Moha olvasónaplója

Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: Egymilliárd évvel a világvége előtt

2018. szeptember 01. - Mohácsi Zoltán

absz_egymilliard.jpgA Sztrugackij-tesók írásaival úgy vagyok, mint valamikor késő-kamaszkoromban egy lánnyal. Nem pont úgy, hanem valahogy úgy. Vannak lényegi különbségek. De ami hasonlít, az nagyon hasonlít. Nem volt nagyon szép a lány. Nem volt bombázó sem, bár el volt látva a megfelelő kellékekkel. Nem mondhatom azt sem, hogy olvadóan kedves volt. Viszont művelt volt és okos. Jó volt vele lenni. Meg borzalmas volt vele lenni. Izgalmas lány volt, mert nem voltak kiszámíthatók a reakciói, és fantasztikus ötletei voltak; egyszer egy dögunalmas házibulin ketten eltáncoltuk a Rómeó és Júliát, piszkosul élveztük, és a tánc után, arcot mosva abban a vadidegen fürdőszobában volt az egy igazán szenvedélyes csókunk, és akkor voltam legközelebb ahhoz, hogy azt mondjam, szerelmes vagyok belé. Nem mondtam, mert nem lett volna igaz. Úgy voltunk együtt, hogy soha nem voltunk együtt, s úgy volt szerelem a kapcsolatunk, hogy soha nem voltunk szerelmesek. A falra másztam tőle, ha együtt voltunk, de egy idő után nagyon hiányzott, ha nem volt ott. Semmiképpen nem mertem volna neki adni a lelkem, miközben félig mégis nála volt, ha akartam, ha nem, s vágytam rá, hogy nála legyen, de soha bíztam meg benne annyira, hogy oda is adjam neki. Nem volt pillanat, hogy mellérendelőnek éreztem volna kettőnk szerepeit, ő volt a tavaszi szél, aki hol gyengéden simogatott, hol hűsített, hol meg egyszerre csak eltűnt, semmivé lett. Ő irányított, én meg a kiszolgáltatott kisfiú voltam mellette, akinek jogában állt alkalmazkodni és engedelmeskedni. 
Ma úgy mondnám, izgalmas, de rettentően beteg kapcsolat volt.

Szóval ami ebből analógia: kamaszkorom óta, egészen pontosan az első Metagalaktikamegjelenése, vagyis 1978, mégvagyisabban tizenegy éves korom óta táncolok az ABSZ tesókkal. Ott olvastam ugyanis először a Piknik a senki földjén-t. Amit egyáltalán nem értettem, és idegesített, hogy nem értem, de miközben szerettem az egész Metagalaktiká-t, jóformán csak ez az egy elbeszélés maradt meg belőle. S azóta sem értem, regény formájában sem. De mindkettő, a Metagalaktika és a Sztalker is itt van a polcomon. Ahogy nagyjából az összes magyarul megjelent ABSZ-könyv is. S nem mondhatom, hogy bármelyik is letaglózott volna, hogy akármelyiket is zseniálisnak tartom, hogy volt olyan, amelyiket nem tudtam letenni, mert egyik sem lenne igaz. De itt kell, hogy legyenek. S itt kell majd lenniük a még meg nem szerzett, vagy teljes terjedelmükben, újonnan kiadott köteteknek is. És valahogy mindig úgy járok a könyveikkel, hogy nekiveselkedem, majd hamar fonalat veszítek, felriadok, újra nekifutok, és újra eltévedek a szövegben, de képtelen vagyok feladni, arról pedig szó sem lehet, hogy megváljak tőlük. És ha lassan is, rendre elolvasok egy-egy kötetet, és nem garantálom, hogy nem fogom újraolvasni őket. (A legesélyesebb a Lakott sziget, igaz, az az egyetlen, amiben nem veszítettem fonalat. Az is igaz, hogy a zseniálisan jó orosz filmváltozatot előbb láttam.)

