Moha olvasónaplója

Mács József: Adósságtörlesztés / Szélfúvásban

2018. augusztus 31. - Mohácsi Zoltán

macs_jozsef_adossagtorlsztes_szelfuvasban.jpgAhogy írtam már, Mács Józseffel a véletlen hozott össze, egy óbudai könyvmegállóban. Számomra is továbbra is hihetetlen, hogy a Moly-on az egyik legelismertebb felvidéki magyar írót senki nem olvasta. Pedig nem is olyan „patetikus” (hogy egy élő, Moly-os klasszikust idézzek), nem is annyira magyarkodós, mint Wass Albert. Tehát akár lehetne ismerni és szeretni is. Az igazság az, hogy vetettem egy felületes pillantást a felvidéki magyar írókra, és alig van olyan, akiről hallottam. A nagyobb baj, hogy a Moly-on sem ismertek. Ki hallott például Dobos Lászlóról, Burány Nándorról vagy Duba Gyuláról? Még szerencse, hogy legalább a másik végről Gion Nándort ismerjük!

ADÓSSÁGTÖRLESZTÉS 

Mács József az Adósságtörlesztés-t 1964-ben írta, és 1968-ban jelent meg. A témáját nézve számomra ez is több mint meglepő. Én ´67-ben születtem, vagyis ´85-ben érettségiztem. Trianonról, müncheni-döntésről, a második világháború utáni lakosságcserékről szó sem volt. Arról sem, hogy Magyarország a világ egyetlen országa, ami önmagával határos, a környező országok nemzetiségpolitikájáról aztán végképp nem. Mert Ausztria kivételével, ugyebár, csupa ideológiailag baráti ország vett bennünket körül, akikkel együtt vetettük merész tekintetünket az előbb kommunista, később szocialista jövőbe, mert a világ proletárjai egyesültek. Khm. Avagy csak nációs egymással…?

Az Adósságtörlesztés közvetlenül a második világháború befejezésekor játszódik. Főhőse Bálint egy felvidéki fiatalember, aki bár felvidéki, Debrecenben végzi el az iskoláját. Nem marad azonban Magyarországon, Felvidék ismételt elcsatolása ellenére visszatér a szülőföldjére, hogy tanító lehessen a falujában. Azonban mire megérkezik, már csak reszlovakizációját követően lehetne tanár a szlovák iskolában. A magyar iskolákat már végleg bezárták. 
Bálint egyes szám első személyben meséli el a háborút közvetlenül követő felvidéki eseményeket. Maga a történet szervesen rokon Wass Albert Adjátok vissza a hegyeimet! című könyvével. Csak stílusában gionnándorul előadva.

A könyv hangulatában hihetetlenül kettős. Miközben a két hangulat, a humor, a nevetés és a kisebbségi lét megaláztatásai, a szülőföld kényszerű elhagyásának kimondhatatlan fájdalma mégis szerves egységet alkot. Nem sírva vígadunk, csak van, amikor vígadunk, van amikor sírunk. Mács (s ezzel a mondattal sokak számára valószínűleg leírom a Moly-on) szereti a szülőföldjét, szereti a hazáját, ragaszkodik a magyarságához. Ahogy megfogalmazza, a magyarsága elválaszthatatlan része a létezésének. De Mács őszinte is: érthetetlen a főhőse számára, hogy mennyien és milyen gyorsan megkötik a maguk alkuját a szülőföldön maradás érdekében.

Bálint nem lehet magyar földön magyar iskola tanára, nem veheti el szíve választottját, mert annak Magyarországra kell költöznie a családjával, iparkodik helyre tenni magában a napi politika furcsaságait (a szlovák kommunistákban sokkal erősebb a nacionalizmushoz, mint a kommunizmushoz való kötődés: a magyar, akkor sem kell, ha kommunista. Mondjuk ez a magyar komcsikon kívül minden környező, baráti ország komcsijaira igaz volt. Csak a mieinknek kellett kompenzálniuk azt, hogy baráti öleléssel köszönti azokat, akik a mi földjeinken élnek.), a társadalmi különbségek magyarok közti marakodását, és közben nevetni, amin csak lehet, s a józan, a magyarokkal hosszú-hosszú ideje együtt élő szlovákok értetlenségét. (A legütősebb szerepe egy helyi, szlovák, kommunista kőművesmesternek van. Érted, ugye: barátja a magyaroknak, ő ad munkát az állástalan, de képzettsége végett mégis a falu elittjéhez tartozó tanítónak, s közben kommunista is, meg szlovák is. Aki számolni egyébként csak magyarul számol.)

Mács élő alakokat alkot. Nem ördögök, nem angyalok, tartozzanak bármelyik nációhoz is: emberek. Mács pedig jó író. Továbbra is. 
5*/5

*

SZÉLFÚVÁSBAN 

Tizenhét évig adventista gyülekezetbe jártam. Az adventisták egy kis protestáns egyház. Jó és rosszabb emberekkel a fedélzetén, ahogyan az lenni szokott. A Péchy Simon-féle szombatos hagyomány végett Erdélyben, főleg Marosvásárhely környékén elég sok adventista van. Ugyanis az adventisták a bibliai hetedik napot, a szombatot tartják az Úr által kijelölt pihenőnapnak. 

