Moha olvasónaplója

Rainbow Rowell: Eleanor és Park

Kamaszszerelem az internet és a mobilok előttről

2019. szeptember 30. - Mohácsi Zoltán

rowell_eleanor_es_park.jpgAPU KEZÉBEN MEGVILLAN A KONYHAKÉS

Apu nem állt biztosan a lábán, de még állt, s ha bizonytalanul is, de menni is tudott. Zsuzsa a szobában állt, onnan üvöltött valami szokásos hülyeséget neki. Apu szájában már nagyon gömbölyűek voltak a szavak, és így ha darabosan is, de gömbölyűen ömlött belőle a mocskos káromkodás. Ő közelebb volt a konyhához, ahol én éppen valami ebédet rakosgattam össze magamnak. Nemrég jöttem meg a suliból. Amikor megérkeztem, már állt a szokásos bál. Nyilván megint valami apró szirszaron vesztek össze, mekkora babból legyen a leves, Zsuzsa mennyire vezet vacakul, a jogsijával, amit naná, a lába közével szerzett, mert máshogy úgysem tudta volna, valami hasonló ökörségen. 

Én vagyok az, akinek nem két, hanem három anyja volt. Ezt már meséltem. Most újra, mert ide kívánkozik. Az első, az édes hétéves koromban meghalt. Ő huszonhét volt. Fehérvérűség vitte el, leukémia, amit állítólag a velem való viselősség váltott ki nála. Még hét évig élt, küzdött, mosolygott. Apu utána még kétszer nősült. Először nevelőanyát akart nekem. Anélkül, hogy ő feldolgozta volna bármilyen szinten anyu halálát. A második anyám anya volt, abban az értelemben, hogy volt gyereke. Akit a saját anyjánál hagyott, amikor apuval összejött. Ez milyen már? Hagyjuk... Mondjuk én nem bántam annyira, nem kedveltem annyira a fickót, és fájt volna megosztani vele a klassz, tágas, óbudai szobámat, más lehetőség meg nem volt. Aztán a Második lelépett, miután egy közös, kutyába menő alkoholizálás közben Apu vérbő szavakkal lekurvázta, és annyira megtetszett neki ez a fajta kommunikáció, hogy innentől minden balhénál, ami egyre sűrűbben, mondhatni menetrendszerűen jött, bevetette a kurva-adut. Erre mondta a második, hogy ha úgyis az, ad igazi alapot is: bepasizott, de olyan jól sikerült, valami gyárigazgatót fogott ki, hogy csomagolt is. Válás. Aztán jött ez a Harmadik. Akinek csak a neve volt szép, arisztokratikus. Nagydarab, brrr-arcú asszony volt. A kezdeti nyitottságom igen hamar becsukódott. Hiába szabadult meg a Másodiktól, a pohár Apu kezében maradt és egyre sűrűbben járt a giga felé. (Ebbe is halt bele, negyvenhárom évesen, az édesanyja aktív közreműködésével, de ez másik szomorú történet.)

A Harmadikkal igen vacak kapcsolatban voltam. Amióta ő volt, soha senki nem járhatott fel hozzám a barátaim közül. Olvasta a naplómat, zsarolt azzal, amit abban olvasott. Lehetősége lett volna tönkretenni kamaszkorom nagy szerelmét, ezzel zsarolt. Aput gyakorlatilag kiforgatta mindenéből. Nekem minden évszakra volt egy cipőm, egy nadrágom, két-három pólóm, két-három ingem. A Trapper-farmer korában voltunk. A pénzt, ha kaptam ruhára, nekem kellett a zsebpénzemből kiegészítenem, ha nem volt elég egy új cipőre, nadrágra. Zsuzsa volt a kasszás. Miatta kellett elköltöznünk Óbudáról. Volt valami munkahelyi adóssága, Apu bevállalta (beszopta), hogy kifizeti helyette, de csak a lakás árán tudta megtenni. Menni kellett Óbudáról a Péterfy Sándor utcába. (Mostanában sokat járok a munkám végett arra: a kapu láttán mindig elfog a borzongás.)  Abban a lakásban már nem volt saját szobám, a nappali volt a háló helyem, onnan nyílt a fürdőszoba, abból a vécé, a konyhába, az előszobába is csak ezen a helyiségen keresztül lehetett kimenni. Ahogyan a Apuék hálószobája is ebből a helyiségből nyílt. Kicseszett átjáróház volt tehát a lakhelyem. Saját bútorom sem volt. Amikor aztán Zsuzsa saját vállalkozásba fogott (esküvői ruhakölcsönzőt nyitott), az én hálóhelyem lett a várószoba, az ő szobájuk a próbaterem. Úgy egy-két évig. Egy évvel voltam az érettségi előtt. Este hatig értelme nem volt hazamennem, úgyis idegenekkel volt tele a lakás. 

