Moha olvasónaplója

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga (Harmadik kötet)

Az űrcsalád még családabb bonyodalmai, mert a család fontos még sci-fiben is

2019. szeptember 06. - Mohácsi Zoltán

saga_03.jpgBárhogyan is lesz a továbbiakban, a Saga-sorozat első két kötete mindenképpen az egyik legfigyelemreméltóbb  képregény, amivel eddig találkoztam, mind hangvitelében, mind kivitelezésében, mind mondanivalójában. Ahogyan azt mind az első, mind a második kötetnél írtam. Amit annál a két kötetnél írtam, most nem ismételem meg. Sem a kivitelezésről, sem az alkotókról írtakat. Felesleges szószaporítás lenne. 

  A  SOROZATOKRÓL  ÁLTALÁBAN  

Azt viszont megismétlem, amit már több helyen írtam. Alapvetőn nem szeretem a sorozatokat. Pontosabban a sorozatoknak azt az egyre divatosabb fajtáját nem szeretem, amikor egy elindul egy jó alapötlet, jól kidolgozott figurákkal, pompásan megálmodott világgal, ingergazdag konfliktussal, tehát csupa olyan dologgal, ami kiváltja az olvasóból, nézőből a mégmégmég-érzést, de ahogy halad előre a történet, egyre inkább érezni, hogy voltaképpen csak a felsorolt dolgokkal számolt(tak) az alkotó(k), a sztori egésze voltaképpen nincsen a tarsolyukban, csak irányvonalak vannak, amik majd menet közben alakítják a történetet. De mert az egész nincsen a tarsolyban, és az olvasottság, a nézettség viszi előre a cselekményt, az előbb-utóbb szükségszerűen bevonz kínban született konfliktusokat, személyeket, töltelék cselekménysorokat. Olyan konfliktusokat, személyeket, cselekménysorokat, amelyek nem származnak szervesen az alapokból kibontakozó konfliktusokhoz, jellemekhez, cselekménysorhoz, hanem azért van rá szükség, hogy menjen tovább a sorozat, legyen újabb kötet, újabb évad. Ami persze előbb-utóbb kifullad. 

Az első ilyen sorozat, amivel találkoztam a Lost (amelynek harmadik-ötödik évadjában a Saga írója, Brian Vaughan is alkotó részt vállalt.) A második évad már gyanús volt. Fel is hagytam vele. De messze a teljesség igénye nélkül ugyanezért hagytam abba A szolgálólány meséjé-t, ezért adtam fel a 12 majmot, sőt, ezért szerettem ki a Trónok harcá-ból is, mind könyvben, mind a filmsorozatból. S ezért tartok az olvasás-nézés alatt levő Térség-sorozattól is. 

Azokkal a sorozatokkal semmi bajom, amelyek egy kerek egész sztorit mesélnek el, a rétestészta érzés kínbanszületése nélkül. Azokkal sincs, amik több kötetet, évadot megélnek, de kötetenként, részenként egy-egy kerek egészet mesélnek el, úgy, hogy a keretek, szereplők ugyanazok (rengeteg ilyen van, most a Colombo jutott először eszembe.). Ezzel a sorozatformával akkor sincsen bajom, ha a részek között vannak összekötő elemek, bár ezek magukban hordozzák a kínban születés csíráit. (Példa: Dr. House

Saga, ha jól láttam, jelenleg a hetedik kötetnél tart az eredeti nyelvén. Kicsit tartok tőle, hiába felktetett eddig csont nélkül két vállra, és adtam úgy magam teljesen neki, ahogyan eddig a való világban csak szerelmetesfelségtársamnak: pillanatok alatt, teljesen, félelmek nélkül és önfeledten. 

  ÉS  AKKOR  ITT  VAN  EZ  A  HARMADIK  KÖTET  

Aminek úgy örültem tegnap a könyvtárban, mint kiskutya a lasztijának, amikor végre kiengedik az udvarra. Hiába jött velem összesen kilenc másik kötet is, már hazafelé ezt olvastam. Naná! Mert mindaz igaz rá, amit a jól kitalált sorozatokról írtam.

Ha egy zenei előadóról van szó, azt mondják, az igazi súlyát a harmadik albuma mutatja meg. Az elsőn ott van minden, ami az út elején készült, ami kiforrott abban az időiben, amíg eljutott(ak) a lemezig. A második lemezre rákerül mindaz, ami az elsőről lemaradt, különösen, ha okosan gazdálkodtak az első lemez megjelenése előtti kincseikkel. S az elsőről lemaradtak mellé a másodikra rákerül még néhány új szerzemény, amelyet még mindig visz a kezdeti lelkesedés. A harmadik lemez egyfajta újrakezdés, és ezért mutatja meg, mennyi szufla van a produkcióban. A Saga-nak ez a harmadik anyaga.

Szóval rávetődtem erre az új, harmadik kötetre, s mire hazaértem, nagyjából a végére is értem.

