Moha olvasónaplója

Kir Bulicsov: A kozmosz vándorai

Az újrafelfedezett orosz sci-fi klasszikus

2019. június 15. - Mohácsi Zoltán

bulicsov_a_kozmosz_vandorai_1.jpgAhogyon egy másik értékelésben leírtam, Kir Bulicsov orosz szerző volt, 1934-ben született Moszkvában, Igor Vszevolodovics Mozsejko néven. 2003-ban hunyt el, szintén Moszkvában. Bulicsov híres, keresett író volt. Alapvetőn sci-fi szerzőként dolgozott. Magyarul a rendszerváltás előtt két felnőtteknek szóló kötete (Az utolsó háború, Kettészakított élet) és egy ifjúsági regénye (Egy kislány a Földről) jelent meg. A rendszerváltás után csupán tavaly fedezte őt fel újra a Metropolis Media a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban. Gyors egymásutánban két könyvet is megjelentettek tőle. A második ez a jelenlegi, az első a Túlélők volt. Mindkettőt űztem a könyvtárban, ez jött hamarabb szembe velem. Aztán meg az a tény, hogy közben megjelent még egy novellafüzére is, a Projekt 18.

Bulicsov a klasszikus sci-fi-k képviselője volt. Annak az időszaknak az írója, amikor az emberiség még csak kikacsintgatott a Galaxisba, amikor kereste a kapcsolatokat, és reménykedett abban, hogy találni is fog valamit. Ma valamiért úgy nevezik ezt a műfajt, hogy hard sci-fi.

 

A   K O Z M O S Z   V Á N D O R A I

Ez a kötet három hosszabb novellát, kisregényt tartalmaz. A három rész nem alkot egybefüggő történetet, de mindháromnak ugyanaz a főszereplője, az orosz űrhajós, Pavlis doktor. Pavlis dokiban igazából semmi különös nincsen. Ember, aki élni akar, s aki iparkodik engedelmeskedni a lelkiismeretének, az érzéseinek és a józan eszének. Ember az esendőségében, a bizonytalanságaiban, a döntéseiben is. Pavlisról viszonylag keveset tudunk meg. Mármint azon kívül, hogy orvos. Sem a külsejét nem ismerjük meg, sem a földi hátteréről nem tudunk meg  igazából semmit. A furcsa az, hogy nincs emiatt hiányérzetünk.

 

T I Z E N H Á R O M   É V N Y I   U T A Z Á S

Az emberiség feltalálta a teleportációt. Útnak indít a Galaxis túlsó végébe egy űrhajót, amivel egy ismeretlen bolygó kolonizációját iparkodnak végrehajtani. Az utazás az űrhajó számára kétszáz évig tart.Ez az emberiség legnagyobb vállalkozása. Nem csupán érdekes kaland, nemcsak a túlélését biztosító lehetőség, hanem hatalmas presztizskérdés is.

Az űrhajósok a teleportáció miatt időről-időre kicserélődnek. Az űrhajó már csak tizenhárom vagy huszonhat évnyi távolságra van a céljától. A legénység kicserélődése két részletben zajlik. Az egyik fele már visszatért a Földre, és a helyükre megérkeztek az újak. Vagyis fele-fele arányban van az űrhajón a régi és az új legénység.

És ekkor megszakad a kapcsolat a Földdel, lehetetlenné válik a további teleportáció, elzáródni látszik a további készletek pótlásának a lehetősége, és ami a legszörnyűbb: a legénységre tizenhárom vagy huszonhat év utazás vár. Lesznek, akik meg sem érik a megérkezést. Akik pedig igen, azok jobbára már öreg emberek lesznek.

De van egy másik lehetőség: visszafordulni, és elérni azt a pontot, amikor még működött a teleportáció. S bizony ekkor kudarcot vall a küldetésük. Ha csupán egy űrhajós is akad, aki nem vállalja az utazást, az űrhajót vissza kell fordítaniuk.

