NYÁRI BEVEZETÉS

Mondhatnám, hogy tudatos ember vagyok, meg azt is, hogy következetes, de elsősorban azóta, hogy megismertem szerelmetesfeleségársamat tudom, hogy tök simán übereli nálam a logikát és a józan eszet a szenvedély. Itt vagyunk Kimlén, a Szigetköz hatvanhét kilométerének Budapest felől harmadánál, nyaralunk. Hoztam magammal könyveket: az ukrajnai elhúzódó pittyputtyról, a történelem-tudomány értelmezéséről, Mogyoróról, a Pöttyös-könyves kislányról, néhány Hihetetlen Magazin különszámot, meg egy tömegmédiáról szóló vékonka szösszenetet. Ha valami érdekel, akkor az számomra könnyű, nyári olvasmány, bármiről is legyen szó. És itt van velem az e-book olvasóm. Rajta egy nagyobb otthoni könyvtárnyi könyvvel, köztük a Térség második részével, a Kalibán háborújá-val. Amit még otthon, Kaszásdűlőn elkezdtem. 

Aztán az persze úgy alakult, hogy jövünk-megyünk, ahogy az lenni szokott, beszélgetünk egymással, a szófukarnak nem mondható, viszont emlékeiben igen erős Andrással, a házigazdánkkal, a beszélgetést meg-megerősíti egy-egy üveg bor, vagy néhány doboz sör, amitől viszont még inkább megjön a szavunk. Aztán random megjelenik András valamelyik unokája, tegnap Julcsi, egy kétév-forma, gribedlis, húsos-sonkás, puttófürtös, gyöngyözve kacagó kislány, átkolbászolt a szomszédból a nagyobb kabátzsebnyi Szanyi kutya (remélem, nincsen köze a Tiborhoz!), hármasban játszódtunk: Szanyi futott, Julcsi kacagott, én meg produkáltattam, nevettettem, futtattam őket, és persze én fáradtam el legjobban. De az olvasással nem nagyon haladok. Mert fontosabb például a lébényi román stílusú templom, a jáki mintája, ahová el kellett biciklizni. Meg a lipóti strandfürdő, ahová, bár a magam részéről már 2021-ig kifürödtem magamat, de el kellett mennünk, hogy aztán lízingelt lányommal kétszer-háromszor is lecsússzak egy veszettül érdekes csúszdán, mert milyen már, hogy ő az apjával már csúszott ilyenen, én meg még soha; és mondhatom, legnagyobb meglepetésemre a tetszési indexem teljesen elsöpörte a bekakkantás félelem-faktorát. Amit megtámogatott Bori ígérete, hogy „bármit megteszek, csak csússz le velem!” Ekkora ziccert nem lehet kihagyni: „Hoppá, hogy hoppá: innentől tiéd a nyaralás alatt a mosogatás, a eranda söprés és a mosás! Csússzunk!” (Bori rutinosabban játszmázik: miközben elégedetten hátradűltem, hogy háváj, aközben ő tegnapelőtt Lébényből hazafelé tekerve nem megcsípette magát egy méhecskével, a galád, és kisebb péklapátnyira dagadt a bal keze, hogy a műkörmét sem tudja a hüvelyk és a kisujjával pingpingelgetni!) 

Na, egy szó, mint nagyon sok, a magammal hozott könyvekbe bele-bele lapoztam, meg a szállásunk könyvespolcán levők némelyikébe is, de mindig visszatéretem a kis Kindle-emhez, a Térség-hez. Mert olyan istenigazán nem érdekel most más, de ez igen. (Az olvasási-mazochizmust, hogy csakazértis, ha afenefenéteszikis, elolvasom, felnőtt korom óta nem értem.) Vagyis, bár rajongó típusnak nem vallom magam semmiben, se zenében, se színművészetben, egyedül szerelmetesfelségtársamért rajongok (de el ne mondjátok, mert neki, úgyis letagadom, csak az elődeim voltak eszetlen rajongók, én nem vagyok az, csak suttyomban, a háttérben, nyíltan szimplán csak imádom őt.) A könyveket sem szoktam imádni. Egyiket sem. Csak van, amelyiket mindig olvasni akarom. S ez a Térség 2. is ilyen. 

