Moha olvasónaplója

Frank Cottrell Boyce: Milliók

2019. február 16. - Mohácsi Zoltán

boyce_milliok.jpgNem volt kedvem nagyot kirándulni, és a dolog előre megjósolhatón úgy festett, hogy Matykó, a kirándulás szervezője valamit nagyon benézett, meggyőzhetetlen volt, és úgy festett, sokkal hosszabb lesz ez a kirándulás, mint tervezte, bőven túrává növi magát. Meg különben is, és ez volt a döntő szempont, kicsi pszichém relatív egészségének a megőrzése érdekében úgy döntöttem, menjenek csak a lányok (szerelmetesfeleségtársam, és lízingelt gyerekem), én maradok itthon semmit csinálni, zenét hallgatni, olvasni, fürdőkádban ázódni, filmet nézni (Némaság, így is lenyűgözött, gondolkodtatott; hihetetlen ez a Scorsese!). De mégsem bírtam megülni a fenekemen: Kaszásról elsétáltam Csillaghegyre, a könyvmegállóhoz, meg vissza. (Meglepődtem, tíz kilométer volt a séta.) Megérte. Az egyik zsákmány ez a könyv volt. A többit a hónom (mi a fene az a hón, aminek alja van, hol van az?) alá csapva már ezt már útközben olvasni kezdtem. Pedig volt egy Ellery Queen-ritkaság, meg két kötet Gárdonyi kisregény is. MIndbe beleolvastam, de ez maradt a kezemben. 

Vessetek rám követ, a mókusok szaggassanak darabokra, de valahogy nem kedvelem a mai ifjúsági regényeket igazán. Hagyok teret annak, hogy csak vacak velük a szocializációm, de rendre érdektelenek a számomra. Vagy túl polkorrektek. Vagy felháborítóak. A Semmi üzenetén például mocskosul kiakadtam. Nem mondom, mert a velejéig ostobaság lenne, hogy egyáltalán nincsen köztük jó, érdekes, humoros, stb.. Nem mondom, mert igazságtalan lenne. Gimesi Dóra A macskaherceg kilencedik élete előtt teljes mértékben kapituláltam. Igaz, ahogy belegondolok, az nem is ifjúsági, hanem mesekönyv. Bár a kicsik meg nem fogják érteni... A csuda tudja... De úgy csudálatos, ahogy van. Szóval nem vagyok teljesen nosztalgiába kövült őskori maradák, akinek csak a Keménykalap meg az Utánam, srácok!, s persze Az ágasvári csata az ifjúsági regény. (Meg még hosszan-hosszan sorolhatnám.) Legalábbis reménykedek benne. 

Aztán még terhelt vagyok azzal is, hogy alapvetően idegenkedek attól is, amikor gyerek főhősök kezdenek felnőtt bűnügyekben rész venni, nyomozni. Ezért döbbentem meg például a Vakáció a halott utcában cselekményétől. Nem is tetszett. (Érdekes kivétel A kis detektívek és Az ifjú mesterdetektív.) boyce_arckep.jpg

Vagyis, mindent összevetve a kezembe ragadt egy kortárs ifjúsági regény, amiben kiscsávók keverednek egy bűnügy közelébe. Kognitív disszonacia, ugyebár. De mert jobbára nem hagyom magam zavartatni még önnön előítéleteimtől sem, ezért tovább, majd végigolvastam a könyvet. Nem nagyon szokott befolyásolni az író személye sem egy-egy könyvnél, de ennek a Boyce még a fizimiskája is csudára rokonszenves. Nézd csak, ő az!

Szóval az alapsztori ez: adva van egy tesópár, az életkoruk kimondatlan, de olyan harmadikosok-hatodikosok lehetnek. Az idősebb a pénzvilág iránt érdeklődik, a kisebbik a szentek élete után. Betéve tudja a nevüket, az életüket, az adataikat. 
Az édesapjukkal élnek, mert az édesanyjuk meghalt. 
És a kisebbik talál egy nagy táska pénzt, benne 229.370 fonttal. Amit nagyon sürgősen el kell költeniük, mert a megtalálás napjához képest két hét múlva bevezetik az eurót. (Mondjuk ezt nem értettem. Font Angliában van, Angliában viszont sosem volt euró. Hm...) 

És a skacok megpróbálnak belehúzni a költekezésbe. 

Teljesen képtelen szituáció. Lehetnek ennyire ostobák a gyerekek? Egyfelől, hogy tíz-száz fontokat fizetnek az osztálytársaknak a kölcsönkapott bicikliért, meg a nekik elkészített rajzokért? Másfelől, hogy nem az jut eszükbe, hogy apci éjjel-nappal gürizik az új lakás jelzálog hitele miatt, tán neki kellene, önmaguk miatt is segíteni, nem? Aztán meg, hogy csak hosszú idő elteltével jönnek rá, hogy a pénzzel nincsen minden rendben, az bizony egy bűntény hozadéka. S ha így van, van félnivalójuk. Mondjuk a kisebbik csávó a nagyon kedves szenteskedésbe belebódulva azt hiszi, Istentől kapták a zsetont...