Szóval így ment ez, s Apu elkövette azt a hibát, hogy feladta a saját munkáját, a felesége alkalmazottja lett, Ami egy jó kapcsolat esetén is megfontolandó. Egy cefet esetén végzetes öngól. Az volt. Egyre több pia, egyre több balhé, egyre több üvöltözés, részemről egyre több menekülés otthonról. 

S nos, aznap, amiről írok, éppen otthon voltam. Vércinikus vagyok, de lehet, hogy kár, hogy így történt. Ezt inkább ki sem fejtem, annyira kemény gondolat... Bele is borzongtam. Talán Apu még élne ma is... Az Isten tudja. 

Zsuzsa valami újabb genyó beszólására Apu belépett a konyhába és bizonytalan mozdulatokkal felragadott egy nagy kést, elindult Zsuzsa felé. Aki azonnal sikoltozni kezdett: 
– Le akarsz szúrni? Le akar szúrni! Segítség! Segítség!

Ösztönös volt a mozdulat, ahogy Apu után léptem és némi dulakodás után („Mi a f@szt csinálsz, Zoli, le akarom szúrni ezt dögöt!”) hátulról kicsavartam a kést a kezéből. Nem mondom, hogy egy pillanatig sem tétováztam, megtegyem-e, de győzött a józan ész, Apu börtönbe került volna, én meg a fene tudja... Zsuzsa életben maradt. Hálás nem volt. 

Apu mindig agresszív volt, ha ivott, de szerencsére csak végtelenül trágár szájkaratét folytatott, nem bántott soha senkit. Volt bennem félelem, menekülni akarás (az első alkalommal mentem is, szerencsére volt hová, drága Nagyim, az Isten áldjon, legyen neked könnyű a Föld!), de fizikailag soha nem kellett félnem Aputól. Életében kétszer ütött meg, és ötven százalékban teljesen igaza volt. De hogy milyen egy teljesen élhetetlen családi élet (családi, hahaha!), sajnos a saját bőrömön tudom, így azt is, ha nem is kell a fizikai létemet félteni, milyen, ha otthon senkit nem érdekel, hogy vagyok, hogy ki vagyok, mit gondolok, milyen vágyaim terveim vannak, miben vagyok bizonytalan, miben szeretnék támaszkodni, segítséget kapni... 

(Aztán, milyen a sors, milyen tréfás a jó Isten. Nevelőszülő lettem. Életem szerelme az én gyerekeimé, én az övéé. Nem egy fáklyás menet, mondhatom. Úgy éltem meg, egy nevelőszülő egyszerűen nem győzhet. S persze akasztják a hóhért: „Nem vagy az apám!”. Csak most a másik oldalon állok. Szerintem én és a párom sokkal jobb fejek vagyunk, mint 2-3. anyám bármelyike. De ami a szülőtől elfogadható, az a nevelőszülőtől egyáltalán nem. Hatványozottan nem. Vannak/voltak szédületes eltévedések a kamasz fejekben. Nyilván az enyémben is voltak. Piszok nehéz rendet tenni a viszonyok és a jogosultságok között. De ez megint egy nagyon másik történet.)