Ami először feltűnt, hogy nem tűnt fel semmi ebben a kötetben. Vagyis a feltűnés hiánya volt a feltűnő. („Az a gyanús, ami nem gyanús, Pelikán elvtárs!”) Azért volt feltűnő, mert az első két kötetben valami mindig feltűnt. Néhány igen pompás rajz mindenképpen. Elolvasva a harmadik részt, nem volt olyan kép számomra, amihez vissza akartam térni. Átlapoztam újra az egészet, és csak egyetlen ilyet találtam, ami a maga egyszerűségében zseniálisan kifejező. Nem különleges, mégis pompás rajz. 

saga_03_alana.jpg

Nehogy félreértés legyen! A rajzok most is nagyon jók, Fiona Stamples, úgy tűnik, nem tud tévedni. Azzal sincsen baj, hogy meglepetés már nem ér, de hát hogyan is érhetne? De az meglepett, hogy most nem találkoztam olyan képekkel, mint eddig, biztosan el vagyok már kényeztetve, aminél leragadtam volna, amit újra és újra nézni akartam. 

De ez volt a kisebbik meglepetésem. A nagyobbik az volt, hogy a történetben sem nagyon volt most olyan szál, amelyik úgy istenigazából megragadott volna. Nem, nem állunk egy helyben, haladunk. Csak az eddigiekhez képest valahogy túl visszafogottan. Mondhatnám azt, hogy úgy tűnik, olyan lett ez a kötet mint Zorán Tizenegy dal című lemeze, amelyről egy valamikori kritikusa azt írta: erőgyűjtő lemez. Részleteiben gyönyörű, sokat mondó, lenyűgöző, de nincsen rajta húzódal, hiányoznak a dinamikus, sláger nóták. Ezzel nem azt mondom, hogy nincsen akció ebben a harmadik kötetben. Van. Még meg is döbbenünk, szomorúak is leszünk, felkiáltunk, hogy ne már, de ami történik, az eddigiekkel szemben pusztán a felszínt karcolja. Hiába az akció, helyben topogunk, helyben futunk, nem haladunk, voltaképpen semmit sem tudunk meg, és ami történik, ami kiderül, kicsit, hm, mi is itt a jó szó: érdektelen. Van két szerelmi szál, egyik nagyobb tragédiával ér véget mint a másik, van megint misztika (mi a fene is a könyv, amit Alanán kívül senki sem ért, mindenki csak egy szerelmes vacaknak tartja), van döbi (lám, mit érhet el egy ismeretlen gyümölcs csócsája, jó anyag, csak marha veszélyes), van polkorrekt elszólás, meg még korrektebb homoszexualitás (itt már azért nemár-érzésem volt, s csak azért is inkább az előzőről tettem be példa-képet) szóval sok minden, de az összkép szerint valahogy igazán nincsen semmi. Talán csak az alapvető üzenet marad meg, szerencsére: a család mindenek felett. Úrrómeó továbbra is imádja Úrjúliát, sőt, további rómeójúliák csatlakoznak hozzájuk félfajok közötti szerelmekben, de tragédia a tragédia ami történik velük.

saga_03_gwendolyn.jpg

Aztán még: annak ellenére, hogy alapvetően nem szeretem sem a trágárkodást, sem a közönséges dolgokat, (bár elismerem, hogy van, amikor indokolt és hiteles bármelyik eszközként) a Saga-ban kimondottan élvezem mindkettőt. Valószínűleg mert nem orrba-szájba használják a szerzők, és amikor használják, akkor indokolt oka van, hogy ezt teszik. Mert ízlésesen nem teszik unos untalan, csak adott szituációkban. Például, amikor Alana azt mondja Markonak, hogy: „Told le a nadrágodat. Hetek óta nem voltunk együtt. Le akarom szopni a farkadat.”, akkor az nem pusztán hatásvadász beszólás, ami nyilván minden pasiolvasónak tetszeni fog, hanem ott, a helyén teljesen helyénvaló kommunikációs forma két szerelmes között, ráadásul még dramaturgiai szerepe is van.  

Azt viszont nem mondhatom, hogy humor nincsen ebben a kötetben. Nagyon jót mosolyogtam, amikor a kis rabszolgalány bemutatja magát, és a hazugságmacska (aki nem beszél semmit, csak akkor, ha valaki hazudik. Ennyit mond: „Hazugság!” Mondjuk ennek tükrében az előző képsor is jó poén ám; az ott hazugságmacska.)

saga_03_sopie1.jpg

De a legnagyobb poén, amikor az erkölcsi zsákutcába kényszerített hazugságmacska már csak hallgat, és a Rabszolgalány veszi át a szerepét. 

saga_03_sopie2.jpg

Tehát semmiképpen sem mondom, hogy értéktelen, üres vagy érdektelen lenne ez a kötet. Csak azt mondom, hogy az előző két kötethez képest gyengébb. De a Saga-t szeressük ám, csakazértis, veszettül. Remegek érte, nehogy beleslusszanjon a bevezetésben ismertetett sorozatbetegségbe, és ki kelljen szeretni belőle. De ne ám! 

De eddig a harmadik részig itt kellene lennie a polcomon a köteteknek. 

Az első rész értékelését itt olvashatod. 

A második rész értékelését itt olvashatod. 

 

Pesti Könyv, Budapest, 2019, 152 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155699290 · Fordította: Rusznyák Csaba

4/5

(2019)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr915040198

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.