Moha olvasónaplója

Lucian Boia: Miért más Románia?

2019. június 14. - Mohácsi Zoltán

boia_miert_mas_romania.jpgMiért? Más Románia? Mihez képest más? Kérdezhetné az ember fialánya. Balkán az Balkán, eb ura fakó! De ennyivel mégsem lehet elintézni a helyzetet. Nyilván.

A Lobster Szencen, Szlovákiában, 2019-ben

Két hete, 2019 májusában voltunk Szencen, egy pompás nyaralóhelyen (reklám: Lobster a hely neve), ahol a tizedig házassági évfordulónkat ünnepeltük, meg a tizenkettedik évet, amit együtt töltöttünk. Szenc egykor Magyarország része volt, Trianon óta Szlovákiáé. Nincsen messze, Komárom felé százkilencvenegy kilométer. De egy másik ország. Immár.

Amikor megérkeztünk a Lobsterbe, éppen vacak idő volt, sehol senki, csak a hely volt pöpec (te teljesen olyan, mintha Jack Sparrow vendégelt volna meg, nézd csak!). Alig találtunk valahol valakit. Egy fiatal lány volt, aki keresett egy másikat, aki tud angolul. Aki előkerített egy pasit, akiről kiderült, hogy ő a tulaj. Kicsit zavarban voltak, amikor mondtuk, hogy jöttünk nyaralni a tavaszi télbe. Azért voltak zavarban, mert nem tudtak rólunk. Mint kiderült, a foglalásunk véglegesítése óta tulajt váltott a Lobster. De mondták, ha foglaltunk, akkor maradjunk. Mennyiért is foglaltunk? Reggelivel együtt ennyiért? Igen? Jó, akkor annyiért maradjunk, reggelivel együtt. (Apám, milyen mennyiség volt!)

A tulaj szlovák. Mi magyarok vagyunk. Ugye. Minden reggel jött oda hozzánk beszélgetni, amikor reggeliztünk. Kiderült, elég jól beszél magyarul. Nem is küzdöttünk utána az angollal. Öt éve járt Budapesten, a Natural Testépítő olimpián, vagy min, hatodik lett. Mutatta a fényképet is. Tényleg tök jól festett, aranyra volt festve az egész pasas, úgy domborított.
– Vigyétek el szobába, ha kell, van hűttő, gyümölcst is, kelyhet is, sájtot is, bármit. Jó az lesz!
Mondta a szlovák a magyarnak, aki, mint később kiderült, de nem a szlovák, hanem az internet által, gyakorlatilag féláron házasság-ünnepelt, mert a tulajváltással magasabbak lettek az árak, de jóval. Szóval valóban vendégei voltak a magyarok a szlováknak.

De a gondolat, ami miatt ezt az egészet írom, még csak nem is a Lobsterban született, hanem Pozsonyban. Mászkáltunk az Óvárosban, emléktábla hegyek, Széchenyi, Liszt, miegymás. Miközben, ugye, külföldön vagyunk. A patikán tábla: Gyógyszertár. S ugye, mi magyarok ebben az esetben külföldön vagyunk.

Ugyanez Erdélyben, úgy tíz éve, rettenetesen bosszantott. Most valahogy másképpen csapódott le. Néztem az embereket, iparkodtam kiszűrni, ki a turista, ki a helyi. És valahogy az rakódott rám, bár óbudai lokálpatrióta vagyok, szeretem a hazámat, Magyarországot, szerintem van jelentősége a családnak, a nemzetnek, a hazának, nem szeretem a mai liberalizmusnak hazudott elvtelen, de diktatórikus katyvaszt, de mégis az a gondolat szállt meg ott Pozsony Óvárosában, hogy mekkora, de mekkora baromság az a velünk született és belénk nevelt agresszió, amivel egymás ellen fordulunk, csak azért, mert máshol születtünk és máshogyan mondjuk hogy: haza és azt, hogy édesanya! Közben pedig csak emberek vagyunk mindnyájan, a szlovák is, a magyar is, mindenki is, félelmekkel, reményekkel, vágyakkal, örömökkel, bánatokkal, szenvedéssel, és mindennel. Tök ugyanazok.Mert az az anya, aki ott tolja babakocsiban, kis színes nyári ruhájába bújva a gyerekét, simán lehetne egy panelproli a házunkban, Kaszásdűlőn. Csak itt tudom, hogy nem magyarul mondja, hogy kisfiam. (Vagy éppen de..., ám ez most egy másik kérdés.)

