Moha olvasónaplója

Edward Redliński: A kor szava

2019. augusztus 16. - Mohácsi Zoltán

redlinski_a_kor_szava_redlinski.jpgImmár szinte refrénné vált a bevezetőimben: a könyvet az egyik óbudai, konkrétan ezt a kaszásdűlői Könyvmegálló szekrényében találtam. Semmit nem tudtam róla, mint annyi más Modern Könyvtár kötetről sem, de már van bennem valami ösztönös bizalom a sorozat iránt. Ráadásul amikor a fülszövegben egymásra kacsintottunk a „groteszk” szóval, az már félig győzelem volt a könyvecske részéről. 

Edward Redliński-ről nem sokat mond a Wikipedia vonatkozó szócikke, azt is lengyelül (Google a barátunk, a Translate is.). Mint a nevéből is kiderül, lengyel író. És újságíró. 1940-ben született és még ma is él. Barátkozzunk Redliński-vel! Ilyen a fizimiskája. 

Vidám figura, nem? (Különösen, hogy olyan képet kerestem, amin vidám.) 

A magyarul megjelent mindkét könyve (bár az egyiket nem olvastam, csak utánaolvastam, s már megrendeltem a regikonyvek.hu-n.) arról tanúskodik, hogy Redliński kedveli a szatírát, sőt a börleszket is. 

redlinski_kenderszal-kisasszon.jpg

A kor szava, ahogy szerelmetesfeleségtársam mondaná, nem könyv, csak könyvjelző. Ez nem az esztétikáról, nem a tematikáról, nem az ideológiáról vagy bármilyen más ilyesmiről szól, csupán a könyv terjedelmét jelzi: az utószóval együtt száznegyvenhárom oldalról beszélünk. Vékonka, na'on vékonka. A könyvecske 1975-ben jelent meg. A magam részéről valamiért úgy gondoltam, hogy korábbi mű. Talán befolyásolt, hogy közvetlenül előtte olvastam Rákosy Gergely kisregényét, Az óriástök-öt, amelynek egyértelműen az ötvenes évek diktatórikus bürokráciája a témája. A párhuzamot az adta, hogy A kor szavá-ban a modernség és a villamosítás úgy jelenik meg, ahogy az ötvenes Kelet-Európájában megjelent. S persze, benne van a politika is, de a könyvben az a csavaros, hogy ennek ellenére mégsem elsődlegesen politikai üzenete van. Csak másodlagosan. De lássuk csak, miről is van szó! 

redlinski_a_kor_szava.jpg

A könyvjelző főhőse a Koszfalva nevű, istenhátamögötti, elmaradott, barbár falucskából tanulni elszármazott Maniuś, aki a tanulmányai végeztével visszatér a szülőfalujába. S iszonyatosan megdöbben annak elmaradottságán, primitívségén, tanulatlanságán, barbárságán. A faluban nincsen áram, az emberek egyik napról a másikra tengődnek a szalmafedeles házikókban, kehes teheneiket fejegetve, egymással folyton perlekedve, verekedve, egy csoszvadt körtefa végett. Vaskosan ízes tájszólásuk is elborzasztja a magisztert, aki még a falu legszebb leányának izzó közeledését is elutasítja a lány műveletlensége miatt: nem akarja, hogy csak a test naturalista vágya legyen a kapcsolatuk. Maniuś még a szüleit is a hivatalos nevükön szólítja, nem akarja, hogy bármi köze a faluhoz ebben a formájában. Mint a falu tanítója előbb kis lépésekben próbálja a földijei szemét nyitogatni, de kinevetik, elfordulnak tőle. Maniuś erővel bevezetteti a villanyt a faluba, de az emberek továbbra is petróval hajlandók világítani. Az áttörést a televízió megjelenése hozza meg. 

Redliński halmozza a csavarokat a történetben (barkácskönyv, mondaná szép kedvesem), roppant ízes, néha mulatságos a tájnyelv szövegbe ágyazása ám a könyv attól a ponttól válik egészen mulatságossá, amikor a falu lakóiban feltámad a vágy a változásra, változtatásra. A változás szándéka legelőször a Maniuś-t megkörnyékező „bögyös, faros” (na, mindig mondtam, hogy ilyen az igazán jól kinéző nő!) Malwiná-ban jelentkezik, hogy megfeleljen Maniuś-nak. Gyakorlatilag napok alatt áttér az irodalmi lengyelre, 

– Megváltoztattam a világnézetemet – vallotta be suttogva. – Materialistára.
Ez aztán nagyszerű hír volt! Nem állhattam meg, hogy el ne újságoljam a többieknek.
– Hallották? – kiáltottam fel. – Megváltoztatta a világnézetét.
Maciej, a titkár, Prostek szeme ránk vándorolt a képernyőről. El sem akarták hinni.
– Igazán? – firtatta riadt szemmel Maciej. – Igazán megváltoztattad a.. det? izédet... a világnézésedet.
– Tegnapelőtt! – jelentette ki Malwina. – Elolvastam Feuerbachot... Jaj, csak most értettem meg a kereszténység tragikumát! Annyi évig imádtak egy képzelt istent. .. ahelyett, hogy az embert imádták volna!

