Ahogy visszagondolok, az ilyen sok-képes, rövid történeteket nem nagyon kedveltem már gyerekkoromban sem. Ahogy visszagondolok, csak néhány kivétel volt: a Sicc-könyvek, Vera Ferra-Mikura Szaniszlói és persze Brúnó kapitány. De tényleg nagyjából ennyi. Legalábbis ennyi felé van nosztalgiám.

Zdeněk Svěrák könyve „3 in 1” mesekönyv. Van egy alapsztori (feminista, fáradt anyu unja a házi-rabszolga szerepét, és megpróbálja hímsoviniszta, otthon semmit nem segítő aput rávenni, hogy legalább meséljen már este a skacoknak), meg van két másik (anyué és apué). Mert apu, ahogy ezt a cím is elárulja, elindul anyu emancipációjának az útján és (nagyon helyesen) ő is mesél a skacoknak, és még jobbat is, mint anyu.

A mesék szerepéről Szerelmetesfeleségtársam sokat tudna mondani. Nekem azt szokta mondogatni, hogy minden mesének az a célja, hogy az ember, az olvasó, a hallgató önmagára ismerjen, jobbá legyen. Persze ő a népmesékről beszél folyton. Amik tele vannak szimbólumokkal. Én meg mindig az olyan meséket szerettem, amik nem két oldalassal, aztán mire felvenném a fonalat, már vége is, meg olyan kis ad hoc jellegű bennük minden, szóval nekem, szégyen, nem szégyen, soha nem jöttek be. A Szikra Ferkó, meg A csillagszemű, meg A babó, meg a hasonlók, azok nagyon, azok igen.

Kicsit úgy vagyok néha a jelen könyvhöz hasonló mesekönyvekkel, hogy oké, nagyon szépek, nagyon megtervezettek (mármint külsőleg), könnyen olvashatók, még azt is elismerem, hogy a györök, aki hallgatja, könnyen talál kapcsolódási pontokat a történet és a saját élete között, csak nagyon sokszor olyan érzésem van, hogy oké, elolvastam, és ööö… Most akkor mi mennyi, merrefelé, hányszor? Mert a történet annyira nem történet, bár ebben a jelenlegiben még csak-csak, a mondanivaló, hát, izé, és akkor most mi van. 
Többször mondtam, nem értek az irodalomhoz (se), az ízlésem a legtöbbször nagyon nem mainstream, nagyon nem modern, nagyon nem együttműködő.

S akkor egy kis lényeg: tulajdonképpen van története ennek a könyvnek. Apu megtanul mesélni a skacainak. És mérföldekkel jobb mesét mond mint anyu. Ha gonosz vagyok, azt mondom, Mórától lopta, mert a másodikos áltisis olvasókönyvünkben volt egy nagyon hasonló, bár sokkal jobb történet (amikor a kigyulladt pajtából Mici (Micó) sorra mentegeti ki a kölykeit, aztán, szegény, az utolsónál már nem jön ki…). Anyu meséje a vállfákról, hát…, inkább ne, lécci. Namost, marad a keretmese, tudniillik, hogy apu megtanul mesélni, mert nála van a Cseh Paradicsom csodaköve (vö.: a Túl szexi lány című önbizalom-opusszal). Hm. Mondjuk.

De legalább külsőre szép a könyv, mókásak a rajzok.