Moha olvasónaplója

Robert Kirkman – Charlie Adlard: Élőhalottak 5. – Farkastörvények

2019. január 06. - Mohácsi Zoltán

walking_dead_5.jpgImmár nem írom le, hogy nem szeretem a horror, hogy öncélú műfajak tartom, s hogy még nem találkoztam olyan horrorral, ami meggyőzőtt volna arról, hogy eddig tévedésben voltam. Így, egy horror képregény-sorozat hatodik részét olvasva, úgy gondolom, ez nem is lenne igazán meggyőző. Ráadásul pénteken voltam könyvtárban (ma vasárnap van) és a négy WD-kötetet be akartam osztani, hogy ne sokalljak be belőle. Nem sikerült beosztással élnem. Vagyis az elveim és az elhatározásaim a porban. Knock out, Mr. Kirkman & Mr. Adlard. És még meg is köszönöm! :-)

Vagyis a bevezető úgy módosul, hogy nem szeretem a horror semmilyen formában, kivéve a The Walking Deadi-et. Mert azt képregény formában már biztosan. A filmmel még barátkozom, de idő kérdése az ismeretség. 

*

És akkor most itt van ez az ötödik rész. Várható volt, hogy a cselekménynek előbb-utóbb ki kell lépnie a börtön falai közül, hogy ne váljék egyhangúvá, unalmassá. Ezer verzió lett volna ennek megoldására. A szerzők mégis valami olyat választttak, ami egyfelől a múfajhoz nagyon passzolt, másfelől ami ismét egy csomó kérdést felvet az emberben, ha nem csupán az izgalmas cselekményre koncentrál. Mert simán megteheti azt is, miért ne tehetné? 

Az epizód címe, a Farkastörvények teljesen lefedi az epizód tartalmát. Az elkeserítő tartalmát. Tudjuk Tolsztoj közhellyé vált  mondata után, hogy a boldog családok olyan egformák, unalmasak, izgalom, érdekesség a bonyodalomban, a boldogtalalnságban, a tragédában van. Miközben mindenki a boldogságra vágyik. De könyvet aazért vesz a kezébe, azért ül be színházba, moziba, hogy mások szenvedését, küszködését nézze, izgulja, élvezze végig. Remélve, hogy legalább a fogyasztott betűk, képek, színpadi cselekmény végén van pozitív feloldás. Ha már az életben olyan nagyon ritkán történik ilyesmi. 

Nos talállkoztunk már olyannal, hogy valami művészeti produktum nem jó véget ér, meghal a jó, lehetetlenné válik a boldogság. Talán elég a vérengző Shakespeare-re gondolnunk csóró Rómeójával és Júliájával. Meg úgy különben is imádja irtani a szereplőit. Olyan mint R. R. Martin, akinek a Trónok harca sorozatát már tudományos (?) vizsgálatnak alávetették, hogy Westeros világában kinek, milyen feltételekkel van a legnagyobb esélye a túlélésre. (Ha érdekel ez a baromság, kattints ide!) 

Nem mondható, hogy az Élőhalottak eddig kímélte a szereplőit, de valahogy eddig nem volt olyan szörnyű a fogyás és a szenvedés. Gondolkodtam, vajon miért érzem ezt így? Arra jutottam, hogy az eddigi borzalmakat az elkerülhetetlenség generálta. A halál jobbára a zombikon keresztül érkezett, és bár volt feszültség az élő emberek között, folt vér is a konfliktusokból fakadón, de élő élőnek nem oltotta ki az életét. 

Én soha életemben nem verekedtem komolyan. Tudod, mire gondolok, ököllel, orrcsont-törés, rohadt nagy monokli, szétrúgott herék, kiköpött fogak, ilyesmi. Persze birkózni azt igen. Úgy negyven évvel ezelőtt. A verekedésben ott van a visszavonhatatlanság rizikófaktora. Akkorát és úgy és oda ütök, hogy valami véglegesen megváltozik. Nehezen lépem meg a végleges dolgokat. Nagyon sarokba szorítottnak kell ehhez lennem, vagy nagyon-nagyon elegem kell, hogy legyen. 

Pár évvel ezelőtt egy beszélgetésünk során szerelmetesfeleségtársam megkérdezte, mit tennék, ha hazamenve a családot vérben találnám, és a gyilkos még ott lenne? Nekem meg lenne valami hirtelen fegyverlehetőségem. Ma már nem azt válaszolnám, amin felett akkor még tűnődtem. Ma már gondolkodás nélkül cselekednék. Nem tudom, hogy ez jó-e, természetes-e, feltámadt-e a természetes életösztönöm vagy csak sodor magával, pusztítja a lelkemet a vaduló világ? A megbocsátást sem tudom elképzelni azzal az emberrel szemben, aki mondjuk szerelmetesfelesgétársamat tudatosan bántaná. Az, hogy nem ontom a belét akkor sem, ha lehetőségem van rá, nem megocsátás, legfeljebb irgalom. A megbocsátás az, ha túllépek, átlépek azon, ami tötént. Állítólag ez ad erőt, tartást az elkövetőnek és ez tisztítja az én lelkemet is. Elfogadom. De egy ilyen helyzetben nem érdekelne egy fikarcnyit sem az elkövető pszichológiája. 

Nos, ez a kötet erről szól. A tudatos bántásról. Arról, hogy a közösség nyugton maradása érdekében milyen cirkusz engedhető meg, mennyit ér a biztonság, az érdekében lehetünk-e néma cinkosok a galádsághoz, a véres, kíméletlen kegyetlenséghez? S arról, mennyire szabad, kell alkalmazkodnunk a környzet változásaihoz?

Valahogy mindig érdekelt az a pont, ahol elszabadul az őrület, az embertelenség. Hogyan tudott például teret nyerni, mindent elsöprő hatalommá válni a kommunizus? De hiába olvastam Richard Pipes pompás történelmi tanulmányát, vagy Akszjonov nagyszerű regényét, a Moszkvai történet-et, a keresett válasz kicsúszott a kezemből. Van valami, ami lassan változni kezd, amit érzékelnek a résztvevők, aztán egyszerre csak, hopp, ott a változhatatlan, megjelent az őrület, a visszavonhatatlanság. 

Nos erről szól ez az ötödik, borzalmas, csodálatos része az Élőhalottak-nak. Úgy igazán most rándult görcsbe először az olvastán a gyomrom. Mert az emberi kegyetlenséget, az embertelenséget soha nem értettem meg. 

 

Books & Stuff, Székesfehérvár, 2017, ISBN: 9786158040761 · Fordította: Juhász Viktor
5/5

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr3314542144

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.