Moha olvasónaplója

Kir Bulicsov: Kettészakított élet

A hard sci-fi szovjet klasszikusa novellában is óriási

2019. szeptember 08. - Mohácsi Zoltán

bulicsov_ketteszakitott_elet_1.jpgKuczka Péter igen biztos kézzel szerkesztette a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatot. Kezdetben még a sorozat formátuma is egyedi volt. Nekem sokkal jobban tetszett, mint a későbbi, „nagyított” változat. Ahogy a Galaktika magazinnak is az első formátuma volt az egyedibb és praktikusabb. Hogy egyik szavamat a másikba öltsem, tehát Kuczka Péter nagyon jól tette, hogy Bulicsovnak ezt a kötetét is beszerkesztette a KFK sorozatba. 

A NOVELLÁKRÓL

Nem lenne nagyon hitles, ha azt mondanám, a novella nem annyira a kedvenc műfajom, de mégis van benne igazság. De hiteles azért nem lenne, mert ha csak Bradbury-re gondolok, ó, Bradbury, azonnal és rögtön megdől, porrá aláztatik, felszántatik és besózatik a ki sem mondott állításom a novellákról. S Philip K. Dick-et akkor még nem említettem. S még azt sem mondtam, hogy ha azt mondja valaki, sci-fi irodalom, nekem azonnal egy magyar novellának is rövid kis írás ugrik be, amit gyerekkoromban olvastam először, de annyira megmaradt, hogy lám, most is felidézem: Kaszás István A modell című két és fél oldalas szösszenetéről van szó, amely a Galaktika 27. számában jelent meg. 

A novella nagyon nehéz műfaj. Kevés szóval kell felkelteni a nyájas érdeklődésemet, kevés szóval kell azt fenntartani, és el kell érni, hogy azt mondjam: érdemes volt egy kicsit babrálnom ezzel a szöveggel. S persze ezt is kevés szóval. Mondom, a novella nehéz műfaj. 

Ilyen felvezetés után nem ördöngösség kitalálni, hogy Bulicsov eme kötete: novelláskötet. (Idén megjelent egy másik novellagyűjteménye is Projekt 18 címmel, és azt olvasom, az abban található novellák döntő része magyarul még nem látott napvilágot.) Ez utóbbi tény arról is szól, hogy Bulicsovnak egyfajta reneszánsza van, a Metropolis Media három kötetet is kiadott tőle. Lám, mostanság még én is több könyvét olvastam. Bulicsov személyéről ebben az értékelésben gépre vetettem néhány szót. 

BULICSOV NOVELLÁI

Bulicsov nem egy Bardbury. Nem is Lem. Nem annyira lírai mint az előbbi, és nem olyan tréfás, mint az utóbbi. Bulicsov az Bulicsov. S úgy gondolom, ezzel nem mondok keveset. Azon tűnődöm, hogy ha nem tudnám, mit olvasok, megismerném-e Bulicsov stílusát? Vagyis egyáltalán: van neki saját stílusa? Az tény, hogy Bulicsov szovjet-orosz író volt. S hogy a szovjet-orosz íróknak van valami, minden egyediségük mellett sajátosan közös stílusa. Amitől jobbára jó olvasni őket. Talán mert mind Gogol köpönyegéből bújtak ki. Legyen szó Dosztojevszkijen át Bulgakovig, Ilf-Petrovon át Akszjonovig, Poljakovon át Lukjanyenkóig, a Sztrugackij tesókon át Bulicsovig. 

