Moha olvasónaplója

Glenn Povey: Pink Floyd – Echoes

2019. április 07. - Mohácsi Zoltán

povey_pink_floyd_echoes.jpgPipi barátommal nem pontosan ugyanazokat a zenéket szerettük, de nagyjából igen. Voltak mértani közepeink jócskán. Az egyik ilyen közép a Pink Floyd volt. Elsősorban a The Wall és az Animals albumuk. Az előbbi nekem volt meg előbb, az utóbbi Pipinek. Jó kis india nyomású bakeliten mindkettő, amin igazából sem a magas, sem a mély hangok nem szóltak igazán jól, de hát a kutya se bánta, úgy sem volt olyan felszerelésünk, amin jól szólt volna, ha jól szólt volna. Mindkét, illetve mert a Fal dupla, mindhárom lemezt tükörszoftosra hallgattuk, jobbára Pipiéknél, a Vöröskereszt 14. tizedik emeletén. Legalább felülről nem unta senki. Ezen a zenén soha, egy másdopercig nem vitáztunk, és nagyjából bármikor meg tudtuk hallgatni. 

Azóta a Pink Floyd is megszűnt, Pipi is már öt és fél éve, hogy egy szombat reggelen itthagyott bennünket a francba, hogy csak nézzünk kábán, dühösen, és folyton röhögve, ha rá gondolunk.

Szabadulni, ha akarnék se tudnék egyiküktől sem. Pipi, ha nincs is itt, mégis mindig itt van, a Pink Floyd meg valamilyen formában mindig meg-megjelenik. Legutóbbi egy pompás magyar tribute-zenekara, a Keep Floyding képében. 

A Pink Floyd nagyon jó zenekar volt. Az életművük három nagy korszakra tagolódott: a kezdeti pszichedelikus korszakra, Syd Barrett-el; a klasszikus időszakra, amikor a leghíresebb lemezeik (The Dark Side of the Moon, Animals, Wish You Where Here, The Wall) születtek, majd Roger Waters kiválása után a szólógitáros által elnevezett Gilmour-korszakra. Nagyon szigorúan a magánvéleményem, hogy a Floyd úgy igazán hallgathatóvá a Moon-tól vált. Az előtte levők lemezeiken (The Pipar At the Gates of Down, A Saucerful of Secrets, More, Ummagumma, Atom Heart Mother, Medley, Obscured by Clouds) is rendre találok valami nagyon izgalmasat, nagyon szépet, nagyon zeneit, de engem a kísérletezős dolgaik egyszerűen nem kötnek le. Úgy fest, a progresszívban a populárisat kedvelem. 

Vajon mi az, ami még leírható a Pink Floyd-ról, anélkül, hogy közhelyes ne lenne? Egyfelől egy könyvben, másfelől egy erről a könyvről szóló értékelésben? Nagyon úgy vélem, hogy semmi. Mármint újat írni a Floyd-ról nem hiszem, hogy lehet. Mondjuk a róluk szóló könyvről azért talán de. Éppen ezért én erre indulok el. 

A könyv, mint alkotás

az bizony nagyon jól kitalált, nagyon szépen megkomponált, nagyon jó ízléssel megálmodott valami. Hatalmas darab: 24 x 29 x 3 centis méretei vannak, és 2,5 kilóra taksálom. Keményborítós album, offset papíron. Szóval megadták a módját Carthapilus-ék, impozánsak a méretek. Mondhatni, a Pink Floyd-hoz illők. Ezáltal a könyv azonban csak és kizárólag asztalon vagy ölebe téve olvasható. De ne üljön mellettün senki a pamlagon, mert hármasban a könyvvel tutira nem fogunk elférni!

A képanyaga roppant gazdag, a szerző a banda minden időszakából egyforma mennyiségű információt és képanyagot válogatott össze. 

A könyv tartalma

viszont számomra kicsit ellentmondásos. A szerkesztési elv a következő: szerzőnk egy-egy fejezetben vesz egy adott kronológiai időszakot, áttekinti az együttes történetét, a megjelent lemezeket, a történésket, majd egy hihetetlenül gazdag szakaszban áttekinti az együttes ebben a kronológia korszakában adott koncertjeit. Most képzeld! A könyv nagyjából fele ez a koncert-kronológia. Heroikus munka lehetett ezt összehozni, mondhatom! De ha egy fél lépést hátrébb lépek, akkor azt kell mondanom, ugyan csuda érdekes ez a gigantikus információhalmaz, de voltaképpen cseppet sem izgalmas, és voltaképpen az igazi megszállottakon kívül ki a fenét érdekel? Szerintem ember nincsen, aki ezt a részt aprólékosan elolvassa. Mert mondd csak, például téged mennyire érdekelne, hogy, a hasamra csapok, a Syd Barrett-es Floyd mondjuk '69 júniusában hány néző előtt hol koncertezett Dél-Anglia-alsón? Azt viszont nagyon szomorúan konstatáltam, hogy a Floyd szövegeiről szinte sem olvashatunk. Nem hogy magukkal a szövegekkel (és a fordításukkal) örvendeztetne meg minket a könyv.

Sőt, a Fal kivételével tulajdonképpen alig beszél valamit a lemezek koncepcióiról, a mondanivalóikról, de még ott sem mondhatom, hogy teljesen áttekintené az album mondanivalóját. Talán a Wish You Where Here-nél tudjuk meg, hogy Syd Barret-ről szól. De hogy mi az Ummagumma, honnan az Atom Heart Mother, miért Division Bell, nos, ezekről és egyebekről gyakorlatilag semmit nem meg nem tudunk. 

Aztán nagyon furcsa, de a diszkorgráfia-résznél nemes egyszerűséggel nincsen ott a lemezek címe mellett a borítók képei, vagy ha igen, akkor is csak valami feldolgozott formában, például egy konceretjegyre aplikálva. Hacsak nem a jogdíjak miatt van ez, érthetetlen a döntés. 

Ami viszont, ha akarom, hasznos: a tagok egymáshoz való viszonyáról, a lemezeken való fajsúlyukról ellenben egész sok információt kapunk. Ebből kiderül például, hogy voltaképpen már az Animals után, a Wish You Where Here felvételeinél voltak bajok, és a The Wall (amit nagyon sokan a rockzene egyik, ha nem „a” csúcsának tartanak) felvételei alatt már nagyon komolyan egymásnak feszültek a Pink Floyd tagjai. Annyira, hogy Waters voltaképpen ott tartott, hogy simán kivágja a zenekar billentyűsét, Wright-ot a Floyd-ból. S kiderül, hogy bármilyen hatalmas alkotás is a Fal, voltaképpen Waters egyéni projektje volt, a többiek egyáltalán nem érezték magukénak. Ironikus, hogy mégis ez lett a legkultikusabb Floyd-album... 

Szóval mindent összevetve, ha vannak is hiányosságai, végső soron hasznos, érdekes, informatív és szép album lett ez Pink Floyd-könyv. 

 

Cartaphilus, Budapest, 2008, ISBN: 9789632660301 · Fordította: Wolf Péter

3,5/5

(2019)

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr9614742905

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.