És lám, a szlovák vendégül látott bennünket, és elengedett egy csomó pénzt nekünk.

Románia, 2010

2010-ben voltunk Erdélyben, akkor családilag, mindhárom gyerekkel, illetve a legnagyobb párjával (akivel, Istennek és a bölcsességüknek hála, a mai napig együtt vannak). Akkor nem voltak ilyen nemes gondolataim. Valahogy csak az jött át, hogy a rohad életbe!

A második vagy a harmadik napon ültünk egy gyimesi falucska, Gyimesfelsőlók kis faházának a teraszán, mi hatan, a házigazdánk, Mihály, az erdész, Gyula és a segédje Zoltán. A magunkkal hozott három üveg, egyenként kétliteres Hargita sör már elfogyott, és az egész nyaralásra szánt pálinkának is a végére jártunk (később ezt a helyiek az igen egyszerű, de ugyanannyira ütős köményessel pótolták), már Gyula borát ittuk, amit a kocsi csomagtartójából Zoltán csempészett az asztalra, az ujját csitítva a szájára téve,, amikor fennhangon kérdezni akartam, honnan van?
– Csak pohár kellene! – mondta. Ráhagytam, kerítettünk poharakat.
Nem csak udvariasságból sokkal inkább tudatlanságból kérdeztem Gyulát.
– Régebben tudom mi volt ideát, de a váltás, a forradalom óta annyira nem lehet naprakészen hallani. Mi van itt Erdélyben a magyarokkal, Gyula?
Gyula rám nézett, aztán a pálinkás pohárra. Nem felelt azonnal, hanem oda tartotta a pohárkát. Töltöttem neki a pálinka végéből. Ő lehúzta, és csak utána felelt.
– A hazaiknak románok vagyunk. Ideát bozgorok. Mi pedig csak csángó magyarok vagyunk.
Nem tudtam mit felelni. Kifacsartam a pálinkás üvegből az utolsó cseppet is, kétfelé osztva.
– Egészségére, Gyula!
Koccintottunk.

Az Isten áldja meg azt az erdészt, hogy a gúnyhatáron túli kis csonka ország lakói még mindig hazaiak! Az Isten áldja meg azt, akit az ősi hazájában lakva egy másik nép, akinek az országa úgy igazából csak a XX. század elején született meg, akkor sem saját erejéből, hanem másokéból, azt mondja rá: bozgor, vagyis idegen. Az Isten áldja meg az erdészt, aki ki tudja hány év szenvedés, megaláztatás után is egyszerűen csak csángó magyarnak vallja magát!

A más Románia

Boia olyan könyvet írt, hogy borsódzik tőle a gyönyörűségtől az ember gerinc-tája. Mármint, ha magyar. Ha román, akkor valószínűleg a bicska nyílik a zsebében, és keresgéli az önuralma utolsó morzsáit. (Mint kiderült, ez egy románnak sokkal könnyebb. Majd később mondom, miért.)

Mert Boia könyvének több olvasata van. Ha magyarként olvasom, akkor végre egy reális, becsületes román, aki szembenézett az országa permanens történelmi baromságaival, a népe milyenségével, és megpróbálja a józanság útjára visszasíríteni a népét. Aki miközben tiltakozik a nemzeti karakterek megléte ellen, váltig ilyennek meg olyannak mondja a saját népét, és milyen jól teszi, mert valóban olyanok!

S neki elhiszem, hogy nem az előítéleteim beszélnek, amikor azt olvasom, hogy a román történelem voltaképpen alig hosszabb, mint a szlovák, vagy ha hosszabb is, a fele sem igaz, vagy nem úgy, ahogy tudni akarják. S hogy a románok mindig csak kullogtak mindenben mások után, hol a bolgárok voltak a példaképek (akkor cirill betűkkel írtak), hol a franciák (akkor már a latin dívott), hol így öltöztek, hol úgy de európaiul csak a XIX. században kezdtek el. S többre becsülik a megalázkodó pragmatizmust („a lehajtott fejet nem vágja le a szablya”) a becsületnél. S kiváló utánzók, mert önálló alkotásra alig képesek (igen, bizony még Eminescu felett is lehetne vitatkozni, de nem lehet, mert nem szabad, ő szent tehén még mindig, pedig...), szobrászatuk a XIX. századig nem volt, és a legmarkánsabb bukaresti épületeket jobbára külföldiek, leginkább franciák építették őket. S hogy a románok permanens kisebbségi érzéssel küzdenek. Mert még az írásuk is csak egy nagyon későn kialakult valami, aminek a szabályaival a mai napig hadilábon állnak. Az az Akadémia, ami az egyik legutolsó alapítású volt Európában.