KALIBÁN HÁBORÚJA

Most mondd, aki olvasta, látta, Shakespeare darabját, A vihart-t, ellent tud állni egy ilyen címnek: Kalibán háborúja? A Kalibán név ugyanis Vilmos mestertől származik. A vihar főhőse Prospero, a varázsló, Milano egykori hercege, Mirandával a lányával kényszerű módon visszavonult egy kis szigetre.. A sziget Sycorax boszorkányé volt egykor, amikor Prospero és a lánya odavetődnek, a boszorkány már nem él, csak a félember fia:, Kalibán. Kalibán alakjának felidézése annak, aki látta Peter Greenaway Prospero könyvei című filmjét, lehetetlenné válik másképpen, mint ahogyan azt a rendező és a Kalibánt alakító színész Michael Clarck megálmodták. (Egyébként az egész film pazar!)

Prospero a hatalmát nem akarja többé használni semmire, elzárkózik az emberektől, visszavonult, kész, vége hatszáz, hagyja őt békén a világ. A világ békén is hagyja, de a jó Isten tréfáit ő is képtelen kikerülni: egy hajó zátonyra fut a szigete mellett, és a túlélők belepacsáznak Prospero pompásan felépített trió-magányába. Oly annyira, hogy egy csudát még tesz, de aztán kettétöri a varázspálcáját. 

Kalibán csak félig ember. Torz teremtmény. Nem úgy gonosz, mint Shakespeare másik örökérvényű alakja, III. RIchard, aki elhatározta, hogy gazemberré lesz, hanem azért lesz azzá, mert nem tehet mást, nem képes másképpen gondolkodni. (Az alakjának minden bizonnyal nagyon sokat köszönhet Gollam figurája A Gyűrűk Urá-ból.) Képes szerelemre is gyúlni, igaz, beteg módon: megpróbálja megerőszakolni a szépséges Mirandát. Prospero ekkor gyakorlatilag a rabszolgájává teszi a félembert, aki innentől mindent megtesz, hogy ártson Prosperonak. Hoci-nesze. 

A Térség második részében a Kalibán-hasonlat egyértelműen beazonosítható: a protomolekula terméke, a galaktikus félember, aki jót nem akar, vagy ki tudja, mit akar, ártani viszont veszett módon tud, még akkor is, ha nincsen szándékában. Ha szándékban van, akkor viszont megállíthatatlan. A szerzőpáros csavart egyet a protomolekula ténykedésén és egy félember fekete bőrébe bújtatta az emberiségre leselkedő legnagyobb veszélyt, és majdhogynem halhatatlan tulajdonságokkal ruházta fel: csak úgy pőrén közlekedik az űrben, ha lelövöd, azonnal begyógyul, ötszáz kilós konténereket dobál. Szerencsére van Achillés-ina, különben még iszonyatosabb lenne a baj. 

A SZTORI

A történt ott folytatódik, ahol az első rész abbahagyta, illetve csak egy picit későbbről. Holden, Naomi, Amos és Alex az Öv szolgálatába állnak. Viszonylag kényelmes anyagilag, nem annyira az lelkiismeretileg. Holden személyiségében olyan változások mennek végbe, amelyek egyre hasonlatosabbá és hasonlatosabbá teszik Millerhez, és egyre távolítják Naomitól. 

A Ganymedes bolygón főhőseinknek sikerül újra események fő sodrába kavarodniuk, és ismét összefutniuk a protomolekulával, miközben segítségére sietnek egy az elrabolt, immunbeteg lányát kereső ganymedesi tudósnak, Praxnak. A teljes neve: Praxidike Meng.

Új figura még a történetben a Föld érdekeit képviselő, ótvarul trágár szájú, idős, indiai nevű politikusasszony, Chrisjen Avasarala. Roppant szórakoztató személyiség, a kora, a trágársága és az esze folytán. Sőt abból fakadón is, hogy felveszi magához a marsi Bobbie Draper-t, aki nő. A legrövidebb jellemzése: ikertesója a Varjak lakomájá-ból Brienne-nek. Marha nagy, erős, katona, szókimondó, tiszta szívű. Csak talán okosabb, mint westeros-i ikre. De drabálisságában is roppant szimpatikus. (A flmben nem drabális, inkább szép.)