Nem mondom, hogy épen átvészeltem ezeket az éveket. Hihetetlen vágy alakult ki bennem a biztos dolgok iránt, hogy hihessek valakinek, kapaszkodhassak valakibe. Hűséges és türelmes vagyok. (Igen, bizonyos esetekben puhapöcs, ahogyan Csernus fogalmazza.) Egyre kevésbé, de mégis. Három évig (meg bizonyos értelemben előtte tizennégyig) tűrtem, mielőtt váltam. Nagyon hálás tudok lenni, ha szeretnek. (Ezt magyarázom a nevelt lányomnak is: kenyérre tudna kenni, ha akarna, volt rá ezer példa, de eszébe sincsen ilyet tenni.) 

Empatikus vagyok Eleanorral, bár a felét sem éltem át annak, amit ő. 

A REGÉNY ÉS A SZERZŐ

Már nem emlékszem, miért írtam fel magamnak ezt a könyvet, mielőtt a FSZEK-ben levadásztam. Amikor olvasni kezdetem, akkor jöttem rá, hogy ez egy YA (Young Adoult) könyv. Vagyis fiatal felnőtteknek szóló irodalom. Ahogy az elteonline weboldala fogalmazza: 

A YA korosztályra inkább az a jellemző, hogy még iskolába jár, otthon, a szüleivel lakik, keresgéli önmagát, az első nagy szerelemre vár, vagy épp most éli át azt.

Vagyis egy kamaszregény van a kezemben. Ami nem baj. Az én kamaszkorom kamaszregényeit nagyon szerettem. A Keménykalap és krumpliorr, az Utánam srácok!, az Éljen a száműzetés! a kedvenceim voltak, többek között. Úgy fest, ezek a mai YA-könyvek, amikor nem vámpíros-, disztópikus-, fantasy-könyvekről van szó, közelebb vannak a felnőtt problémákhoz. Vagyis néhány évvel túllépnek az én kamaszkori kamaszregényeim problémáin. 

Ezt a könyvet Rainbow Rowell írta. Az írónőnek magyarul eddig két regénye jelent meg, ez és a Szív küldi. A moly.hu-n ezt 90%-ra értékelték az olvasok és 444-en olvasták. 2014-es magyar megjelenése óta. A Szív küldi idén jelent meg, eddig huszonnégyen olvasták, 86%-os tetszési indexszel. 

Rainbow Rowell 1973-ban született. Újságíró volt, aztán regényíró lett. Az Eleanore és Park díjat kapott a The New York Times-tól, az Amazon-tól, a Goodreads-től. Mrs. Rowell házas, két fia van. 

KAMASZREGÉNY, KAMASZSZERELEM. VAGY TÖBB? KELL TÖBB?

Amikor a Moly-on tisztában lettem a műfajjal és a célközönséggel, kicsit elment a könyvtől a kedvem. Akkor már olvastam, a harmadáig jutottam. Befolyásolható vagyok. Annyi, de annyi könyv van, amit el kellene olvasnom... 

De nem hagytam abba.

Az alaptörténet egyszerű. Adva van egy rendezett életű, boldog családban élő srác, koreai anyukával, Tom Selleck-szerű apuval, aki Koreában szolgálva hozta haza vásárfiának anyut, akitől aztán született két fia, a címszereplő Park és Josh. Park szemmel láthatón nem tiszta faj árja amerikai, turmix, s mint tudjuk a turmixok nagyon vonzók. Park a maga rendezettsége mellett sem sorba beállós típus, de van egyfajta tekintélye, meg van a maga pozíciója. Béke van körülötte. Szimpatikus, jópofa, teljesen mindennapi srác, akivel jó együtt lenni. 