Románia ábrázolására semmilyen sajátosan román elemet nem találtak.Való igaz, hogy a hagyományos falu kivételével alig léteznek jellegzetesen román civilizációs elemek. Az ország legszebb városai Erdélyben vannak, és mások keze nyomát viselik. A főváros jelképének tekintett Román Athenaeumot francia építész tervezte (és nem valamiféle „román” stílusban) Drakula  – az idegenforgalom nemzeti se! – ír szerző tollából született. Románia mindenféle darabokból összeeszkábált ország – varázsa, már amennyi van, éppen ebben az eklektikusságban rejlik. A „kis Párizsként” emlegetett Bukarest építészeti összevisszaságával inkább Párizs ellenpólusaként hat. Meglehet, Románia legeredetibb „brandje” az, hogy egyetlen brandje sincs. (97.)

Meg hogy igazából nincs román politika, csupán a románok egyedeinek az érdeke van. Azért nincs politika, mert nincsen eszme, amit a románok a magukévá tennének. Illetve eszme van, de nincs román, aki hű hozzá, mert akkor behatárolja a saját, egyéni túlélési lehetőségeit. A románok kivétel nélkül úgy váltogatják a politikai eszméket, mint egy jó angol a tweed-zakóját: mikor milyen nap van, mikor mit diktál az egyéni érdek. Éppen ezért a megalkuvás, a kompromisszum sokkal nagyobb értékkel bír, mint a becsület.

A mai irányzat ellen a román kultúrában című híres, 1868-ban megjelent cikkében Titu Maiorescu a román társadalom kegyetlen látleletét nyújtotta: „Látszatra, a külső formákat számba vevő statisztika szerint a románok ma birtokában vannak majdnem az egész nyugati civilizációnak. Van politikánk és tudományunk, vannak újságjaink és akadémiáink, vannak iskoláink és van irodalmunk, vannak múzeumaink, konzervatóriumaink alkotmányunk is. A valóságban azonban mindez holt termék, minden tartalmat nélkülöző nagyképűség, kísértet test nélkül, illúzió valóság nélkül, A román felsőbb osztályok műveltsége pedig egyenlő a nullával, semmit sem ér, s napról napra mélyebb a szakadék, amely bennünket az alsó néposztálytól elválaszt. Egyetlen valóságos osztályunk a román parasztság, és egyetlen valóság a szenvedés, ennek mélyéről sóhajt fel a felső osztályok képzelgései miatt Mert az ő mindennapi verejtékéből teremtődnek elő az anyagi eszközök ennek az egész fiktív építménynek a fenntartására, amelyet román kultúrának nevezünk.” Maiorescu ezekkel a szavakkal hirdette meg közismert elméletét a tartalom nélküli formáról.(52.)

A román értelmiségről is karakteres véleménye van a szerzőnek.