Először is gyorsan leszögezem: nagyjából minden egyes novellára igaz, ha nem fordulnának az események fantasztikusra, a hangnem miatt teljes mértékben maradhatnánk a Földön is, teljesen szokványos irodalmi eseményeket szemlélni. Ebben az értelemben Bulicsov köznapi irodalom. Ezért elmondható, hogy Bulicsovot nem annyira a saját stílusa, mintsem a mondanivalója jellemzi. Az előzőleg olvasott regényében, a Túlélők-ben tűnt fel, hogy természetesen vannak konfliktusok a történetben, vannak rosszul döntő emberek, vannak jellemhibák, de nincsenek rossz emberek. Nehogy úgy képzeld el Bulicsov írásait, mint a Macskafogó végét, amikor a gaz macskák megjobbítva, kézen fogva, kisangyal-mód virágot szagolgatva sétálgatnak a réten! Szó sincsen erről. Mégis, illetve inkább mégsem arról van szó, hogy emberi hatalomvágy, szűkkeblűség, korlátolt gondolkodás, pszichózis, lelki betegség, irigység vagy bármi nagyon emberi hiba kiváltotta konfliktussal, helyzettel kell a szereplőknek megküzdenie. Ugyanez igaz ezekre a novellákra is. S ebben van valami nagyon szép. Mintha azt mondaná a szerző, van, lehet elég bajunk anélkül is ebben az életben, hogy egymásnak csinálnánk újabbakat. Marad elég kihívás, elég túlélni való anélkül is, hogy ember ember ellen fordulna, ember akarna ember fölé kerekedni, és így továbbolni. 

A novellák egy része arról szól, hogy az élet minden formájában élet. Amit lehet tisztelni, lehet szeretni, legyen bármilyen különleges, bármennyire különböző mint amit itt a Földön megszoktunk. (Majdnem azt írtam, lehet bármennyire más. De a „másság” kifejezést mára teljesen kisajátították a polkorrekt kifejezésmódhoz. Bulicsov pedig sehol nem erről beszél. Hanem az élet tiszteletéről, a kapcsolat lehetőségéről. Arról, hogy értelmes lények között lehetséges kapcsolat, lehetséges megértés, együttműködés, sőt, ahogyan azt a Hótündér című fájdalmasan gyönyörű történet mutatja, még szerelem is. Akkor is, ha az egyik faj oxigént lélegez be, a másik ammóniát, s az ebből fakadó hőmérsékletkülönbség áthidalhatatlan szakadék közöttük a közvetlen kapcsolat előtt: ami az egyiknek elviselhető, az halálos a másiknak, és fordítva. Az érintésig sem juthatnak el. Vagy mégis? 

Vagy ott van a Kettészakított élet hősnője, akit egy életforma robotjai kiszakítanak a Földről. Utazásuk során rádöbben, hogy a robotok más bolygókról is szakítanak ki értelmes lényeket, és az űrhajó különböző szintjein helyezik el őket, kit-kit a maga igényeinek megfelelő környezetben. Az ő szintjén például tengeri uborka formájú lények kapnak helyet... Akikkel aztán együtt tervezik a szökést, mielőtt az egyre hibásabban működő űrhajó végleg leállna. Egymásra szorulnak, ha szabadulni akarnak. De aztán nem csupán ez a szorultság lesz a kapocs közöttük. 

De ott van a Nehéz gyerek denevérforma lénye, akit pár társával egy űrhajóról mentettek meg, nm tudva, hol is van az eredeti bolygójuk. A denevérforma teljesen antiszociális, képtelen az együttműködésre, bár egyértelműen értelmes lény. Rombol és pusztít, képtelen a kötődésre. Hálátlan és követelőző. Aligha elviselhető. S mégis, és mégis, sok minden kiderül, amikor mennie kell. 

Kozarin professzor koronája egy régi vágyamról szól. Amikor belefogtam az olvasásába, volt egy pillanat, amikor kitaláltam, mit fog tenni ez a korona. Pedig nem vagyok egy kitalálós típus. Az életemben két ember volt/van, akinek nagyon szeretnék az agyával gondolkodni. Nem azért, mert olyan, de olyan gondolataik vannak, hanem azért, hogy mélyebb empátiára legyek képes az irányukban. Azért, hogy megértsem a gondolatmeneteiket, az indítékaikat, a tetteik vagy az elmaradt tetteik ok-okozat összefüggéseit. Hogy kapcsolat lehessen. (Na, jó, az egyik ilyen emberrel kapcsolatban már indiferens ez az egész, csak volt idő, amikor nagyon-nagyon nem volt az. S ahogy belegondolok, utólag voltaképpen minden annyira érthető, annyira világos, hogy nem is kell a korona.) Attól tartok, Bulicsov sokkal optimistább volt a novella végével, mint amilyen én lennék, ha lehetőségem adódna feltenni Kozarin prof koronáját. 

