Moha olvasónaplója

Ryszard Legutko: A ​demokrácia csúfsága

2018. október 27. - Mohácsi Zoltán

legutko_a_demokracia_csufsaga.jpgRyszard Legutko legutóbb magyarul megjelent könyve, A közönséges ember diadala eddig az év olvasmánya számomra. Arról szól, hogy miként függ össze egymással a kommunizmus és a liberalizmus, hogy miért törvényszerű, hogy a komcsik liberálisokká lettek, és hogy a liberális módszerek miért hajaznak olyan hihetetlen erősséggel a komcsik módszereire. 

Legutkoról semmit sem tudtam, amikor a könyvével találkoztam, pusztán a könyv címe fogott meg. Nagyjából ez volt az a pont, amikor ráébredtem: van irodalma a konzervatív oldalnak is, van színvonalas kritikája a demokráciának és a liberalizmusnak is, sőt, a liberális demokráciának is*. Akkor jött velem szembe John Kekes, Roger Scruton, a Cenzurázva című könyv is. De a kimondottan provokatív című könyv is sokat mondott számomra: A Holokauszt-mítosz, mint a liberálnáci diktatúra alapja. Mondtam többször: későn érő típus vagyok. 

Legutko lengyel konzervatív, aki katolikus. Mindez együtt. Ráadásul egy lengyel konzervatív katolikus, aki egy időben maga is politizált. Ma már csak tanít és ír. És az írásainak pazarul jó címeket talál. Ez is mennyire jó már: A demokrácia csúfsága. 

Manapság a demokrácia nem lehet csúf, mert manapság a demokrácia az isten. Pardon: az Isten. Mert ami nem demokratikus, az nem lehet emberi. Mert a demokrácia ma egyet jelent a joggal, a humanizmussal és igazsággal. Mármint a retorikában. Mert a gyakorlatban nagyon jól tudjuk, ha máshonnan nem, Alexander Dugin könyvéből, hogy bár a XX. század nagy politikai eszméi (kommunizmus, fasizmus, liberalizmus) közül kiütéssel a liberalizmus maradt életben, és úgy virul, mint előtte semmi, úgy tarol, mint előtte semmi, és úgy eszik meg az emberek, mint előtte semmit, és a felszín alatt alatt olyan okosan aljas módszerekkel dolgozik, mint előtte szinte semmi. Tudjuk, mert mindenhonnan halljuk, hogy a demokrácia bármilyen hibáját csak még több demokráciával gyógyíthatjuk. 

Ahogyan tudhatjuk azt is, hogy a gyakorlatban mit jelent a demokrácia. Túl sokat nem.
Egyfelől a négyévenkénti szavazás jogát, ahol is képviseleti demokráciában szavazhatunk meg embereket, akikről jobbára kutyafülét nem tudunk, így a szavazásaink a legtöbb esetben nem valaki mellett, hanem valakik ellen zajlanak.
Aztán másfelől jelenti a demokrácia, ami ugye a többségi akarati kormányzás lenne, vagy mi, hogy a kisebbségi jogok csípőből felülírják a többség véleményét a kötelező tolerancia és a szabadság nevében. Fittyet hányva arra, hogy sem a tolerancia sem a szabadság nem létezik a viszonyítási pont nélkül. Mert nem mindegy, mivel kell toleránsnak lenni és mire, mitől akarok szabad lenni? Vagyis a gyakorlat azt mutatja, hogy ha valamely kisebbség be tudja magát küzdeni a liberális közgondolkodásmódba, azonnal védettséget fog élvezni a többség véleményével szemben, mert a többségi vélemény azonnal megkapja a maga antiliberális, antidemokratikus jelzőjét (náci, homofób, stb.).