Adva van egy nagyon rendezetlen életű, duci, extravagáns lány, Eleanor, egy halom tesóval, egy nyámnyila, victimologia-eset anyukával, egy link, a gyerekei iránt teljesen közömbös, velük nem törődő, távol élő édesapával és egy vadbarom, verbálisan és fizikailag is agresszív, alkoholista, drogdíler nevelőapuval, aki totális terrorban tartja a családot. Eleanore extravaganciájának a nincstelenség is oka. Mindig éhes, nincs telefonjuk, kizárólag adományboltból öltöznek, nincs walkman-je, nincsen pénze, nem ismeri az éppen menő zenéket, fogalma sincsen a The Smiths-ről, a Cure-ról, nem ismeri az X-Men-t, a Watchmen-t. Nincsen képben. Túlél. Az extravaganciája egyfajta védőpajzs, hogy elterelje a figyelmet a vörös hajáról, a szeplőiről, a súlyfeleslegéről, mégpedig azzal, hogy felhívja rájuk a figyelmet.

Adva van egy csapat tini, Steve, Tina és a sleppjük, akik leuralják a többieket. Park kívülálló. Eleanore új a suliban. Amikor felszáll a buszra mindenki megbámulja az öltözködése és a lobogó, dús, vörös sörénye miatt, amibe mindenféléket belefon. Helyet sem kap a buszon. Végül Park húzódik arrébb, ha kényszerűn is, jól nevelt gyerek, mondom. Egy szót sem szólnak egymáshoz. Napok múlva Eleanore beleolvas Park aktuális képregényébe. Park észreveszi és hagyja olvasni. Pár nap múlva odaad neki pár füzetet. Aztán csinál a lánynak egy kazettára egy The Smiths válogatást. Kapcsolat lesz köztük. Komoly, tartalmas, de nem akadályok nélküli szerelem. Innentől nagyjából minden spoiler. 

De nem is annyira a történet a lényeges. Sokkal inkább az, ahogyan Rowell megközelíti a két tiszta lelkű fiatal szerelmét. A srácok tizenöt körül járnak. Hadd mondjam egyből a lényeget: a szerelmük szép. Hihető. Nem kapkodós, óvatosan tapogatózó, ahol kell, kellemesen gátlásos, izzón szenvedélyes. Amiben Rowell szerintem nagyot alkotott: egyfelől nem csúszik bele sem a gejl nyalás-falás trutyijába, akkor sem, ha a hősei nyalják-falják egymást, Eleanore még sohasem csókolózott, sem a tini szex kikerülhetetlen pataknedveinek mélységes vonzásába. 

 Ami még ennél is sokkal szimpatikusabb számomra: Mrs. Rowell kikerüli azt az úgyfest kikerülhetetlen csapdát, amibe nagyjából minden író és filmrendező belehull, amikor sanyarú sorsú gyerekekről mesél. Történetesen: a sanyarú sorsúak kivétel nélkül utálnak mindenkit, soha nem nyitottak a megmaradt szüleik új partnerei felé, egy kész nyűglődés az életük, kiszámíthatatlanok, hisztisek, bleee. Soha nem értettem, miért kötelező ilyennek lenniük. Hangsúlyozom, három anyám volt, és Apuval csak egészen kicsi koromban voltam itt-ott, Anyu halála után semmi emlékem arról, hogy közösen csináltunk volna bármit. A Kettedik és a Harmadik számú anyám nem szeretett, púp voltam a hátukon. A Harmadik teljes mértékben ki is semmizett mindenből, ami Apué volt. Hazudok: maradt egy szakadt bőrkabát és festékfoltos kombináltfogó. Vagyis teljes joggal SSGy (Sanyarú Sorsú Gyerek) vagyok én is. Mégsem utáltam a világot, voltak barátaim, barátnőim, nem másztam elefántcsonttoronyba, és nem éreztem azt, hogy a világnak kell hozzám alkalmazkodnia, mert én már annyit szenvedtem. Nem mondom, hogy mindebből semmi sérülést nem szedtem össze. Minden bizonnyal de. Persze. Gondolkodom, mit is... Némi realista pesszimizmust, hogy úgyis véget ér minden. Némi önértékelési zavart, és önbizalomhiányt. Hatalmas szeretetvágyat. Egy jó adag készséget a megalkuvásra és az önérvényesítés hanyagolására. Ilyesmiket. Úgy érzem, nem elviselhetetlen szinten és nem antiszociálisan éltem meg gyerek- és kamaszkorom külső problémáit. Voltak velem bajok, de nem ríttam ki a többi skac közül. Nem voltam angyal, de nem voltam ördög sem, mondván, hogy meg van rá az okom. 

