az volt, már tizenéve. Az volt, mert a véleménye muszlim-, illetve bevándorló-ellenes. Pontosabban nem is muszlim- és nem is bevándorló-ellenes. Egyfelől elítéli, haragszik a muszlim vallás kizárólagosságára és erőszakosságára, másfelől értetlenkedik és haragszik a befogadó országok érthetetlen önfeladására és önpusztító, pozitív diszkriminációjára. Nagy eséllyel már ez biztosíték-kiverő sokak számára. És rögtön itt van Fallaci könyvének két olyan vetülete, amely elgondolkodtatott.

Első vetület

Fallaci a humanitárius, emberjogi, vallásszabadsági szempontú, liberális megközelítést a mindenkori baloldalnak tulajdonítja. Maga is demokrata. De nem baloldali. És nem vallásos. De a magyar a magyar politikai eszmetörténetet valamennyire figyelve könnyen beláthatjuk, hogy van igazság abban, amit mond. Talán elég, ha csak arra gondolunk, hogy a magyar viszonyokban is hamarost egymásra talált, ami összetartozik: a rendszerváltás pillanatában véresszájún kommunista-ellenes, majd később szélsőségesen liberális SZDSZ hamarost együtt kormányzott az MSZMP utódpártjával, az MSZP-vel, s bizony azóta is e két párt, illetve utódpártjaikat, tagjaikat tekinthetjük a baloldali liberalizmus politikai képviselőinek. (Hangsúlyos a „politikai” szó, bármennyire is behatárolható az a holdudvar, amely eszmei támogatást nyújt a számukra.) 

Fallacit olvasva úgy tűnik, Európa-szerte sincsen ez nagyon másképpen, csak a nevek mások. Ha baloldali: akkor liberális. Az más kérdés, hangsúlyozom ismét, hogy mit is jelent a baloldaliság, és mit a liberalizmus valójában. 
Fallaci továbblép, és azt mondja, a balodali liberalizmus hozzáállása vitte végbe az elvtelen el- és befogadást Európában, de legalábbis Olaszországban. A hangsúly az elvtelen szón van. Az elvtelenség alatt esetenként a törvénytelenséget is érti. Mert fel nem foghatja például azt, hogy amíg egy bennszülött olasz öt év letöltendőt kaphat bigámiáért, addig a szomszédságában élő muszlim család hogyan állhat egy férjből és három feleségből, s hogyan van az, hogy mindez teljesen szabadon és nyíltan történhet? A vallás- és véleményszabadság felülírja a befogadó országok polgári törvényeit?

S bizony itt húzza össze újra az ember a szemöldökét. Mert alapvetőn van-e, jelentkezzen, aki nem humanista, aki nem tiszteli az emberi jogokat, a vallás szabadságát és annak polgári törvényektől való elválasztását? Nem látom a kezeket! Na, ugye! 

De akkor ki az, aki mégis egyetért Fallacival, aki nem engedné be, kivetné az országból a sorsában és pénztárcájában szegény, szerencsétlen embereket, nőket, gyerekeket? Ki az, akiben nincsen empátia a lerombolt ország lakói, az Iszlám Állam által üldözött emberek iránt? Ki az, aki megtagadná tőlük az emberhez méltó életet, a békés, nyugalmas létezést? Mert Fallaci ilyen, ő megtenné. De azt mondja, oka van erre. Erről szólt az első kötete.

Második vetület

Ha a médiát nézzük, olvassuk két dolog jön le. Az első, amit az asztalt verve üvöltött nekem kedvenc kiskocsmánkban egy ismerősöm: „Mutass már nekem egyetlen migránst! Hol vannak? Hol? Ha elmennék szavazni, nemmel szavaznék, de nem megyek el, mert ezt az idióta szavazást én nem támogatom a nevemmel! Miért kellene félnünk azoktól, akik nincsenek itt?” (De ott maradtunk egy asztalnál, és mosolyogva iszogattunk tovább; többet ér az ismeretségünk.) Ahogy Fallaci is mondja: elvetélt, tönkre ment életek sora, kalandos út a gumicsónakon, hálás könnyek a befogadásért, boldogság a családegyesítések miatt. Kinek mi baja lehet ezzel? 
A második, amit nézünk, olvasunk, a szétvert, trágyadomb mód maguk után hagyott táborok, házak, lakások, a megerőszakolt nők, megvert magyar kamionsofőr, meggyilkolt, megbecstelenített önkéntesek, a busznyi Svédországban befogadott elégedetlen, aki a háború elől menekülve azt kifogásolta, hogy a svéd faluban nincsen szórakozási lehetőség, és sokat kell gyalogolni a boltig, a nem létező svéd no-go zónák, a leszerelő svéd rendőrök, az osztrák kerítés, a német hozzáállás megváltozása, a siralmas számok a menekültek munkavállalásáról, az országokon át beazonosítás nélkül csámborgó tömegek, a fóti gyermekváros rendre visszatérő, harmincéves „gyermekei”, Köln, Nizza, Párizs, stb., stb. 

*

A két nézet, értelmezés manapság nem kiegészíti a másikat, hanem egymásnak feszül. Az első csoport képviselői azt mondják, a média gyűlöletre gerjeszt a jól szerkesztett műsoraival: a balhés migránsok csak kirívó esetek, a nagy számok törvénye alapján természetesen ilyen is vannak, de az csak a töredékük, és ne ezek alapján ítéljük meg a nagy többséget, és különben is, a terror-cselekmények elkövetői jobbára nem mostani bevándorlók, hanem már évek óta az adott országban tartózkodó betelepülők. A második csoport azt mondja, nem akar terror alatt létezni, nem akarja, hogy egy kisebbség határozza meg a többség véleményét, és nem akarja, hogy a pozitív diszkrimináció végett a szociális rendszer végleg összeomoljék, s hogy vak, aki ezt nem látja a tudósításokból.

Fallaci egyértelműen a második csoporthoz, a migráció ilyenformán való ellenzőihez tartozik. Azt mondja, Európát eladták a rövidlátó politikusok, s jobbára még csak nem is pénzért, hanem rövid távú politikai érdekekért. Azt is mondja, hogy a muszlim vezetők részéről, csúnya dolog, de igen, összeesküvés-elmélet van a háttérben. (Mondjuk a Soros-dokumentumok nyilvánosságra kerülése ezt nem cáfolja.) 

Azt is mondja Fallaci, hogy ebben a végtelenül polkorrekt világban aki nem együtt béget a nyájjal, az hamarosan rasszista, fasiszta, idegengyűlölő lesz, s mint ilyen, hiteltelen, megvetetett pária. Ahogy ő is az lett.

Fallaci könyvének, érvelésének, megfogalmazásának vannak gyengéi vagy egyenesen ostoba elemei („Én ateista keresztény vagyok” – mondja, és a következő mondatokban kiheréli Jézus keresztény szemléletű szerepének lényegét). Vagy: Amerika voltaképpen valóban a világcsendőr-ország pozitív szerepét ölti fel az ő értelmezésében, és például a százhúszezer polgári halottat produkáló iraki háború az egyik legigazságosabb válaszlépés volt a WTC-terrorra. De tartsuk szem előtt, hogy Fallaci nem tudományos munkát, hanem szubjektív politikai pamfletet írt. Tizenévvel ezelőtt, napjainkról.

A gondolkodás és az ítéletalkotás meg a mi dolgunk marad.

2,5/5

(2016)