Moha olvasónaplója

2018 számomra legjobbjai

2018. december 30. - Mohácsi Zoltán

img_1538213750028_1.jpg2018-ban 151 könyvet olvastam el. (Van még egy nap az évből, de holnap, 31-én mennem kell még egy kicsit dolgozni, esélytelen, hogy addig bármivel végezzel.) Volt közöttük regény, képregény, mese- és ifjtúsági regény, tudományos ismeretterjesztő munka, politikai-, társadalmi elemzés. 

Az olvasmányok kiválasztása éppoly esetleges volt, az éppen kicsírázott érdeklődésemet elégítettem ki, mint amennyire esetleges az idén olvasott legjobbak kiválasztása. Szóval egy szubkejtív lista még szubjektívabb szűkítését olvasható alább. Azokat a könyveket sorakoztatom itt fel, amelyek valamilyen szempontból a legtöbbet adták nekem idén, amelyek nélkül kevesebb lennék, amik nélkül rosszabbul éreztem volna magamat 2018-ban. A tréfás az, hogy most, ebben a pillanatban még magam sem tudom, egész pontosan mik lesznek a listán. 

Lássuk tehát! Az egymásutániság nem érték-sorrend, ezzel már nem is próbálkoztam, mert hogyan hasonlíthatnám össze a körtét a terepbringával és a falfestékkel?

*

Mács József: ADÓSSÁGTÖRLESZTÉS  – SZÉLFÚVÁSBANmacs_jozsef_adossagtorlsztes_szelfuvasban.jpg
Mács József egyik könyvére, A vesztes-re 2017-ben találtam rá a Pók utcai lakótelep Könyvmegállójában. Nem vagyok elfogult egy íróval, mert botorság is lenne, de nem kicsi, pusztán és csupán azért értékelni a munkáját, a munkáit, mert határon túli író. A születési hely, a haza esetleges. De mégis determinál. 
Mács József az első olvasott könyve után besorakozott a kedvenc szerzőim közé. Ez a kötete is a kisebbségi létről, a kisebbségi sorsról szól. Nem úgy, ahogyan Wass Albert vagy Nyírő Gyula, hanem valahogy úgy, ahogyan Gion Nándor.

 

 Philip Zimbardo: A LUCIFR-HATÁS zimbardo_a_lucifer_hatas.jpg
Zimbardo kísérlete és a kísérlet következményei mára közhellyé lettek. A stanford-i börtönbe önként jelentkezőket, teljesen esetlegesen két csoportra, rabokra és őrökre osztva zártak be, majd megfigyelték a viselkedésüket. A kísérletet napokon belül le kellett állítani, nehogy tragédia történjen. Mindenki olyan mélyen beleélte magát a szerepébe, hogy félő volt, életet is követelni fog a kísérlet. 
Zimbardo Stanford tanulságait járja körbe ebben a könyvében. Az pedig félelmetes: megfelelő helyzetben nem tudhatjuk, hogy meddig jutunk a megalkuvásban vagy éppen az ölünkbe hullott hatalom gyakorlásában. 

 

Mihail Bulgakov: KUTYASZÍVbulgakov_kutyasziv.jpg
Bulgakov orosz író. Bulgakov egy csuda jó orosz író. Vagy szovjet író. Mert hogy a könyvei már a szövjet rendszer idején jelentek meg. Bulgakov fő műve persze a Mester és Margarita, s ha semmit mást nem írt volna, akkor is a világ egyik legjobb írója lenne. De írt. Ami nem érte utol a főművet, de ami önmagában is jelentős mű. A Kutyaszív voltaképpen politikai sci-fi. A harmincas évek Moszkvájában egy orvosprofesszor emberré operál egy kutyát. Az emberré lett eb nagyon kutyául viselkedik, és hamarosan, hasonló a hasonlóhoz, megtalálja a maga heyét: a kommunistákhoz csatlakozik. A professzornak nincs sok döntési lehetősége, bármennyire is hezitál, bármenyire is tiszteli az életet.

