Moha olvasónaplója

Kurt Vonnegut: Éj anyánk

2018. augusztus 28. - Mohácsi Zoltán

vonnegut_ej_anyank.jpgAz úgy volt Vonnegut-tal, hogy először a két, Réber László által illusztrált könyve, a Mesterlövész és a Börleszk került a kezembe. Valamiért azt hittem, olyan Wodehouse-os lesz. Hát nagyon nem az, és ez akkor, úgy a kilencvenes évek legelején, nekem csalódás volt. Oda is ajándékoztam mindkettőt Lontai Laci kollégámnak, aki örült neki, mint majom a farkának. Én meg egy-két évvel később már vertem a fejem a falba, mert azok a kiadások nagyjából beszerezhetetlenek voltak. S mert közben helyre tettem magamban Vonnegut-ot. S aztán nagy ráismerés volt, amikor Svájcba szakadt, egykori barátommal Ofival felvettük újra, vagy sok év után a kapcsolatot, és egykori közös hitünkről beszélgetve, a maga gunyoros módján elkezdte emlegetni a bokononisták szertartásait, talpak összeérintését, a karaszokat, miegymást. Szóval nem csupán a közös múltról, a közös szimpátiáról, hanem a közös olvasmányélményekről is szó volt.

Addigra nekem nagyjából „megvolt ” az addig megjelent Vonnegut-összes. Először megtanultam, hogy Vonnegut más. Minden és semmi. Szépirodalom is, sci-fi is, humoros irodalom is, társadalmkritika is, önéletrajz is, de nem a szokványos szépirodalom, semmiképpen nem sci-fi, a humor nem öncélú, sőt, úgy társadalomkritika, hogy közben szeret minden díszletet, amiben él, nosztalgikus, de mégis távolságtartó a fiatalkora Amerikájával. Egyedül a háborút és az erőszakot utasítja el eredendően. Ha valamilyen izmust kell ráhúzni, akkor humanista. De néha az emberekkel, illetve a hülyeségükkel is tele van a töke. Vonnegut leginkább Vonnegut.

Szóval akkoriban olvastam az Éj anyánk-at is. Nem tett rém mélyebb benyomást. Akkoriban még nem volt akkora dömping a második világháború, holokauszt-témában, mint manapság, de azért már akkor is minden bokor alatt lehetett találni valamit, ami nem engedi feledtetni egy pillanatra sem a kérdést. Mintha a második világháborún kívül nem is történt volna semmi igazán lényeges a történelemben. De mondom, amikor én találkoztam Howard Campbell történetével, még nem sokalltam ettől a témától.

Mára igen. Sőt, már ingerültté tesz. Utálom a kisajátítást. Visszataszító, ahogyan a győztesek írják a történelmet, és visszataszító a pozitív diszkrimináció is, még akkor is, ha a szenvedésről van szó. 

És itt jön a csavar!

A napokban vettem kezembe Vonnegut magyarul megjelent életrajzát, és arról meg eszembe jutott, meg kellene néznem, milyen Vonnegut-könyvekből csináltak filmeket. Például az Éj anyánk-ból. A YouTube-on leltem egy Puzsér-értékelést, ami kíváncsivá tett. Levadásztam a filmet, megnéztük szerelmetesfeleségtársammal. Nick Nolte játssza Campbell-t. Nagyon ügyesen Campbell. Sőt, nagyon ügyesen Vonnegut. Ez akkor jön le igazán, amikor egy jelenetben Vonnegut szembe jön az utcán Campbell/Nolte-val. 

A film viszont kíváncsivá tett a már olvasott, de teljesen elfelejtett könyvre. S lőn. Elolvastán meg jött a csudálkozás, hogy még nem értékeltem.

Szóval: az alapsztori ismert. Norman Campell amerikai állampolgár a második világháború idején Berlinben él. Beszervezik, hírszerző lesz, de maga sem tudja, pontosan milyen híreket áramoltat ki antiszemita, uszító beszédeiben elrejtett kis hangsúlyokkal, köhécselésekkel, egyebekkel. A beszédei viszont élnek, nagyon sokaknak megadják a tömör ideológiai tartalmat, a kapaszkodót, hogy van értelme és célja Németország háborújának. Még a saját apósa is azt mondja, amikor kezdte elhagyni a hite, és úgy érezte, mégis csak Németország tébolyodott meg, akkor mindig Campbell szavaiba, rádiós adásaiba kapaszkodott. Maga Eichmann úgy fogalmaz, hogy nem ragaszkodik a hatmilliós számhoz*, egy részt szívesen átenged Campbell-nek.

A háború után Campbell az Egyesült Államokban él, egy idő után szabadon, a saját nevén. Amíg be nem indul körülötte az őrület, és amíg el nem jut egy izraeli bíróságra. Campbell-nek ugyanis senki nem akarja elhinni, hogy kém volt, hogy az egész, háború alatti tevékenysége egy bődületes kamu. Nincs ugyanis, aki ezt bizonyítaná. A titkosszolgálat előre megmondta, hogy tagadni fognak mindent, mert a trükk jól jöhet még egy következő háborúban.

És Campbell rájön, hogy senkiben sem bízhat. De tényleg senkiben. A felesége meghalt a háborúban. Hogy ki a barát és ki az ellenség, igen hamar viszonylagossá és illékonnyá válik. Illetve de, mégis van, aki Campbell számíthat: az egyesült Államokban tevékenykedő idős nácik szervezetében és annak elnökében, akit feltétel nélkül tiszteli és védi Campbell-t. Róka fogta csuka, elfogy a tér, elfogy a levegő, elfogynak a kérdések, de főleg a célok. Ha már semmi helye a bizalomnak, illetve ha ha bízni csak az őrületben lehet.

– Aha, és tulajdonképpen miről szólt a film? – kérdezte szerelmetesfeleségtársam. 

Nem tudtam azonnal válaszolni neki. Azt tudom, miről nem: nem a holokausztról és nem a második világháborúról. Szerintem leginkább a célokról és az eszközökről. Meg az eszközzé válásról és a lelkiismeretről. Meg arról, a politika, a hatalom kezében mennyire lehet eszköz egy ember. Arról, mikor kell nemet mondani. A bevezető egy mondatáról: „azok vagyunk, amiknek kiadjuk magunkat, így hát vigyáznunk kell, minek adjuk ki magunkat.” Vagyis arról, hogy van-e olyan cél, o olyan eszme, ami megéri, hogy az egyén az érdekében elveszítse a saját életét. Nem, nem elveszítse, hanem: feladja, másnak maszkírozza, elhazudja.

Emlékeim szerint ez Vonnegut leglineárisabb, legkönnyebben követhető regénye. Nem válik kárára. De van is némi hiányérzet emiatt a Vonnegut-fan embergyerekében. Meg hiányzik a márkavonássá érett gunyorosság. Ez talán egy jelenetben köszön vissza vérvaskosan: amikor megjelenik a színen a fekete bőrű náci, aki a japánok segítségével irtaná a kínaiakat, miközben utálja bőrszín alapján való megkülönböztetést, és ennek érdekében a kínaik nem színes bőrűek. Bravúros!

Szóval jó kis regényke ez, továbbra is, második olvasásra is.

*Most azon ne vitatkozzunk, hogy mennyi az annyi, mert nyilvánosan úgy sem szabad, s a számokon csak a Jad Vasem változtathat (de hazánkban még csak azt sem veszik alapul, pedig egész más, mint a rendszeresen hangoztatott).

 

Helikon, Budapest, 2016, ISBN: 9789632273952 · Fordította: Békés AndrásTótfalusi István
4/5
(2017)

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr2414208967

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.