De a kapcsolatról szól a döbbenetes Vörös szarvas – fehér szarvas című novella is, amiben legalább az empátia árnyékának megszületésében, ami, ugye a kapcsolat alapja, a művészet áll. Egy vad, gyűlöletes faj, úgy fest, kiírtotta a bolygón a nála gondolkodásában sokkal fejlettebb, de fizikai képességiben alatta levő sapiens fajt. A bolygóra leszálló kutató utálja is a kiirtókat veszettül. Egy barlangban talál egy festményt egy szarvasról, vörössel festve. Míves, kidolgozott barlangrajz. Egyértelmű, hogy a már meg nem található faj képviselőiben minden adottság meg volt ahhoz, hogy kiemelkedjenek a többi életforma közül. De jött ez a vad, türelmetlen, erős majomszerű faj, és jóformán egy kézlegyintéssel elvágta az értelmes élet teljessé fejlődésének az útját.  

bulicsov_ketteszakitott_elet_szarvas.jpgA plug [majomszerű élőlény egy idegen bolygón; M. Z:] mancsában kréta volt! Mancsa reszketett az erőfeszitéstől. Szuszogva, nyüszítve, vicsorogva kaparászott a krétával a falon. Éppen a vörös szarvas alatt. Már meg- húzott egy majdnem egyenes, vízszintes vonalat. Ebből fel- felé rövid pálcikák indultak. Négy, különböző méretű. Egyik sem haladt el a vízszintes vonalig. A plug most a falat böködte a krétával, hogy összekösse valamiképp a kisebb vona- lakat a vízszintessel. Lunyin megértette, mit akar a plug. Szarvast rajzolt. De fehéret és lábával felfelé: megölt, zsákmánnyá tett állatot.
A plug nem hagyta abba a munkát, holott az meghaladta az erejét. Sem a mancsa, sem a szeme nem volt arra való, hogy lemásolja a művészi alkotást; még kevésbé, hogy átdolgozza.
A vízszintes vonal végén addig kaparászott míg valami csillagféle keletkezett azon a ponton. Ez volt a szarvas feje. Hasonlított rá vagy sem, nem volt fontos. A plug is, Lunyin is elismerte, hogy a művészet: megegyezés dolga. A plug ellépett a faltól, oldalra hajtotta busa fejét, és gyönyörködött a művében. Megszületett a hiúság.
(

186–187.)

 

Nem veszem sorra az összes, tizenegy novellát. Maradjon valami a könyvből, ami teljesen spoiler-mentes. De ennyiből is kiderül, hogy Bulicsov miféle sci-fiket ír. S az is kiderül, egyértelműen, hogy a Bulicsov-féle sci-fiket érdemes olvasni. Nem csak az érzékekhez szólnak, nem csupán adrenalin-terelésre jók, nem filozófiai kérdések feltevéséig jutnak el, nem a fantáziadússáguk képeszt el, bár ezek közül természetesen egyik sem baj vagy másodlagos cél. Ráadásul így-úgy, itt-ott benne van Bulicsov novelláiban is mindez. Nekem az lett az üzenetük ezeknek a novelláknak, tudva, hogy most didaktikus leszek, hogy nincs fontosabb, mint a kölcsönös kapcsolat, a megértés, a megértésre törekvés. S Bulicsov novellái, bármelyiket nézem, minden giccstől, nyáltól mentesen ezért szépek. 
bulicsov_ketteszakitott_elet_portre.jpg

Kozmosz Könyvek, Budapest, 1983, 228 oldal · puhatáblás · ISBN: 9632115430 · FordítottaBalogh ÉvaMárkus IstvánSolt LajosSölch ÁgostonTéri Sarolta
5/5
(2019)

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr915047144

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.