Moha olvasónaplója

Iain Banks: A darázsgyár

2018. szeptember 01. - Mohácsi Zoltán

banks_a_darazsgyar.jpgEz a könyv egyszerűen kicsúszik mindenféle skatulyázási-kísérlet alól. Ez nem baj. A baj az, hogy számomra, természetesen nem fizikai értelemben, egyszerűen kicsúszik a kezemből, akárhogy is próbálok hozzányúlni.

A szöveggel nincsen baj. Pompásan, olvasmányosan, kellőn irodalmian ábrázolja egy ízig-vérig beteg család tagjainak egymás mellett, egymásért, egymás ellen élését. Még kiválóbban azt, hogy a család tagjai egytől egyig elmebetegek. Ki jobban, ki még jobban, ki teljesen. Nincs kivétel. Van, aki szadista, van aki gyilkos, és van, aki csak úgy barom, ahogy van. A szöveg lineáris, néha visszanyúlkál a múltba, de nem időutazik, csak magyaráz, de nem kapkodva, a megfelelő helyeken teszi, kellőn adagolja az infókat, kellőn a feszültséget, és még csattan is a vége, mint egy csikósostor.

Asszongya fülszöveg, hogy beválasztották valami 100 Legjobb Könyv közé. Még Toma barátom is azt írta nekem a Facebook-on, hogy ez micsoda jó könyv volt, s hogy Banks-nek kár volt ezután elmerülnie a Kultúra-sorozatában és a háromezres évekről dagályoskodni azokban a szarokban, na, jó, van kivétel, egy-két kötet jó, de egyik sem ennyire, mint a Darázsgyár. Nem tudom, Toma…

Nekem ott csúszik el a dolog, azért siklik ki a kezemből, mert valahogy nem olyan, mint egy Stephen King-könyv, ami mondani semmit nem akar, csak elmesél egy-két eszméletlen jó, meg néhány rohadt lapos, csak piszok jól megírt agymenést. Vagyis csak mesél. De a Darázsgyár, érezni, nem King-esen mesél. Akkor sem, ha az olvasónak, a beteg jellemek miatt adódik a párhuzam. Nem, a Gyár mondani akar valamit. Erre leginkább a címben szereplő (naná, hogy beteg) ((SPOILER: darazsak számára óralapból eszkábált, elkerülhetetlenül a kis állatkák halálához, megkínzásához vezető, orákulumnak használt)) eszköz léte, leírása vezet rá. Talán, hogy az élet maga Gyár, mindkettőbe az ember vezeti be a maga áldozatait. Ember embernek a lupusa. Vagy tudja a csuda. 
Szóval érezni, sejteni lehet, hogy valahova vezet az út, valamiről szól a történet, valamit mondani akar, de hogy mit, én bizony nem értem.

Tegnap este láttunk egy filmet szerelmetesfeleségtársammal: a címe Három óriásplakát Ebbing határában*. No, ebben a filmben gyakorlatilag ugyanaz volt a helyzet, mint Banks könyvében: nincs egy fia egészséges szereplője sem. Mindenki sérült és/vagy beteg, testi és/vagy lelki rokkant. Egyetlen külsőleg szépnek mondható szereplő van a filmben, de az meg egy kedves, de hihetetlenül szőke buksza. De az a fura, hogy a szereplők mégis egytől-egyig szimpatikusak. Annak ellenére, hogy rendre kibaxanak egymással, ki jobban, ki kevésbé, ki ezért, ki azért, ki direkt, ki véletlenül, de mégis van mindig valami feloldás, valami gesztus, valami mozdulat egymás felé. És ez oldja, sőt voltaképpen széppé teszi a filmet. S azt hiszem, ez a lényeges különbség a Gyár és az óriásplakátok között. Nem csupán az, hogy van némi feloldás, hanem az, hogy minden mocskossága, erőszakossága, a szereplők butasága ellenére, minden amerikai happy end-nélkülisége ellenére a film azt mondja, az értelmetlenségben, az egymással való rendületlen kibaxoka közepette is lehetnek megoldás lehetőségek, lehetnek közös célok, nyílt egymás szemébe nézések. Ami a Gyárban nincs.

* https://snitt.hu/filmek/harom-oriasplakat-ebbing-hataraban-2017

 

Agave Könyvek, Budapest, 2006, ISBN: 9637118500 · Fordította: Bényei Tamás
2,5/5
(2018)

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr2714216117

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.