Bulicsov két apró, szinte észrevétlen csavarral tette roppant érdekessé a történetét. Az egyik csavar: voltaképpen újrajátszódik Karinthy iskolapélda novellája, a Barabbás. Barabbás volt az az ember, akit Pilátus felajánlott Jézus mellett a zsidó vezetőknek és a népnek, mert egy embert helytartói jogánál fogva szabadon engedhet. Pilátus biztos volt abban, hogy a zsidók Jézust akarják majd szabadon engedtetni, hiszen Barabbás rablógyilkos volt. És a zsidók egyöntetűen Barabbást nevét kiáltották. Barabbásét, a rablógyilkosét. Hogy őt engedje szabadon Pilátus. Karinthy úgy mondja el a történetet, hogy egyenként mindenki Jézus-t kiált, de amikor a hangok összeállnak egy egésszé, akkor a Jézus szó hangjai a tömeg torkából kitörve összekapcsolódnak, egy az egyenkénti „a názáretit!” szóból összeáll az, hogy: „Barabbást!”

bulicsov_a_kozmosz_vandorai_barabbas.jpg
Valahogy így járnak az űrhajó utasai is. Egyenként mindnyájan inkább visszatérnének a Földre, de mire kimondják a szavazáson, addigra valahogy az lesz belőle, hogy fejezzék be az utat.

A másik csavar a szereplők, főleg Pavlis doktor és kiszemeltje, az addig márványhideg Grazsina kapcsolatának körülményektől függő színeváltozása. Egy kicsit olyan hangulata van az egésznek, beleértve a végkicsengést is, mintha Maupassant Gömböc című fantasztikus erejű novellájának sci-fi köntösű alteregóját olvasnák. Erről ennyit, mert nagy spoiler lenne, ha több állna itt. Legyen elég annyi, hogy nagyon érdekes, okos elbeszélés ez. Bizony!

 

A  H A T A L M A S   S  Z E L L E M   É S   A   S Z Ö K E V É N Y E K

Ahogy belegondolok, voltaképpen ez a kisregény is egyfajta parafrázis. Elsősorban a Sztrugackij-tesók Nehéz istennek lenni című kisregényéé, másodsorban Kaszás István általam ár többször idézett . Meg minden máséé, ami arról szól, hogy egy magasabb rendű civilizáció beleturkálhat-e egy alacsonyabb rendűnek az életébe, fejlődésébe? Bármilyen szándékkal, céllal, akármilyen eszközzel?

Persze, ha kicsit elvonatkoztatunk, akár az is eszünkbe juthat, beavatkozhatunk-e egymás életébe? Akármilyen céllal, indíttatásból, eszközzel. Nem zsákbamacskázom: szerintem nem. Már amennyiben a beavatkozás a másik akarati beleegyezése nélkül történik.

(Ha nagyon mélyen belegondolok, egyetlen kapcsolatom volt/van, amelyben egy fikarcnyit sem akartam egy pillanatig sem megváltoztatni, semmilyen célból, eszközzel a kapcsolat alanyát. Igaz, ez azzal járt, hogy egy adott ponton azt kellett mondanom, eddig és ne tovább, ezt én így nem  csinálom, mert kiléptünk a saját, megbeszélt kereteinkből!. Belátta, tizenkét éve együtt vagyunk, tíz éve a feleségem. Azt mondják, akik ismernek minket, és mi is úgy gondoljuk, jók vagyunk együtt.)

A történet lassan indul. Ahogy mondtam, Pavlis doki ennek a történetnek is a főhőse. S Pavlis Robinson lesz egy bolygón. Persze aztán kiderül, hogy nem is Robinson. Nemhogy egyedül nincsen, de több értelmes létforma is tülekszik a bolygón. Amiből az egyik a beavatkozó fél, a másik az irányított, manipulált. Pavlis meg ott áll közepén, és úgy dönt, cselekszik. Amivel megváltoztat nagyon sok mindent. És persze ezáltal felvetődik egy csomó kérdés is. Például, hogy jogában áll-e bárkinek beavatkozni a másik életébe, bármilyen céllal, okkal, eszközzel?