Röviden szólva, a román elit egy nagy keverék. Bárki láthatja, hogyan néz ki az ország politikai osztálya, ha az élő közvetítéseket követi a tévében. Sok politikus a legjobb jóindulattal sem nevezhető pallérozottnak, ami pedig az intellektuális szintet illet...
[...]
Az értelmiségi elit is egyenetlen, beleértve az egyetemi közeget is, egészen a professzorok felső szintjéig. Döbbenetes, hogyan jutottak egyesek oda, ahol éppen vannak; nem nyújtottak túl sokat a saját szakterületükön ahhoz, hogy megérdemeljék pozíciójukat, mihelyt pedig elérték a céljukat, még kevesebbet ténykedtek - miért is igyekeztek volna? A kiválóság és a csalás jól megférnek egymás mellett Romániában. A (kezdetben legalábbis tisztán merkantilista okokból) gomba módra elszaporodó magánegyetemek még lejjebb helyezték lécet: ezek az intézmények a politikusok és az őket körülvevő emberek fő diplomaszállítóivá váltak. Viccen innen vagy túl. kijelenthetjük, hogy Romániában csak az nem lesz egyetemi professzor, aki foggal-körömmel védekezik ellene.
Victor Ponta (aki „történetesen” Románia miniszterelnöke is) doktori disszertációjának nemrég lezajlott botránya kissé fellebbentette a fátylat a doktorátusok és mesteri képzések „iparáról”. A kiváló munkák kétes, vagy annál is rosszabb doktori dolgozatokkal kerülnek egy halomba. Nehéz elképzelni. hogy egyedül a kormányfő követett el valaha plágiumot. Számba kell venni itt a hamisításnak azt a különleges kategóriáját is, amikor maga a szerző sem tud róla, hiszen nem ő írta meg a dolgozatot.
[...]
A jelenség banalitását jól illusztrálja egy ellenzéki hölgy zamatos vallomása. Nemrég miniszter volt, és nyilván ö is „egyetemi oktató” az egyik – nyilván – magánegyetemen. Elismerte hogy a maga során ő is plagizált: egy szerencsétlen cikket. Hozzátette: „Meg fogom dorgálni a barátaimat, akik ezt a szöveget írták. Íme, ezért is nem akartam doktori képzésre feliratkozni: a barátaim és a tanáraim írják meg a tézisemet.” (91–92.)

Éppen ezért bármilyen politikai rendszert elfogadnak. Csont nélkül lépnek át a monarchiából a kommunizmusba, majd vissza a vadkapitalizmusba. Mert a románoknak tökmindegy, ki van odafent.

Aztán a románok fő jellemvonása, hogy soha nem állnak ki a saját érdekeik mellett, legalábbis nyíltan nem. Bólogatnak mindenre, aláírják, amit eléjük tesznek, aztán később az egészet egészen másképpen csinálják, kakkantanak arra, amit vállaltak, amire igent mondtak. Mert minek a konfliktus? Ha valamilyen tiltakozáson háromszáz ember összegyűlik, az már össztársadalmi megmozdulás. Náluk nem divat a tüntike.

Nem részletezem tovább. Pedig nem érintettem még mindent. Egyszáztizenhat oldal a könyvecske. Ebből is látszik, hogy tömör olvasmány. Minden olvasmányossága mellett.

A végső összefoglalása így hangozhat (nincsen könnyű dolgom): a román nép, Románia egy szedett-vedett nép, szedett-vedett múlttal, minden ízében összetákolt kultúrával, gazdasággal, értelmiségi és politikai elittel, minden stabil eszmeiség nélkül, felülről kezelve az egész világot, különösen a saját űzött, elüldözött kisebbségüket, miközben jobbára mindent ezeknek a kisebbségeknek köszönhetnek. Alkalmazkodni, törleszkedni, sütögetni a gesztenyét, a saját pecsenyét, s tenni mindenre, ami elv, ami magasztos. Minden látszat, minden olyan, mintha...

Boia a hazájában kapott hideget, meleget a könyvéért. Az előszóban hosszan ír erről. S az előszó felvet néhány komoly kérdést.

boia_miert_mas_romania_terkep.jpg

S ha a magyarokról születne egy ilyen könyv?

Jogos kérdés, nem? Valóban, mit éreznénk mi magyarok, ha bárki közülünk írna Magyarországról egy olyan könyvet, mint amilyet Boia írt a saját hazájáról? Mennyire fogadnánk el az önkritikáját? Mennyire értenénk vele egyet? Mennyire tartanánk hazaárulónak? Boia-val, ugye egyetértünk, amikor a románokról és Romániáról olvasunk. Mert jólesik ilyet olvasni, naná, pláne, ha egy román értelmiségi nagykutya mondja.

Na, szóval, mi van, mi lenne, ha születne valami hasonló? Valami, ami önostorozón őszinte, ami a pucérságig levetkőzteti és szemérmetlenül, mezítelenségében közzéteszi a hibáinkat, a korcsulatainkat, mindent, ami persze, családon belül megbeszélhetünk, de nem a tévékamerák előtt, mert azért mindez mégiscsak magánügy. 