 

Szilvay Gergely: A MELEGHÁZASSÁGRÓLa_meleghazassagrol.jpg
Tulajdonképpen a könyv által felvetett kérdés senki nem sem kérdés. Aki mellette van, annak azért nem az, mert evidenicának tartja, hogy persze, egyértelműen igen, mert az emberi jogok, a másság tisztelete, aki ellene van, az ugyanennyire evidensnek tartja, hogy semmmiképpen sem, mert hogan is, amikor teljesen természetellenes, és ne csak a felnőttek szerelemhez, szexualitáshoz való jogát nézzük, hanem a gyerekekét is. Hiszen a purparlé már nem csupán a két azonos nemű életének a jogi rendezéséről szól, hanem a gyermekek azonos neműek általi örökbefogadásáról is. Szilvay ezt a kemény kérdést járja alaposan körbe. Meggyőzni senkit nem fog, természetesen, hiszen a kérdés megvitatása nagyjából ugyanolyan vallásháború, mint az Isten létének, az evolúciónak, a holokauszt részleteinek, a feminizmusnak, a női jogoknak a megítélése. Szilvay azt mondja, van a polkorrekt és van a társadalmi konszenzuson, hagyományon és a természeten alapuló konzervatív felfogás. A könyv persze jobbára elsikkadt. 

 

Anton Taamsaare: POKOLTANYA ÚJ SÁTÁNJAtammsaare_a_pokoltanya_uj_satanja.jpg
Már fogalmam sincsen, hogyan akadtam rá erre az 1959-ben, aztán többet sem kiadott könyvre. De még olvasás közben vadászni kezdtem, és végül egy moly.hu-s felhasználótól vettem meg gyorsan-gyorsan, hogy állandóan itt legyen a polcon. Az alapképlet misztériumjáték, mint  Az ember tragédiája vagy a Kalandozások Ihajcsuhajdiában. Az ördög testet ölt a Földön, és de a végén ő maga lesz az, akinek drukkolunk, akinek a győzelmét szeretnénk. A könyv mulatságos, szatirikus, elgondolkodtató és érzelmes is. Pompásan megírt, kitalált történet, jó szórakozás. Nem közvetlen a hasonlóság, de nekem az olvasása közben egyre az Úz Bence, az Ábel a rengetegben, és a Tizenhárom almafa járt a fejemben. 

 

Pokol Béla: EURÓPA VÉGNAPJAIeuropa_vegnapjai.jpg
A migráció témájában több nagyon jó könyvet is írtak már, hogy csak Oriana Fallaci Harag-trilógiáját vagy Douglas Murray Európa furcsa halála című könyvét említsem. De kétségtelen, hogy Magyarországon Pokol Béla kongatta előszőr a harangokat. Manapság, ugye az Orbán-fanatizálás egyik alapeleme, hogy a migrncsizással az Orbán kormány gyűlöletre uszít. Pokol Béla pedig elmondja (amt Fallaci és Murray is), hogy van, ugye, először is a józan ész, utána jöhet minden más. Csakhogy Euróában nem a józan ész, hanem a polkorrekt irányít, így ha csoda nem történik, a demográfiai adatokat nézve végünk lesz hamarosan.

 

Paul B. Coleman: CENZÚRÁZVAcenzurazva.jpg
A dolgok mulatságos fonákja, hogy az ehhez a könyvhöz írt értékelésmet törölték a Moly-ról, mert a „libsi” szót használtam benne, és az önmagában értékítéletet tartalmaz. Visszatettem hát egy libsi nélküli változatot. A könyve a liberális demokráciák cenzúrájáról szól. A liberális demokráciák a gyűlöletbeszéd korlátozásán keresztül valósítják meg a cenzúrát és köpik ezzel szembe mind a liberalizmust, mind a demokráciát – így szól Coleman alaptétele. Majd azzal alapozza tovább a gondolatmenetét, hogy a szólás- és véleményszabadság gyakorlatilag a demokrácia alapja. Ha e kettő nincsen, akkor gyakorlatilag a demokrácia alapja sérül. Ha az emberek nem mondhatják, vélhetik azt, amit mondani akarnak, nem vélekedhetnek úgy, ahogyan vélekednek, akkor előbb-utóbb súlyosan sérül a szabadság. Sőt, tovább is lép: diktatúra lesz. Mintegy: liberálfasizmus.