Közbevetés: ahogy tegnap este nyaralásunk kimlei kertjében üldögélve meséltem szerelmetesfeleségtársamnak, milyen is a Térség 2, a beszámolóm közben döbbentem rá, hogy a két Térség-szerző (mert, ugye, Corey nem létezik, és két embert takar) több hasonlóság is van Westros és a Térség-sztori között. 

a) Westerosban hét királyság küzd a hatalomért, a Térségben három (Föld, Mars, Öv).
b) Westerost is fenyegeti egy emberen túli hatalom, a Mások, a Térséget is fenyegeti egy emberen túl hatalom, a protomolekula.
c) Westerosban is csak egy szűk csoport, a Fal népe veszi komolyan a fenyegetést, a Térségben is csak egy szűk csoport (a fent említett főszereplők) foglalkozik igazán a protomolekula fenyegetésével.
d) Martin bár szokatlanul bőkezűbben bánik a szereplői likvidálásával, azért Corey (nevezzük így az egyszerűség kedvéért) is simán megölték a talán legjobban megformált alakot, Millert.
e) Westerosban sem teljesen egyértelmű, hogy mi is lenne a legjobb a Hét Királyságnak, és inkább személyeknek, mintsem királyságoknak drukkolunk, úgy a Térségben is ez a helyzet, úgy tűnik, a trágár Avasarala szavával élve, mind a Földet, mind a Marsot, mind az Övet faszfejek irányítják, csak a főhőseink józanok valamelyest.
f) Ahogy Martin a szereplők szemszögei szerint váltogatja következetesen a fejezeteket, ugyanezt teszi Corey is. A fejezetcímek mindkét esetben az éppen aktuális szemszögből írt szereplő neve. (Ebben a második részben a váltakozó szempontok Holden, Prax, Avasarala és Bobbie.)

Egyelőre ennyi hasonlóságot leltem, de lehet ennek csak az az oka, hogy nagyon könnyen felejtek, és a Martin-darabokat a likas memóriámhoz képest régen olvastam. 

MILYEN EZ A MÁSODIK RÉSZ?

Ha rajongó típus lenék, ahogyan nem vagyok (lásd az erről való tudnivalókat e bejegyzés első bekezdésében!), most pille mond szállonganék, lízingelt lányom módjára üvöltöznék a lelkesedéstől, vagy a moly.hu-n bejáratott kifejezéssel azt hajtogatnám: beszippantottbeszippantott. 

De mert nem vagyok rajongó típus, így azt mondom, Corey (aki ugye több, mint egy) egyfelől nagyon ügyesen oldotta meg a történet tovább bonyolítását, és már az első, bevezető Bobbie-fejezettel megragadta a figyelmet, és tudatosította, hogy hiába az első rész heppiendnek tűnő befejezése, ez a fránya protomolekula egy túlélő művész, lesz még vele gond, elég. Ráadásul Bobbie személyében egy érdekes karaktert alkottak a monumentális, de igen formás, roppant szókimondó, harcművész őrmesterrel. 

Ugyanígy jó húzás volt fő szállá tenni a lányát kétségbeesve kereső apa, Prax történetét is, és egy laza mozdulattal összefonni Holdenékkel és a protomolekulával. Mert ki a fenét ne hatna meg egy a lányát ilyen kétségbeesve kereső édesapa, és ki ne szurkolna neki, hogy sikerrel járjon? És olyan nincs, hogy aki látta, ne jutna eszébe a zseniális Keresés című film!

Aztán itt van ez a mocskos szájú politikusnéni, Avasarala. Szeretetreméltó, furfangos jelenség: nesze neked, egy szeretetre méltó politikus, hát hogy ne érdekelnének ennek a hihetetlen, hogy létezik fajtának a dolgai! 