Az a helyzet, nagyjából mondva, hogy született, születtek hasonló művek. Itt van mindjárt Esterházy Péter sokat vitatott, sokak által félreértett, még többek által félreérthetetlen darabja, az Így gondozd a magyarodat! De gondolhatunk Lackfí János immár trilógiává bővült gondolatsorára, aminek a címe: Milyenek a magyarok? De voltaképpen, bár ő nem annyira autentikus, de mégis ugyanez a kategória, Krzysztof Varga Turulpörökölt-sorozata. Amiket olvasva akár örvendezhetünk is, hogy végre nemcsak a mélymagyarkodás folyik, hanem teret kap az ironikus, őszinte önkritika is. Vagy éppen bosszankodhatunk, hogyan utálhatja valaki ennyire a saját fajtáját? Vagy eljuthatunk odáig, hogy talán nem is a sajátját utálja?

Aztán eszünkbe juthat az is, hogy Boia könyvének nagyon sok vetülete voltaképpen megtalálható hazánkban is, ugye? Mert a politikai köpönyegforgatás például itthon sem ismeretlen: a volt kommunistákról, Thürmer Gyula kivételével kiderült hogy mindig is europer demokraták voltak. (Mondjuk ez nem tudom, melyik volt komcsi országra nem igaz? Vö.: Benjamin Kuras: Van-e élet a Marxon?) Aztán az abszolút kommunista-ellenes párt vált a legliberálisabb demokraták szabadmadarává. A volt kistesójuk pedig első kanyarban koalícióra lépett az Isten-haza-család pártjával, majd azokat ledarálva lenyúlta a konzervatív értékeket és mára kialakított egy egyértelműen autoriter kormányzási formát, és az intézkedései hátterében a konzervatív értékekre hivatkozik. Arról nem is beszélve, hogy adott az országnak egy olyan köztársasági elnököt, aki a szintén plágiummal bukott le- és meg  a doktori disszertációját illetőn. Aztán itt van a magyarság őstörténelmének a kérdése: van-e köze a múlt nagy kultúráival való magyar közösség keresésének (sumérok, kelták, Jézus magyarsága, stb.) a dákoromán múltfestéshez, egy kis nép naggyá lételének kétségbeesett vágyához?

Vagyis a kérdés az, Boia őszinteségének van-e bármi köze hozzánk, a hazánkhoz, a magyarságukhoz. Különösen, ha elfogadjuk, hogy igazat beszél, valósak a meglátásai. Mert ha igazak, és miért ne lennének, akkor az vajon nem késztet-e minket is őszinteségre?

Utóirat

Az imént beszélgettem szerelmetesfeleségtársammal a könyvről. Meghallgatta, amit mondtam, majd annyit mondott:
– Lehet, hogy ilyenek, de ha igen, egyvalamit nagyon tudnak: túlélni. S manapság ez nem kevés. Talán a legtöbb. 


Koinónia
, Kolozsvár, 2013, 124 oldal · ISBN: 9789731650852 · Fordította:
Rostás-Péter István
5/5
(2019)

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr9714893150

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

NemNick 2019.06.15. 13:52:34

namost, nem akarom szálanként elemezni az eszmefuttatásod, de egy valamit mi is legalább olyan jól tudunk:
Túlélni.

Hupsz, mi?

Mohácsi Zoltán · https://mohabacsi-olvas.blog.hu 2019.06.15. 15:59:32

@NemNick:
Lehet, nem fogalmaztam precízen: a románok mást sem tudnak, CSAK túlélni. Mi nem egyvalamit tudunk jól, és az az egy valami sokkal több mint a túlélés.

NemNick 2019.06.18. 02:54:53

@Mohácsi Zoltán: Ha így mondod, az már jobb - de a románok sem csak a túlélésben jók. Nagyon nagy rafináltság és eltökéltség kell ahhoz amit - és a hogyan - Erdélyben művelnek, már régóta..

Terézágyú 2019.06.18. 10:06:37

Van egy könyv, amely szidja a románokat. Szegény jobber magyarok, mit fognak ehhez szólni? Hát amit eddig: belekötnek az élőfába is. Méghogy a románok túlléni tunnak??? Asse nem! Nem azt tunnak!