Szóval néhány budapesti gyülekezetben elég nagy számmal fordultak elő erdélyi adventisták is. Józsi, nagy szívű, konok erdélyi székely fiú volt. Zoli szintén nagy szívű, észak-kelet pesti srác. Egyszer valamin, nem nagyon, de összekülönböztek, szóváltásba keveredtek. Zoli érvelt, Józsi tartotta magát az először kimondott szavához. Szó szót követett, s egyszer csak Zoli, maga is heves ember lévén azt találta mondani: 
– Na, ez a baj veletek, románokkal, nem lehet veletek szót érteni, makacsok vagytok! 
Józsi tekintete elsötétült, a keze ökölbe szorult, tett egy lépést Zoli felé, majd hátat fordított és elment. Zoli nem értett. 
– Ennek meg mi a baja? Rosszat mondtam? – nézett rám. 
– Zoli, szeretlek, de most nagyon hülye vagy! – mondtam neki. Nem értette. Megmagyaráztam.

No, nagyjából erről szól a Szélfúvásban. De komolyan. Hargitai Gergőt, az erdélyi Hargitán talált gyereket férfiemberként ide-oda sodorja az élet, és a sodrás közepette kinézi magának azt a kis felvidéki falut, ahová a háború után vissza is megy, és önként szolgálatába szegődik az egyik hadiözvegynek. 

Nem is lenne semmi baj, de mert nincsenek papírjai, nem mer jelentkezni a helyi jegyzőnél. Aki aztán magához hívatja, hosszan elbeszélgetnek, és a jegyző, a beszélgetésből kiindulva, „kideríti”, hogy Gergő nem Hargitai Gergő, de még csak nem is magyar, nem is székely, hanem román. A „felfedezés” eljut a falu „hírközpontjához”, aki sebesen tovább is adja, akinek csak tudja. Gergőt hamarosan az egész falu csak „a románnak” hívja, Mit sem számít, hogy szorgos-dolgos legény, hogy kreatív és kedves. Ha egyszer román. No, ez a konfliktus. Az, hogy mi van azokkal, akik a nagy nemzetiségi kérdésben, a mindennapok baráti tüzébe kerülnek (értsd: véletlenül, butaságból, ügyetlenségből, háttér érdekek miatt nem az ellenség, hanem a saját bajtársai lőnek rájuk)? Mi van azokkal, akiknek az övéi sem hiszik el, hogy az övéivel van?

Mács nem a Móricz-i végső tüzek (Úri muri, Árvácska) vagy váratlan, de banális halálesetek írója. Nem mondja, hogy ebbe a rohadt életbe csak rohadt megoldásokkal lehet valami értelmet beszuszakolni. Még csak azt sem mondja, hogy értelmet lehet bele szuszakolni. Csak elmeséli, hogy mik esnek meg. És élvezetesen, jóízzel mesél, akkor is, ha a mese nem jóízű, hanem keserű.

macs_jozsef_portre.jpgA Szélfúvásban elbeszélés-technikája hasonlít A vihar kapujában technikájához, amennyiben a történetet hat különböző nézőpontból ismerjük meg. S az a helyzet, hogy bár az egyes fejezetek stílusa különböző, s bár el kell ismernünk, hogy okosan halad előre a történet ahogy az egyes szereplők egymástól átveszik a stafétát, valahogy mégis ez a technika lesz a gyengéje is az egyébként élvezetes, nagyszerű regénynek: a szereplők szervesen kapcsolódnak Gergő sorsához, de megjelenésük, mint történetmondóké, magából a történetből nem fakadnak szervesen. A hatból legalább ketten vagy inkább hárman csak úgy egyszerre megjelennek, és mesélni kezdenek. Nem rosszul, hanem jól, de a hirtelen megjelenésük mégis valahogy azt az érzést kelti, hogy a szerzőnek kellett egy új álláspont, hát kitalált egyet. S nem a történet maga adta, hogy ki legyen a következő álláspont. Nem mellesleg a legügyesebb fejezet a jegyzőé, mert az olvasó maga is elbizonytalanodik, hogy kicsoda is Gergő, mit keres a kis felvidéki faluban. 
4/5

* 
Határozottan állítom: Mács József méltatlanul ismeretlen mind a moly.hu-n, mind általában Magyarországon. És szerintem ez szégyen is. 

