Moha olvasónaplója

Anton Tammsaare: Pokoltanya új Sátánja

2018. szeptember 01. - Mohácsi Zoltán

tammsaare_a_pokoltanya_uj_satanja.jpgBiztosan benne van a transzcendens iránti alapvető, bár szerintem nem elvakult vonzalmam is, hogy ez a könyv már a címével felkeltette az érdeklődésemet. Az is tény, hogy a téma eleve adja, hogy teológiailag semmi nincsen benne a helyén, de eszembe sem jutott hitbuzgalmi iratként olvasni. Ahogy például a Kalandozások Ihajcsuhajdiában-t sem. Ami, ugye, adja magát e könyv párjául. (Ha már: eszembe jutott még Wass Albert is, a Tizenhárom almafapompás bevezető része, meg a Funtineli boszorkány hangulatilag, meg eszembe jutott Tamási Áron, stílusilag, meg Méhes György felülírhatatlan Szikra Ferkó-ja.)

Mert miről is van szó? A Mennyben kétség támad, hogy tud-e egyáltalán az ember üdvözülni, nem lehetetlen-e számára ez a feladat? Leáll tehát a Menny, és se oda, se a Pokolba nem küldenek lelkeket. Sátán kétségbe esik, hogy akkor honnan lesz neki munkája? Péter közli vele, hogy ő lesz a kísérleti alany, emberként le kell jönnie a Földre, be kell bizonyítania, hogy tud az ember üdvözülni, s akkor kap majd lelkeket a Pokol is. Hiszen, ha üdvözülni tud az ember, akkor jogosan kárhozik el. 
Erre az alapállásra nyilván egy keresztény ember csak fogja a fejét. De nem teológiát, hanem szépirodalmat olvasunk. Méghozzá milyet!

A nem kicsit szélsőségesen kommunista/szocialista utószóból megtudhatjuk (mégsem fölösleges, lám!), hogy az észt népmesék alapvető szereplője Sátán. Merthogy a könyv szerzője észt. A másik visszatérő szereplő Hans (igen, bár ez német és nem észt név), a béres, aki rendszeresen túljár az ördög eszén.

Tammsaare kiforgatja az észt népmesék alapállását. A Sátán lesz az, akinek drukkolunk, és Hans, vagyis Anst a gazember földesúr (naná, hogy az utószóban kulák!). De persze nem népmesét olvasunk. Nem is tudom, igazából mit. Az utószó azt mondja, szatírát. De annál több. Azt is mondja, hogy politikai tartalma van a könyvnek. Van az is, de szerencsére nem erről szól. Éppen az benne az élvezetes, hogy voltaképpen nem skatulyázható. Mese is, szatíra is, korkép is, parafrázis is, sok minden is. Leginkább Tammsaare. Aki egyszerre tud nevettetni és elgondolkodtatni (társadalmi, emberi viszonyokról, vallási kérdésekről), belevarázsolni a történetbe és dühöngésre, kámpicsorra késztetni. S aki ettől a könyvtől fogva bekerült a kedvenceim közé. Akkor is, ha semmi más nem ennyire jó, amit írt. Mert lássuk be, azt elérni, hogy az ember ne csak drukkoljon Sátánnak, hanem meg is szeresse, nem semmi bravúr! :-)

 

Kossuth, Budapest, 1959, Fordította: Lavotha Ödön · Illusztrálta: Réber László
5/5
(2018)

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr7014215655

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.