De az a helyzet, hogy ez a mosolygós pasas a képtelenségek ellenére is bekajáltatja a könyvét.Egyfelől mert jó a humora. Olvasd csak, ilyesmiből van több is!

– Arra gondoltam, hogy adjuk oda a pénzt a szegényeknek! Elég pénzünk van ahhoz, hogy fejenként ötszáz fontot adjunk 458 szegénynek. És akkor már nem is lesznek többé szegények. Bennünket meg szentté avatnának, és az azért már valami. Ha szent vagy, akkor például képes leszel parázson jámi, csodákat tenni, és hatalmas bozontos szakállat növeszthetsz, olyat, mint amilyen Szent Wilgefortisé. 
– Abban meg mi a pláne, ha valakinek szakálla nő? 
– Wilgefortis nő volt. Azért növesztett szakállat, hogy ne zaklassák a férfiak. Különben a nem kívánt udvarló Szicilia királya volt. Wilgefortis apja férjhez akarta adni hozzá a lányát. Mikor a lány szakállat eresztve kelt ki az ágyból, Szicília királya meggondolta magát. Wilgefortis pontosan ezért könyörgöt az imáiban. Ja, az apja ezután keresztre feszíttette. Anthony, hidd már el, hogy ez nagyon jó dolog!

(78–79. o.)

Másfelől mert a két főszereplő skac egyszerűen szimpatikus. Jól kitalált dolog a gazdasági- és a szentek iránti mánia. Az utóbbi valami nagyon tuti. Meg a jó a kiscsávó stílusa, ahogyan mesél, egyes szám első személyben. 

Akkor, amikor színre lép a pénzét kereső gazember, kicsit bicsaklott a történet. Átment Vakáció a halott utcá-sba, vagy Reszkessetek betörő-sbe (pedig nincsen is karácsony). Ez az az alapállás, amit, tudod, a magam részéréről nagyon nem kedvelek, skacok vs. rossz arcok. Boyce szerencsére nem a skacokkal oldatja meg a bűnözői szálat, ezt javára kell írnom. 

Nagyon kiváncsi voltam, mi a csuda lesz a történet vége, hogyan húzza ki az író a slamasztikából a két gyereket, ahová belökte őket. Kihúzta. De valahogyan olyan kis izés lett ez a kihúzás, valljuk be, giccses, na! Ezoterikus amerikai. Mert előtte a megjelenő szentekkel és a velük való társalgások humorosak voltak. Aztán a kihúzáskor megjelnik anyci, és megmondja a frankót a zséről is, önmagáról is (milyen kiábrándítóan közhelyes és kiszmítható volt, amikor anyci elmondja, hogy ő is szent, mert bár szent csak az lehet, aki végrehajtott valam tényleges csodát, s neki a tényleges csodája a gyermeke. Najóvanmá! S aztán jön egy tartalmilag igaz, de szintén közhelyes, és felettébb unalmas rizsa a pénzről és a gazdagságról. Amit Boyce megfejel azzal, hogy azért a végén mindenki lecsípett magának egy kicsit a közös léből, és ez a lecsípés lesz a későbbi család gazdaság alapja. Vagyis fúj pénz, de azért jó ha van és nagyon xar, ha nincs. (Erről meg a Doktor Herz fantasztikus dala jutott eszembe, Psota Irénnel és Szerednyei Bélával. boyce_milliok_sracok.jpgTényleg, de igazán tényleg pont erről szól, de végig kell hallgatni a poénért. Meg azért, mert jó.)  Szóval Boyce nem bírta megállni, hogy ne tolja az arcunkba a tanulságot. Kár, hogy nem. Tipikus példája lett így a kevesebb a több-elvnek. Bár fogalmam sincsen, hogyan lehetett volna befejezni frappánsan a sztorit. 

És itt nekem minden kedvessége, poénossága ellenére kettétörik a történet. Elveszett a lelkesedésem. S azt kel mondom, több nem lettem a regény után, de mindent összevetve csuda jól szórakoztam rajta. 

Csak azt nem értem, vajon mi a csudáért Milliók címe, amikor semmilyen pénznemben nincsen szó milliókról? Valami felett elsiklottam? 

P. S.: Készült a regényből film is. Meglehetősen ragaszkodik a regényhez, ami nem tesz rosszat neki. De a végső értéke ugyanaz. Ahogyan a címe is meggyzik a regényével. 
 

 Könyvmolyképző, Szeged, 2005, ISBN: 9789639492370 · Fordította: Zsélyi Ferenc

3,5/5

(2019)

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr1514620768

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.