 

Madách / POSONIUM, Pozsony, 2009, keménytáblás · ISBN: 9788070894774
4,4/5
(2017)
A sarokról visszapillantottam Kiss Dezső bácsira. Az öreg már ismét a létrán festegetett, pingálta a betüket. S ahogy ránéztem az ecsetjére és a festékes edényére, az jutott eszembe, sehol annyit nem festenek, mint a határ mentén. 
Jön Trianon: mázolják szlovákra a táblákat, feliratokat. 
Jön München: mázolják magyarra a táblákat, feliratokat. 
Jön negyvenöt, a háború vége: mázolják szlovákra a tablákat, feliratokat.
(86. o.)
Mindig sietnem kellett. Az uram életében is. Mégse értük utol magunkat. Igaz, a sors is úgy illeszti össze a dolgokat, hogy enné meg a rosseb, hogy hirtelent a lassúval, a méregodút a birkatürelművel. Én ötöt léptem addig, míg az uram egyet. Ő, nyugodjon békében, még a hőségtől ellustult ōkömél is kenyelmesebben mozgott. Ha biztattam meg korholtam, hogy jó ember, mire jutunk így, a válasza csak annyi volt: 
– Hallod-e, asszony, holnap is lesz nap, 
Neki semmi nem volt sürgős. Felőle derülhetett, borulhatott az ég, nem nyugtalanította. Hiába mondtam, siess, Boldi szedd össze magad, szárazon jó behordani a takarmányt, mintha a falnak beszéltem volna, Lepihent ebéd után. Hol a csűrben, az ólpadon. Elszenderült vacsora után is. Mint az álomkóros. Vendégek, szomszédok se zavarták. […] 
Vasárnap délelőtt, délután a templomban ült. Mert ott jól kialudhatta magát. Nem tudtak a falunkban olyan nagy torkú papot fogadni, aki elevenséget kiabált volna a lehunyt szemébe.
(197-198. o.)
Lassan feledésbe merült a nagy esemény: Barabás csodálatos feltámadása. Bár az idösebbek nem tudták megemészteni a dolgot. Úgy néztek a visszatért emberre, mint az élőhalottra. 
Háncs Gyula, a volt üzletvezető – most mint kőmuves a tanult szakmáját folytatja – meg is kérdezte töle, mikor a házuk elejét tatarozta: 
– Aztán mit látott odaát? 
Barabás félreértette a kérdést, és azt felelte, hogy mióta tíz kilométerre, a falunk alá tették a határt, még nem járt Magyarorszagon. 
– Nem erre gondoltam – helyesbített Háncs. – Arra, amikor tévedésből koporsóba fektették. 
– Mit láttam volna? Nem láttam semmit. Csak Domonkos Károlyt láttam. Őt is csak akkor, amikor kinyitottam a szemem. Mindjárt az jutott eszembe, pengővel tartozol, de legalább koronában add meg, te bitang! 
– Megijedt magától. 
– Nem tőlem ijedt meg, hanem attól, hogy megkérem a tartozást. Nagy számitó ő, nagy ravasz. A tollat csak tessék-lássék dugla az orrom alá, hogy fel ne ébredjek. Tudta, hogy nem költözöm el erről a világról, mig az adósságát meg nem adja! 
– Hát a koporsó? Azzal mi lett? Visszavitte a városba? – firtatta tovább a dolgot Háncs. 
– Bolond lettem volna! Megválni attól, ami már megvan?
(63. o.)
Gyöngyōs Béla segedelmével szokott rá az italra. A sógorom ott ült rendszeresen a küszöbén, és mindketten fennhangon énekelték a huszonnyolcadik dicséretet. Nekik az volt a legszebb. 
– Szükölködünk nagymértékben, segedelem nélkül! 
Ez volt a legkedvesebb énekük, és a segedelem az italt jelentette. Es jóformán még végére se értek a dicséretnek, a borbély megszólalt. 
– Szükölködjünk? 
– Minek szükölködnénk? – legyintett a sógorom. 
– Szaladj akkor, és hozz egy kis segedelmet!
(78-79. o.)
A szafaládé se tartozott a kedvenc ételeim közé. Szokás dolga az egész. Itt mindenki él vele. Nem lehetek kivétel. Nem különcködhetem, mint egy finnyás gyerek. A cseheknek naponta kell a szafaládé, a sör és a fekete. Ha a három közül valamelyilk hiányzik, olyan az életkedve is. Jó időben borús, felhős ég. 
Janko, a barátom, szlovák. Valahányszor a lakásomon összejövünk, nevetve meséli el egy élményét. Mint partizán a háború vége felé tüdőlövést kapott. A Magas-Tátrába szállitották, és egy cseh férfival helyezték közös szobába. Feltűnően mogorva, szomorú és hallgatag volt a cseh. Janko megpróbálta szóra bírni, elmondta neki búját-baját, partizánkodását, meg azt is, hogy nem tudja, mi van a szüleivel, öccsével, élnek-e, halnak-e, a németek nem ismertek könyörületet. De észrevette, hogy szobatársa még komorabban hallgat 
Kérdi töle: 
– Magának mi a baja? 
– A háború – sóhajt a cseh. – Az a bajom nekem is. Az bánt mindannyiunkat. Megviseli az embert. Képzelje csak el – ült fel az ágyán –, van talán már három hete is, hogy nem ittam sört, nem láttam feketekávét, a szafaládéról pedig már nem is beszélek!
(7-8. o.)

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr7714213913

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.