Nem adom fel tehát az ABSZ-könyvek elolvasását. Annyira nem, hogy az Egymilliárd évvel…körülbelül egy évvel a megjelenése után, 1979-ben már ott volt a polcomon. Többször nekfutottam, de mindig legyőzött. Aztán amikor bekeresztényültem, azon könyvek közé soroltam, amit úgysem fogok elolvasni, és elajándékoztam. Aztán amikor a Rukkola indult, újra megszereztem. Aztán olvasni kezdtem. Nem haladtam vele. Amikor szembesültem azzal, hogy a Rukkola által nemhogy fogynának a könyveim, hanem lassan mindent elárasztanak, kérlelhetetlenül elrukkoltam. Hogy pár év múlva újra beszerezzem. Mondom, mint kamaszkorom barátnője, se vele, se nélküle.

Pedig az egész egy lepkepukkanat, egyszázhetven kis oldalka. Ha nem könyvjelzőnyi lenne a terjedelme, akkor nagyjából a fele oldalszámmal bírna. Most sem haladtam vele fénysebességgel. Sőt, volt, hogy inkább kiolvastam közben egy több hónapja olvasott tanulmánykötetet. Meg két képregényt. Meg egy Fodor Sándor szösszenetet. De most nem adtam fel. Igaz, nem kellett megerőszakolnom magamat, mert megfogadtam, hogy olyan baromságot nem csinálok, hogy könyvet félbe nem hagyok, mert minek tennék ilyet, ha egyszer valami nem nekem szól, amikor annyi, de annyi egyéb jó könyv van, hogy csak na, még azokra sem elég a maradék életem, még ha még egyszer annyit élek, mint eddig, akkor sem.

Szóval az van, hogy ez a majdhogynem szocreál panel-kamaradarab, hogy is mondjam, nem csupán oldalszámban kevés. Persze, a stílus, na az orosz és ABSZ, tehát önmagában elviszi a könyvet. Teljesen máshogy és máshoy, de mégis valahogy, valahol ugyanúgy ír Dosztojevszkij, Bulgakov, Akszjonov, Sefner és ABSZ. Meg a társaik. Élvezetesen, stílusában is oroszul. Szóval ezzel nincsen baj. De a szereplők most is jobbára kellékek (ez nem szokatlan náluk, nem sokat bíbelődnek a jellemrajzokkal), szinte felcserélhetők. Cselekmény gyakorlatilag nincsen, csak beszélgetés van. De abban sincsenek olyan nagyon nagy gondolatok. 
S persze, értem, ha akarom, hogy parafrázis a egész, igen, az elmúlt rendszerben a fortélyos félelem befolyt az élt minden apró zsigerébe, a hatalom úgy irányított, hogy csak apró dolgokat változtatott, hogy állandóan éreztette a jelenlétét, a függést a kézben tartást. Értem én, hogy el felőrőlt, hogy sokan feladták, megalkudtak, mert feleség volt, gyerek volt, és csak egy élet van. Értem, valamelyest díjazom is ABSZ frappáns ötletét, sőt még azt is, hogy mutatnak némi kiutat, de mégis azt mondom, összességében mégis kevés az egész.

Nem tudom, csak nekem tűnt-e fel*, vagy én nem értek valamit, de a történet E/3-ban kezdődik, halad, középpontban Maljanovval, majd a 107. oldalon kezdődő fejezetben a szöveg első nyolc bekezdése még mindig E/3, majd a kilencedikben átcsap E/1-be. Van ennek valami okságos magyarázata? Azt valahogy nem tudom elhinni, hogy véletlen lenne, sem a tesók, sem a szerkesztők, sem a fordító nem vette észre, hogy itt most mi van. Egyszerűen nem találtam rá dramaturgiai indokot sem. Van?

* Utólag elolvastam az értékeléséket, nem, nem csak nekem tűnt fel. (Ráadásul elkezdtem olvasni egy másik könyvet, Vladimír Páral Kísértések á-tól cettig-jét, nos, abban ugyanez van, az egyik szereplő hol E/3-mas, hol E/1-es. A szerepét ennek a technikának ott sem értem.

 

Kozmosz Könyvek, Budapest, 1978, ISBN: 9632113101 · Fordította: Földeák Iván
2/5
(2018)

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr1714216019

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.