Ráadásul Corey (aki kettő) pompásan adagolja az összetevőket, érdeket, politikát, szerelmet, szülői szeretetet, háborút, csatát, szócsatákat, poénokat, egyebeket. Olyan pompásan, hogy egyikből sem lesz túl sok, bármelyikből jöhet még. S persze a befejezés is olyan, hogy az ember azonnal venné elő a harmadik részt, ha nem félne, hogy besokall. Persze most sem kell nagy mondanivalót várni a könyvtől: ez egy szórakoztató darab. De annak elsőosztályú. Sokakkal szemben én még azt sem mondom, hogy túlírt a regény. Csak vaskos. De minden a helyén van benne. 

Egyetlen baj van csak a Térség-gel. Az is lehet, hogy nem is a sorozattal, hanem velem. Utánaolvastam egy kicsit a hetedik résznek. Nem kellett volna. Nem szoktam ilyet tenni. Kár is volt. Mert kiderült, hogy a sorozat úgy a harmadik részig bírja ezzel a kezdeti  szuflával. S hogy a protomolekula csak mézesmadzag, mert még a hetedik részben is csak mint Nagy Ellenség szerepel, de voltaképpen fittyfene sem történik vele igazából. Ezért félek, hogy úgy járok ezzel a sorozattal is, mint westerosi párjával. Annál ugyanis a negyedik résznél, a Varjak lakomájá-nál az érdektelenség miatt fonalat veszítettem, csak böcsületből olvastam el, aztán a Sárkányok tánca valamelyest helyreállította a rendet, de már megtört bennem valami, és gyakorlatilag a harmadik-negyedik évad után már a film sem érdekelt. Amint azt a genetikus lányomtól, Szamócától megtudtam, semmit nem veszítettem. Mutatott egy Facebook-képet: egy ló volt rajta, a feje nagyon-nagyon részletesen megrajzolva, azonban ahogy haladtunk a fara felé, az ábrázolás egyre egyszerűbb lett, a feneke és a farka már egy bot egyszerű gyerekrajz volt csak. A kép a Trónok harca sorozat minőségi ábrázolása volt. Szami szerint tökéletesen lefedi a lényeget. Nos, valami ilyesmitől tartok a Térség esetében is. Attól, hogy van egy jó ötlet, van egy pazar indítás, aminek jogosan van folytatása is, de a folytatás folytatását már nem az ötletek és a valós mondanivaló viszi tovább, vagy nem is viszi tovább, a történések öncélúak, és pusztán az eddigi siker hajtja a szerzőket is, az olvasókat is, hogy készítsék és fogyasszák a rétestésztát. No, de ez a gondolatmenet meg pont olyan, mint egy mai beszélgetésem témája: a beszélgetőpartnerem rettentően aggódott valami miatt, amit ő maga gondolt a vele történtek, nem történtek  mögé, de valós kommunikációs alapja nem volt rá, hogy ezt gondolja, ami történt, valószínűsíthette azt az okot is, amit ő maga gondolt ki. Mint a viccben, amikor a róka kölcsön akarja kérni a nyuszika porszívóját: 

Nyuszika otthona rettentő koszos már, ezért szeretne felporszívózni. Azám, de nincsen porszívója, ezért útra kel a rókához, hogy kölcsön kérje az övét.
Megy mendegél Nyuszika, és útközben így morfondírozik:
– Nem is biztos, hogy a róka ideadja a porszívóját, Miért is segítene, az égvilágon semmi oka sincsen rá!? Ráadásul ő ragadozó én meg növényevő vagyok. 
Kicsit  később pedig így folytatja a töprengést:
– A róka olyan szemét, piszkálódik, kötekedik velem, szinte biztos, hogy utál, ezért tuti nem is adja majd ide a porszívóját!
Párszáz méterrel arrébb már hangosan mondja ki:
– A róka egy tök szemét állat, hogy ott rohadjon meg, úgysem fogja kölcsönadni a porszívóját, a rohadék!
Amikor megérkezik a rókához, becsönget az ajtaján. A róka kedvesen mosolyogva nyit neki ajtót, de szóhoz sem jut, mert Nyuszikának ekkorra már lila a feje és ráüvölt a rókára: 
– Tudod mit róka? Baszd  szájba azt a kurva porszívódat!