 

René Goscinny - Alber Uderzo: OBELIX ÉS TÁRSAasterix_23_obelix_es_tarsa.jpg
Alaptétel, hogy minden Asterix-történet jó. Ez mégis, még azok közül is kiemelkedik. Talán azért, mert ebben az agyament, agymosott világban akár fel is hívhatja a gyerekek figyelmét arra, hogy nem minden a pénz, a munka, az üzlet. Sőt. S teszi ezt úgy, hogy nem rág szájba, de végigröhögjük az egészet, s jó esetben kapcsolunk hogy bakker, önmagunkon röhögünk. Mert mekkora poén már, hogy Róma a piacgazdaság alapvető alapelveivel, működésével akarja tönkre vágni a kis gall falut: ráveszik Obelix-et, hogy álljon rá a nagyüzemi menhir-gyártásra. Úgy fest, a szerzőknek teli van a töke rendesen a multikultival és a piacgazdasággal ostobaságával.

 

Ryszard Legutko: A KÖZÖNSÉGES EMBER DIADALAa_kozonseges_ember_diadala.jpg
Mindent összevetve ez a könyv és a fenti, Cenzúrázva című volt a két legfontosabb könyv, amit idén olvastam. 
Legutko könyvének alapállása az, hogy alkalmazott módszereiben bizonyos fokig igen, de lényegében semmi különbség nincsen a kommunista és a liberális politikai berendezkedés között. Ennek bizonyítását öt területen keresztül végzi el: politika, ideológia, vallás, ember. Nagy a kísértés, hogy elmerüljek a részletekben, de végtelenné válna a könyv bemutatása. A zanzája a következő: mindkét rendszer az alsóbbrendű embert állítja a középpontba, a színvonalat folyamatosan az alsóbb társadalmi régiók felé közelíti, irtózik, fél a múlttól, sutba dobja az általános társadalmi erkölcsöt, értékeket, vadul vallásellenes, és összemos minden mindennel, de közben szemernyi kritikával sem él az uralkodó eszmével, politikai renddel szemben, sőt, azt nyomja minden téren, gazdaságban, jogban, társadalmi erkölcsben, művészetben egyaránt. Aki nincs velük, ellenük van, könyörtelenül, gondolkodás nélkül. 

 

Jevgenyij Svarc: DRÁMÁKsvarc_dramak.jpg
1. Jevgenyij Svarc orosz író, drámaíró. Jevgenyij Svarcról, hiába vagyok már ötven felett, idén olvastam először. 
2. Szeretem a meséket. Ellenben a népmeséket nem, bár azt kellene, illene jobban, de valahogy mégsem. Az a tudás, ami sokak, például szerelmetesfeleségtársam és Boldizsár Ildikó szerint a mélyükben van, sosem fogott, érintett meg. 
3. Ellenben az olyan mesék, mint például Méhes György Szikra Ferkó-ja vagy Sütő András Kalandozások Ihajcsuhajdiában-ja, mindjárt elsőre a kedvenceim közé ugrottak. Andersen meséi valahol a kettő között, a nép- és a műmesék között vannak. De persze sokkal inkább az utóbbihoz tartoznak mind tartalmukban, mind formájukban, mind nyelvezetükben. Sok meséje nem is mese, hanem felnőtteknek szóló metafora, analógia. Ha választanom kellett (nem kellett, de választottam) én sokkal szívesebben olvastam Andersent mint a Grimm-tesókat. Némely meséje legyőzött, átlapoztam simán például azt a tűzijátékosat vagy petárdást is, de mégis sokkal mélyebben megfogott, mint a népmesék. Vagy érettebb voltam, vagy túlságosan modernül urbanizált. 
4. Jevgenyij Svarc meséket dramatizál.  