A kisregényt olvasva olyan érzésem volt, hogy Bulicsov két ötletet gyúrt össze. Egyfelől a Robinsonost, amelyben Pavlis egyedül csatangol a rengeteg furcsa, muris, veszélyes életforma között, majd rájön, hogy egyáltalán nincsen egyedül. S van ez a másik szál, a beavatkozás kérdése, amikor megtalálja a helyi értelmes fajt, akivel kísérletezik a harmadik, még értelmesebb. Tulajdonképpen ez a kisregény sokkal inkább két novella. Félreértés ne essék, nincsen vele bajom, de voltaképpen lehet, hogy szerencsésebb lett volna kétfelé szedni, mert így a pergős, filós második rész jócskán agyonvágja a lassabb, cammogós elsőt.

 

S Á R K Á N Y T Ö R V É N Y

Ha nem a komodói sárkánygyíkokról van szó, akkor a sárkány, mint olyan a mesék része. Vannak persze sci-fi mesék is. Ilyen például Lem Kiberiádá-ja. Vagy Kertész P. Balázs Hallgatag Erik-je.Bulicsové nem ilyen. Pontosabban nem mesei eszközökkel dolgozik. A sárkányok azért sárkányok, mert az idegen bolygó élőlényei leginkább az ember meséinek eme szárnyas lényeire hasonlítanak.

A történet lényege, hogy az űrhajó, amin Pavlis utazik, segélyhívást kap egy bolygóról. A bolygón emberek dolgozok, de tele van egyéb, mindenféle, nem értelmes életformával. Például a sárkányokkal. Meg szúnyogokkal. Illetve a szúnyognak leginkább megfelelő lényekkel. A sárkányok támadnak, a szúnyogok vért szívnak, a csípésük magas lázzal jár. A földi csoport orvosa kidőlt, kell a helyére valaki, és ki más lenne ez a valaki, mint Pavlis.

Mint kiderül, a feladata nem is annyira az emberek orvoslása, mintsem annak kiderítése, hogyan lehetne megfékezni a sárkányokat. Mármint biológiai úton. S persze Pavlis rájön.

A történet jól indul, aztán jól folytatódik, hogy végül kicsit laposan, egy ökológiai csattanóval véget érjen. Lehet levonni belőle következtetéseket, az sem mondom, hogy nem mond semmit, csak éppen túl sokat nem. Helye van a kötetben, de mindenképpen a leggyengébb a három novella/kisregény közül.

 

O L V A S Á S   U T Á N

Bulicsov jó író, élvezetes őt olvasni, jó ötletei vannak. Az arányérzékével van némi probléma, néha eltolódnak a súlypontok, mintha bizonyalan lenne abban, hogy merre is akarja vinni a történeteit, illetve, hogy vigye-e egyáltalán tovább, de az érdeklődést ennek ellenére mindig sikerül fenntartania, és egyáltalán nem untatja az olvasóit. Nem bíbelődik a szereplők részletességig menő bemutatásával, leginkább a cselekményből ismerhetjük meg őket. Vagy onnan sem. De nem úgy tűnik, Bulicsov számára a történet az első, és a történetből kibomló, de egyáltalán nem didaktikus üzenet. S mert nem didaktikus, hajlunk rá, hogy bólogassunk. Egészen pontosan nem tudom megindokolni miért, de ebben a pillanatban Szergej Lukjanyenko neve ugrott be, mint viszonyítási pont, bár kétségtelen, hogy Lukjanyenko egy paraszthajszálnyival populárisabb mint Bulicsov. De voltaképpen mi a csudának is összehasonlítani írói teljesítményeket? Vagy jó olvasni, vagy nem. Bulicsovot (is) jó. Akkor is, ha nem ez lesz a legütősebb könyve.

bulicsov_a_kozmosz_vandorai_arckep.jpg

Metropolis Media, Budapest, 2018, 302 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155859366 · Fordította: Egri Zsuzsanna

 

3,5/5

(2019)

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr4514889574

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.