(73.)

És elindul a lavina. A faluban csak egy makacs gazda nem hajlandó a változtatásra. Illetve egy jó darabig a falu boszorkánya tart ki, ám az utóbbit annyira érdekli a televízió működésének a varázslata, addig nyaggatja Maniuś-t, hogy árulja el neki a titkot, hogy az ad neki egy könyvet a tévé működési elvéről. S a boszorkány, aki még azt a lehetetlent is el tudta intézni a bűbájával, hogy a falunak kiutaljanak egy üdülőház építéséhez nyolcvanezer téglát, nos ez a boszorkány megreked a bűbáj és a modernség között. Fantasztikus allegória! 

Maniuś tehát teljes sikerrel modernizálja a faluját. Az egykori parasztok Faulkner-t olvasnak, eladják az állataikat, modernizálják a háztájit, megszabadulnak az állataiktól és arccal az üdültetés szoláltatása felé fordulnak. 

Nem mondom tovább. Pedig lenne mit. 

Redliński könyvecskéje azért nagyon ügyes, mert többrétegű.

  • Ha akarom, egy sima kacagtató börleszk egy adott korból, adott korról. De a jó fajtából, cabernet sauvignon barrique-olt hordóból, nem pedig valami lőre! Tényleg nagyokat lehet röhögni rajta, a tényleg pompás beszólásokon, és a pöpec dramaturgián. 
  • De ha akarom, akkor A kor szava (lásd a címét!) egy ragyogó szatíra az épülő szocializmus, a villamosítás, az falvak felemelésének korából. Abból a korból, amikor úgy kellett tenni, mintha élvezné, helyeselné az ember, amit egyáltalán nem élvezett és helyeselt. Vagy akkor is élvezni és helyeselni kellett, amikor már nem tudta élvezni és helyeselni. Abból a korból, amikor a színlelés mindennapi rutinná, elvárt kényszercselekedetté változott. 

Odamentem hozzájuk. A mélabússal vedeltek, annak is keresztbe áll a szeme. 
– Mondok én neked valamit, Zbyszek... – húzott megint az üvegből. Nehezen forgott a nyelve – De ez titok ám! Senkinek egy szót se! Pocsék egy helyzetben vagyok. Pocsék egy helyzetben. .. Emelkedik az életszínvonalam. Kolbászt zabálok. Faulknert olvasok. De gyalázatosan érzem magam. Minden szavam hazugság..
– Hahaha! Kend, Maciej, Faulknert olvas? – hahotázott a mélabús.
– Miket fecseg kend, idesapám! – figyelmeztettem az öreget. – A tehenrül beszéjjen! Az időjárásrul! A termésrül..
– Minden szavam hazugság! - csökönyösködött Gomba. – Ide hallgass, Zbyszek... de senkinek el ne áruld! Nincs már falu. Igazi falu. Nincsen. Mindenütt város van. Ez az átok, hazug, modern város. A falu is város. Rosszabb város, de város!
– Gyüjjék aludni, idesapám! – vágtam közbe, és felnyaláboltam. De rúgkapált, kitépte magát... Akkorát húzott a vodkából, hogy megroggyant tole. Aztán egy fához csapta az üres palackot.
– Úrjézusom... már nem tudom, mikor komédiázom, és mikor nem. Parodizálok... de kit? – És fejével a fának rontott. – Jézus, ki vagyok én? Ki vagyok én, emberek! – üvöltött fel, csak úgy visszhangzott a környék.
(134–135.)

Vagy ez a két idézett még plasztikusabb:

A homokdombon át, az ösvényen az erdő felé ballagtunk Malwinával.
– Téged nem undorít ez az egész? - kérdeztem.
– Mi?
– Ez a tettetés!   
– Jaj, Marian.. – sóhajtott fel. – Ne vedd már  olyan komolyan... Hiszen ők is csak úgy tesznek. ..
– Kik?
– A nyaralók. Úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy mi úgy teszünk.
– Hát tudják? – Sóbálvánnyá dermedtem. – Akkor minek ez az egész? – Minek? 
– Hogyhogy minek? – sóhajtott. – Hát valamit kell csinálni...
(136.)