 

Juan Diaz Canates – Juanjo Guamido: BLACKSAD 4. – NÉMA POKOLblacksad_04_nema_pokol.jpg

Ennek a negyedik kötetnek viszont van története. is. Miközben a rajzok színvonala maradt a régi, sőt, talán túl is szárnyalja azokat. Az egyik képet igen sokat nézegettem. Egyszerűen mert szép. Blacksad ül egy árnyas étterem udvarán egy másik szereplővel és beszélgetnek. No, de azok az árnyékok, az az épület, apám, az hogy van megrajzolva, színezve, festve! Úgy öt perc után jöttem rá, hogy valószínáleg azért is tetszik annyira ez a rajz, mert van benne jókora adag Zorád Ernő. Figyeld csak a falon levő kandellábert! Ha kiemelném, csak úgy önmagában, akkor kapásból azt vágnám rá, hogy Zorád. Miközben dehogy.
Szóval vannak ezek a festmény-jellegű, a történet szempontjából gyakorlatilag érdektelen festmények, amk csak a rettentő erős hangulatokat erősítik, meg vannak a cselekményt elbeszélő rajzok. Más a stílus, de úgy más, hogy teljesen egységes, sehol nem lóg ki a lóláb. Van egy másik képkocka, amihoz többször visszatértem. Ez is olyan, mint az előző: gyakorlatilag egy festmény. Egy esti városrészlet, egy ház a sötétben. Minden a helyén van, a részletek, a fények, az egyensúly. Szinte együtt kapaszkodunk felfelé a kemény nap végeztével a hátsólépcső korlátjába kapaszkodó női alakkal, és tudjuk, amit ő: vígasztalan lesz ez az este is, és a munka nem ért még véget, mindössze alanyt és tárgyat vált.

 

lucky_luke_33_az_enyveskezu.jpgMorris  – Lo Hartog Van Banda: LUCKY LUKE 33. – AZ ENYVESKEZŰ
Újabb Lucky Luke füzet, újabb megleptés! Hogy kicsoda Lo Hartog Van Banda, fogalmam sincsen, még nemi Guglizás után is csak kevés, de rettentő furi neve van. A Lo nem valami kínai óccó toldalék, hanem a Ludwijk rövidítése. Viszont a furi neve nem tartja vissza attól, hogy remek, mulatságos történetet írjon Lucky Luke-nak. (S ahogy néztem a neten, még két füzetet ő írt. Alig várom őket.) Azt kell mondanom, hogy talán ez a füzet a legjobb mind közül. Legalábbis, ami magyarul megjelent. Ami azért Goscinny-ra gondolva, úgy vélem, nem apróság.

murray_europa_furcsa_halala.jpgDouglas Murray: EURÓPA FURCSA HALÁLA
Több könyvet is olvastam már a migráció felerősödése óta arról, hogy mi is történik velünk, Európával, és miért történik, ami történik? 
Erre Douglas Murray előáll még egy könyvvel. Murray nem csupán a kétezertizes-évek bevándorlását, migráció-történetét tekinti át, hanem ad röpke történelmi és filozófiatörténeti áttekintést is a kontinensünkről, amiből kiderül, hogy a könyv alcíméből a fő hangsúly az identitáson van. 
Európa, Murray olvasatában, téves történelemértékelése, eltúlzott és félreértett humanizmusa valamint elvesztett önértékélese miatt identitásválságba került.

 

watchmen_teljes.jpgAlan Moore – Dave Gibbons: TELJES WATCHMEN
Watchmen-ből, Alan Moore és Dave Gibbons alkotásából első olvasásra nem fogtam fel az alapvető történésen kívül szinte semmit. A rajzok először nem annyira nyertek meg, csak a kompozíciók. Aztán hamarosan ugyancsak de. Aztán meg nagyon tetszett a messze nem lineáris szerkezet. Az áthallások, a fikció a fikcióban, képregény a képregényben, az időbeli ugrálások, a párhuzamosságok és azok érzékeltetése. Aztán az is, hogy végre nem kikezdhetetlen szuperhősökről van szó...

 * 

Ezek voltak hát számomra 2018 legjobb, legizgalmasabb, legszórakoztatóbb, legelgondolkodtatóbb, leglegebb könyvei. Jövőre, veled, ugyanitt! Visszavárlak! 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr1814466274

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.