Sokszor mondtam, legutóbb tán valamelyik (vagy több) The Walkind Dead-képregény értékelésénél, hogy soha életemben nem szerettem sem a horrort, sem az öncélú kaszabolós krimiket, thrillereket. Frank Miller Sin City-jét is sokáig csípőből utasítottam el. Amíg egyszer csak úgy nem jártam vele, hogy sokadszorra összefutva vele, csak belelapoztam a könyvtárban valamelyik kötetbe, akkor volt már négy, és benne ragadtam. 

Egyfelől, ugye ott van ez a közhelyes Raymond Chandler-féle noire-hangulat, amikor a macsó, de legbelül azért persze érzelmes főhős, jobbára zsaru meséli dörmögve a történetet, mintegy egykedvűn, szkeptikusan, mintegy csak kommentálva az eseményeket, még akkor is, ha őt lövik/verik/szivatják fekáliává. És ez olyan kis jó. Másfelől meg, persze, a Miller-féle rajztechnika, az árnyalatok teljes hiánya, a totális fekete-fehér rajzok, a perspektívák, ugye. 

A Sin City-képregények mondanivalójával a mai napig nem tudok azonosulni. A mondanivaló nagyjából annyi, hogy a rongyembereket, a pszichopata barmokat óvatosan kell kezelni, hogy az ember az összes alkatrészét nagyjából működőképesen megőrizze, de a legcélravezetőbb az, ha száznyolcvan fokos cselekményváltoztatással ő maga vegye kezelésbe a fentieket, s ha lehet, végleg kiiktassa a kétdimenziós létezésből. Ha egy mód van rá, akkor még a „szemet szemért, fogat fogért”-elv első lépcsőjének a megvalósulása előtt: csak a rohadékok pusztuljanak. Vagyis előbb lőj, aztán beszélgess. Nem mondom, eredményes, azt meg végleg nem mondom, hogy minden esetben, minden helyzetben totálisan erkölcstelen, még az is hazugság lenne, hogy a pacifizmusom tiltakozna ez ellen, mert mára simán el tudom képzelni, hogy nem lennék minden éles helyzetben sápadtan lelkizős, puskacsőbe virágot dugdosó megszállott, de valahogy csak ezt továbbvinni egy-egy Sin City képregény után édeskevésnek tartom. 

Ám a Sin City ennek ellenére zseniális alkotás! Jobbára. Ez a jelenlegi viszont töprengésre késztet. Technikailag az égvilágon semmi baj nincsen vele, úton-útfélen lehet csudálkozni, elképedni, elismerőn cöccögni Miller fantasztikus megoldásain, látásmódján, naná, a perspektíváin, ezzel semmi, de semmi baj nincsen. Hogyan is lenne?

A baj másütt van. Csak nem tudom igazán megfogni, hol is. Vékony kis könyvecske ez. Valahogy úgy vékony, ahogy történet az. Meghal egy lány, a szálak a maffiához vezetnek, főhősünk, persze, a szokásos nagydarab, macsó, nyomoz, üldöz, kaszabol és segítségére van a csendes, szamurájkardos Miho, aki mindig jókor van jó helyen, mint egy kísértet. És a történet jól végződik, még egy kis csavarintás is van benne. Csak valahogy nem tudtam mégsem csettinteni. Meg nem mondom, miért. Először azt hittem, hogy egyszerűen meguntam Miller bevált receptjét. De rögtön ezután olvastam újra A sárga rohadék-ot, és attól meg lepadlóztam. Pedig a recept a velejéig azonos: a nagydarab főhős monologizál, nyomoz, hol ő ver, hol őt verik, nagyon, hol szívat, hol nagyon megszívja, befolyásosok az ellenfelek, de nem kicsit, szóval ugyanaz pepitában, mégis valamiért ég és föld. 

Ami konkrétan megfogalmazódott bennem, talán, mert megütköztem rajta, két alak megformálása. Nézd csak a borítót! Egyszerűen nem tudtam rájönni, mi a fene az a kocka alakú szirszar Miho fején. Olyan, mintha robot lenne egy coclista sci-fi filmfeldolgozásban. Aztán itt van az a másik figura, ami nem tudom, micsoda. Elvileg ember, de a gyakorlatban embgután vagy gorilemb, nem tudom. De egyszerűen nem tudtam embernek kezelni a figurát. Innen viszont a történet nekem kicsit érdemét veszítette. 

S most, hogy írom ezeket a sorokat, megfogalmazódott az is, hogy valahogy a cselekmény is olyan kis... suta... nem, tartalmatlan... nem, tét nélküli... nem, mondvacsinált! Ez a jó szó. Persze, Sin City, gyilkosság, ok nélkül, naná, és van, aki bosszút áll, hogyne, de mégis és mégsem. A bosszú slusszpoénja, hogyan is halt meg, aki miatt az egész cselekmény beindul, oldja egy kicsit az elégedetlenséget, az nagyon jót tett az egésznek, meg kell mondanom, mert onnan még egy kicsit lehet gondolkodni is. De az egészet valahogy mégsem tornázza fel az ötös szintre.