 

– Párzanak! Odanézzetek, párzanak! – csodálkoztak.
– A puszta földön! 
– Ejha, de pajzán ez a preindusztriális népség!
– Csupa tűz!
– Vannak még boldog emberek a világon! Valódiak, hitelesek... ..
– De énnekem – megismertem a mélabús onanista hangját..  – Énnekem úgy rémlik, hogy ezek  csak falból csinálják..
– Gondolod? Csak színlelik?
– Most melyik színlelésről beszélsz? Mielőttünk, vagy egymás között?
– Á, nem falból... Nézd meg, milyen hevesen csinálják...
– Ösztönösen!
– Nekem ez az ösztönösség valahogy...
– Talán fáradtak?...
– Ki nem fáradt manapság?
– Na, menjünk...
(137.)

  • De ha akarom, akkor egy játékos polémia, az előző két bekezdés együtt, Chaplin-be oltva arról, hogy az embernek soha nem jó semmi, minden kevés, és nem a környezetének, hanem az erkölcseinek (nem a coclista!) és a világszemléletének (és nem a világnézetének!) kell megváltoznia ahhoz, hogy boldog lehessen. De a változtatás semmiképpen nem történhet külső kényszer hatására, csakis belső késztetésre.

– Hát, ha maguknak ilyen fontos, én nem bánom...
– De én bánom – kiáltottam felháborodottan. – Nem vagyok hajlandó...
– Nofene! És miért?
– Mert ez csalás!
– Na és ha csalás? – nevetett a titkár.
– Aki becsapja embertársait, nem lehet boldog!
– Ejnye, magiszter, magiszter – sóhajtott a titkár. – Kár az időt fecsérelni erre a vitára, mikor úgyis tudjuk az eredményt. Talán nem vagyunk intelligens emberek?
– Miért, és akkor mi van?
– Az van, hogy az intelligens ember mindent meg tud indokolni.
– Még a disznóságokat is?!
– Azokat a leginkább – nevetett a titkár, Gomba pedig elmélázva tette hozzá:
– Talán ezért olyan nagy a tudásszomj az emberekben...
(128.)

  • Aztán lehet egy teljesen politikamentes olvasata is, amikor az a lényeg, hogy az ember akkor élhet csak teljes életet, ha azonos önmagával, ha nem az ideológiák, a divatok, a tömegnyomás, a reklámok, a sznobizmus és elsősorban nem az anyagi érdek, a karrier építés kényszere adja az identitást. Innentől eléggé szélessé válik a spektrum, igen sok minden eszünkbe juthat a könyvecske olvastán. 
  • Aztán az is lehet, hogy el sem gondolkodunk, meg sem akarjuk magyarázni, egyszerűen csak élvezzük, milyen nagyszerűt olvasunk, és milyen jól szórakozunk. Remekül kikapcsolódunk. 

Vagyis nincs hezitálni valóm: remek kis könyvjelző ez a kisregény, Redliński-t mindenki kezébe! :-)

A könyvből film is készült, de sajnos csak lengyelül leltem meg. Ha valaki tud lengyelül vagy elképesztőn merész és mit neki a nyelv nem értése, íme, az elérhetőség:


És egy jelenet bónuszként, amikor a falu lakói először találkoznak a televízióval. Nagyon muris!

...felbúgott a készülék, a képernyő kivilágosodott, az emberek villámsújtottan némultak el... majd az elszorult torkokból feltörtek az első, ujjongó kiáltások 
–  Jézusmáriám, ott valamí mozog!
– Tán ember?
– Ember a!
– Csórén!
– Ni, ahun meg egy fejérnép!
– Ej, de girhes!
– A szégyentelen!
– A bugyogót is! – követelték a férfiak.
– Mire vársz, te legény?
– Férfi vagy te?
– Aggyá neki!
– Ni, fislatnak mán!
– Ország-világ előtt! Nem sül ki a szemük! – sipították az asszonyok.
– Nincs ezeknek bür a pofájukon!
– Szodomagomora!
– Hüj, de kamatyolja! – álmélkodtak a férfiak.
– Aggyá neki, a kurvának!
– Hátúrul is, hátúrul is!
Mai tárgyú francia film volt, művészileg csupán közepes, de a falu elemi erővel reagált, a lelkesedés zsivajába megbotránkozott kárálás vegyült, a magas hőfokú befogadás mutatta, hogy az Új és a Régi első összecsapása ugyancsak felbolygatja az elméket! A babona, álszemérem, vakbuzgóság kérge repedezik, ám ez a folyamat nem fájdalommentes
– Kár, hogy girhes a jány! – rikkantották a férfiak.
– Pokol tüzire jutol, te gyesznó! – sipákoltak az asszonyok.
– Szégyen, gyalázat!
– Jól van,legény! No, még egyszer!
– Hé, te csináld újra! Hadd lássuk!
– Mi a, má bevégeztéék?
– Nem csenájják? 
– Csak mizserálnak itten!
– Á, má felőtöztek...
(57–59.)

Európa, Budapest, 1976, 144 oldal · ISBN: 9630711052 · Fordította: Murányi Beatrix
5/5
(2019)

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr7115011940

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.