Vagyis a demokrácia mára a kisebbségek liberális diktatúrájává vált. Diktatúra, mert amiről a kisebbség nem akar, arról nem szabad beszélni. (Példa erre, hogy éppen most szembesültem azzal, hogy a címe ellenére egyáltalán nem holokauszt-tagadó könyvnek, sőt, a holokauszt-tagadást erőteljesen ostobaságnak tartó, A Holokauszt-mítosz, mint a liberálnáci diktatúra alapjá-nak az adatlapját a legnagyobb magyar könyves oldal, a moly.hu eltávolította az adatbázisából. Ha nem az elvi egyetértés miatt tette, hanem a gyűlölettörvénytől való félelem miatt (miközben a könyvnek köze nincs annak tartalmához), akkor is beszédes a történés: voltaképpen digitális könyvégetéssel állunk szemben: a máglya a Delete-gomb). 
A demokrácia mellett a tolerancia a másik szent szó, ám a toleranciával csak azzal szemben kell élni, ami liberális oldalról tolerálható. Erről Legutko is beszél. Többször hallottam, olvastam az értelmetlen mondatot: „Mindennel szemben toleráns vagyok, kivéve az intoleranciát!” (Értelmetlen, mert ha becsületesen vagyok intoleráns az intoleranciával szemben, akkor a saját viszonyulásommal vagyok intoleráns, ergo az intoleranciámban meghasonlok magammal. Arról nem is beszélve, hogy ha nem vagyok becsületes, akkor mindenhol intoleranciát kiáltok, önkényesen határozhatom meg ki és mikor intoleráns, amikor nekem nem tetszik valami.) 

Szóval még ha igaz is lenne a Churchill-nek tulajdonított mondás, miszerint a demokrácia nem jó államforma, csak nem találtak még ki olyat, ami jobb lenne, akkor is el kellene gondolkodnunk, hogy mivel is ajándékozott meg bennünket a politika. Vagy az ördög. 

legutko.jpgLegutko jelen könyve nem egy egybefüggő gondolatsort tár elénk, hanem a szerző válogatott esszéit. A fejezetcímek sokadmondók: A civilizációk furcsa háborúja, Európa visszavonulóban, A demokrácia és a respublika, A demokrácia csúfsága, A démosz és az elitek, Az értelmiségi Szürakuszaiban, Az értelmiség és a kommunizmus, A homoszexualitás mint politikai orientáció, Az egyetemi feminizmus, A toleranciáról 
Gondolatok az ellenkultúráról, A társadalom mint áruház, Sir Isaiah, a naiv liberális, A kulturális örökség és a posztmodern találkozása, Három konzervativizmus.

Látható, hogy a nem éppen vaskos kötet írásaiban Legutko nem kicsit markol, bár nem mondhatom, hogy keveset fogna. Gyakorlatilag világos gondolatmenetekkel, ha nem is ízekre szedi, de legalábbis feltárja a liberális demokrácia gondolatmenetének és gyakorlatának egyes szegmenseit. Nem kinyilatkoztat, csupán megállapít. A kötet végére érve a mezei olvasó elgondolkodik, hogy voltaképpen mi a csuda is van, milyen humanistának hangzó politikai maszlagot kajált már be megint? 

Legutko nem támad, hanem kifejt. Nem pusztít, hanem bemutatja a liberális demokrácia működésének egyes elemeit, a hátterének bizonyos momentumait (láthatjuk A közönséges ember diadalá-nak csíráját is). Nem mondom, hogy mindegyik írás érdekfeszítő, azt sem, hogy bármelyik is teljes lenne. Ez nem is lehetséges, hiszen ilyen terjedelemben legfeljebb a problémafelvetésig juthat el a szerző mélységében, de azt mondom, hogy konzervatív gondolkodásba való betekintéshez, a konzervatív szempontból felmerülő alapvető kritikák megismeréséhez kiváló a kötet. Ennek ellenére a másik könyvet sokkal nagyobb bátorsággal ajánlanám bárkinek: sokkal teljesebb, érthetőbb, világosabb. 

* Például: https://moly.hu/polcok/a-liberalizmus-es-a-demokracia-kritikaja?page=1 

 

Attraktor, Máriabesnyő - Gödöllő, 2005, ISBN: 9639580554 · Fordította: Pálfalvi Lajos

4/5
(2018)

 

