Moha olvasónaplója

Bujtor István: Ezt megcsíptük, Oszi.!?

2018. augusztus 27. - Mohácsi Zoltán

bujtor_istvan_ezt_megcsiptuk_oszi.jpgA San Marco utcai könyvmegállóban találtam rá. Most több színésszel kapcsolatos könyv volt, de önmérsékletet tanúsítottam, csak ezt hoztam el. 

Ránézésre, belelapozva hihetetlenül gagyi a könyv.
Nem győztem Technocollal ragasztgatni a könyv gerincét visszafele a borítóba, különben atomjaira hullott volna az egész miskulancia. De nem ám különleges módszerekkel való gyötrésre, hanem a rendeltetésszerű használat közben.

De gagyi a tördelés is: sem a borítója, sem a belső tükre (egek: talp nélküli, groteszk betűkkel szedni egy komlett könyvet, tipográfia, merre jársz?), sem semmije nem vall még a profizmus árnyékára sem.

Szerkesztője sem volt a könyvnek. Ha lett volna, az biztosan szól Bujtornak vagy a nyomdának, hogy a címben szereplő írásjelek kicsit sokan vannak, és értelmetlenek. Ha lett volna szerkesztő, legalább új bekezdésbe szedte volna az új történeteket, gatyába rázta volna szöveget, és legalább egy normális előszót irat, arról, hogy micsoda is ez az egész. Vagy legalább egy utószót arról, hogy mit olvastunk.

Így, ahogy van, kicsit olyan, mintha a kedvenc kiskocsmánkban Bujtor egyszer csak odaülne az asztalunkhoz, köszönés nélkül elkezdeni mesélni, a szavába se lehetne vágni, majd ahogy jött, egyszerre felpattanna, és el is rohanna. ugyanúgy, köszönés nélkül. Lenne fílingje a dolognak, de nagyon méltatlan lenne Bujtorhoz. Ahogyan ez a könyv is az, ebben a formában. 

Ámde mindezeken túl azt mondom, hogy tartalmilag csuda élvezetes ez a könyvecske. Igaz, hogy csapnivaló a szerkezete (mert nincs), nagyon ráfért volna a szerkesztés (ahogy mondtam), de úgy jártam vele, hogy beleolvastam, és a kezembe ragadt. Alig vártam, hogy olvashassam, mert nem tudtam egyvégtében felfalni.

Szóval a könyv olyan, mint Bujtor volt: nem a legmélyebb, nem hiperintellektuális, mégis, minden ellenére élvezetes stílusban előadott sztorizás. És valóban semmi más. De azt meg úgy, annyira plasztikusan, hogy az ember szinte hallja Bujtor hangját. Azt a nyugodt, mély, Piedone hangot. Nincsen trágárság a könyvben, nincsen intimpistáskodás, de a legpozitívabb, hogy önfényezés sem zajlik semmilyen fokon. 

Viszont lehet hatalmasakat röhögni, jókat mosolyogni, és vannak pillanatok, amikor elgondolkodni is lehet.

Meg az is kiderül, hogy miközben a nem kicsit Bud Spencer-áthallásos Ötvös Csöpi filmeket Bujtor megcsinálta, voltaképpen nem tett mást, mint elképzelte, hogy Bujtor István egy Ötvös Csöpi nevű zsarú, aki úgy, mint Bujtor, a nyarakat a Balaton mellett tölti, ismer mindenkit, vitorlázik, jópofa, jófej, kedves, de ha kell, kioszt egy-két pofont, de inkább nem. Szóval Bujtor filmre vitte saját magát, mindenkinek Spencer jutott róla eszébe, már csak a hangja miatt is, a magyarok imádják Spencer-t, de kedvelik Bujtort is; tök nyerő felállás. S közben azért minden magyar téblábolás ellenére jópofák ezek a filmek.

S valljuk meg, ki emlékszik arra, hogy Bujtor fiatal korában még Jancsó filmben is szerepel (mondjuk nem semmi, hogy Marina Vlady-val), meg arra sem, hogy a Gion-regényből készült „Sortűz egy fekete bivalyért” című filmben Jean-Louis Trintignant volt a partnere? Ugyan, Bujtor immár mindörökre elsősorban és mindenekelőtt Ötvös Csöpi lesz. Persze, hogy naná!

Szóval minden külső-belső hibája ellenére roppant élvezetes könyvecske ez, nagyon jó szórakozás! Talán azért, mert az jön le belőle elsősorban, hogy Bujtor szeretett élni. S nagyon-nagyon kár, hogy már nem teheti…

Bujtor Film, Budapest, 1992

5/5

(2017)

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr9714206419

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.