Azt irtam, hogy a feminista művek kilencvenkilenc százalékát nők írják. De téved, aki ebből arra következtet, hogy van a feminizmusnak egy sajátosan női vonulata. Nincs ilyen. Téved, aki azt hiszi, hogy az egyetemi feministák légiói a mennyiségileg hatalmas túltermelés mellett bármi újat is hoztak a gondolkodásunkba, új elméleti megoldásokat javasoltak, amelyek korábban senkinek sem jutottak eszébe. Nos, nem hoztak semmi újat. 
A mai feminizmus egész- ismétlem, egész- elméleti háttere az irányzaton kívül keletkezett. Ha nem születnek meg Marx, Nietzsche, Freud, Lacan, Foucault és Derrida koncepciói, ez a mai feminizmus nem létezik. Az imént említett nevek – kiegészítve még két-három szerzővel, akiknek szintén helyük van a szellem társadalmi és biológiai determináltságát vizsgáló, emancipációs stratégiákat kidolgozó gondolkodók csoportjában – gyakorlatilag létrehozták mindazt, ami a feminizmus alapjául szolgáló elméleti konstrukciót alkotja. Ha kivonjuk ebből az említett szerzők koncepcióit, nem marad semmi. Aki úgy gondolja, nincs 
igazam, az nevezzen meg legalább egy teoretikus elképzelést amelyet nem mástól kölcsönöztek a feministák. Tehát mindenki, aki viszonylag objektíven tekint az irányzatra – a feministák nem hajlandók erre, mert tagadják, hogy ilyen objektivitás lehetséges –, annak látnia kell, hogy ez a koncepció elméletileg másodlagos, idegen ötletekból tartja fenn magát. Feminista elmélet mint olyan nem létezik. Csak a kortárs humán tudományok eszméinek különféle teoretikus adaptációiról beszélhetünk, erre azért van szükség, hogy a feministák le tudják fordítani erre a zsargonra azt, amit emancipációs projektnek neveznek. Vagyis hatalmas ellentmondásba ütközünk: a feminista művek egyrészt buzgón hirdetik eredetiségüket, alternatív szemléletet kínálnak, másrészt viszont a feminizmuson kívül született eredményekre épülnek.

111–112. (Az egyetemi feminizmus)

 

Gondoljunk bele, hány eredeti gondolat születhet abból az alaptételből – amelyet állandóan explicite kimondanak a feministák –, hogy a szellemi és művészi tevékenységben az író és a filozófus tolla, a festő ecsetje, a szobrász vésője, a karmester és a tanító pálcája a falloszt jelképezi, és segít fenntartani a fallokratikus struktúrákat.

111. (Az egyetemi feminizmus)

 

A mai értelmiségi (és művész) nyilvánvalóan kétszínű. Egyrészt büszkén hirdeti a valóságról alkotott, politikailag biztonságos elméletet, mely szerint semmihez sem passzol semmi teljesen, és semmi alapunk arra, hogy kategorikus ítéleteket fogalmazzunk meg, másrészt viszont állandóan ilyen kategorikus ítéleteket hoz. Bár meg van gyóződve arról, hogy az „ember" csak nyelvi-társadalmi konstrukció, ez cseppet sem zavarja abban, amikor csatlakozik a „nő" védelmében indított keresztes hadjáratokhoz. Az a nézet, mely szerint minden közösség konvencionális, nem áll ellentétben azzal, hogy hatékonyan támogatja a törvényhozást, hadd házasodjanak a homoszexuálisok, és az örökbefogadás jogát se tagadják meg tőlük. 
Bár a lengyel elithez tartozó mozgalmár nők is feltételezik az értékek összemérhetetlenségét, ez nem akadályozta őket abban hogy hisztérikusan egyértelmű hangnemben beszéljenek az abortusztörvényről. Bár meg vannak győződve a morális diszkurzus ambivalenciájáról, ez nem jelentett akadályt a világelit képviselőinek, ők is hasonló, hisztérikusan egyértelmű hangnemben nyilatkoztak Clinton elnök jogi-szexuális természetű megpróbáltatásairól. Ez az elmélet attól sem tartotta vissza híveit, hogy tömegesen avatkozzanak bele a magánéletbe, a szülők és a gyerekek kapcsolatába, megzavarják az oktatási rendszert, a médiát, a nemzetközi struktúrákat, a jogrendet és az erkölcsöket. Nem tartja őket vissza a szellem ideologizálásától. Vitatható, hogy ez az elmélet tényleg biztonságosabb másoknál. Ahhoz viszont kétség nem férhet, hogy a hívei a politikai vakbuzgóság aggasztóan magas szintjén állnak.

70–71. (Az értelmiség Szürakuszaiban)

 

Nem csak arról van szó, hogy a nők vagy a homoszexuálisok beléptek a tegnapi proletárok helyébe, a proletárforradalmat pedig felváltotta az erkölcsi forradalom. Van még egy közös vonásuk az egykori és mai emancipátoroknak: a dogmatizmus. A proletariátus védelmezője nem fogadott el semmiféle ellenérvet, mert a proletariátus vélt vagy valós szenvedései mindegyiket érvénytelenítették, minden bírálót morálisan és szellemileg kompromittáltak. Ma is így járnak el a nők és a homoszexuálisok patrónusai.

69. (Az értelmiség Szürakuszaiban)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr8414325677

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.