S na, Mrs. Rowell ezt találta el Eleanor-ban: nem egészséges a kislány... nagylány, persze, hogy sérült, hogy is ne lenne az, amikor a nevelőapja kirúgja otthonról, és egy évig idegeneknél él, csak azután mehet haza. Hm, „haza”... Extravagáns, de nem agresszív, nem öntörvényű, magának való, de nem antiszociális, nem elzárkózó, tájékozatlan, de nem ostoba. Vagyis minden külső feltűnősége ellenére van benne egyfajta harmónia. Ez az írói húzás számomra végtelenül szimpatikus volt. Eleanor szenved, de nem tolja túl a dolgot, hallgatnia kell nagyon sok mindenről, de nem misztifikálja el a dolgokat, sérült, de nem pszichológiai eset, bezárkózik, de van benne készség a nyitásra (nemcsak Park lép be az életébe, hanem két fekete lány is). 

Az már csak hab a tortán, hogy elég ránézni Mrs. Rowell-re: Eleanort látjuk. Szép arc, egyáltalán nem törékeny, dús haj, szeplők... Vajon koreai a férje? 

És mondom, itt jön a két fiatal nagyon szép, nagyon szenvedélyes, a testiségtől sem mentes, de ésszerű határok között megtorpanó szerelme. Mondom, szép a szerelmük. Mert mit lehet arra mondani, egy kimaradt lélegzet helyett, amikor egy tizenöt éves srác nem azt mondja a barátnőjének, hogy dejóseggedvanmegdugnálak, hanem azt, hogy: 

– Nem tetszel nekem – felelte –, hanem szükségem van rád.

Értsük jól a szavakat! Park nem azt mondja, hogy nem tetszik neki Eleanor. Tetszik neki. Mindenestül. Amikor először látja tornadresszben, alig bír magával, rájön, hogy a lánynak mindene meg van, ami egy nőhöz kell, és amije van, az ő, Park veszettül szemre és izé, khm-re valónak találja. De mégis azt mondja, hogy nem az a legfontosabb, hogy Eleanor tetszik neki, hanem azt, hogy a lelke legmélyéből szereti. 
Egy lelkészem, Szigeti Jenő azt találta mondani egyszer egy házasságról, válásról szóló előadásában, hogy nem az a párom, akivel tudok együtt élni, hanem, aki nélkül nem tudok élni. Jenő nem tudja, de nagyon sokat segített ezzel a mondattal ahhoz, hogy meglépjem a válást. Nem ez volt a célja. De még többet segített abban, hogy a válás meglépése után tudjam, mit akarok. Meglett a fejemben a sablon, milyen nőt akarok. Nem a külsőről szólt ez a sablon, hanem elsősorban a jelleméről, a személyiségéről. Megkaptam. Teszem hozzá: külsőben is (van rajta mit fogni, hjaj, bizony, gribedlis, zöldszemű, szép mosolyú, széles állkapcsú, stb.) Nem egy hibátlan embert kerestem, hanem a társamat, a másik felemet. Akinek simán tudom azt mondani: 
– Rengeteg gyönyörű nő futkos az utcákon...
– Nemcsak én vagyok gyönyörű? Hogy-hogy!
– Nem, nemcsak te vagy gyönyörű. De téged szeretlek! Téged szeretlek!
No, ezt mondja Park. Tizenöt évesen. 
Nincs a könyvben nagy cselekmény, nincsenek irdatlan feszültségek, nem kell tíz körmöt rágva izgulni Eleanor-ért és Park-ért. Van feszültség és lehet is izgulni, de nem ez a fő sodor. Nem is egy nagy történet az övék. Egyszerűen jó olvasni kettejük kapcsolatának valószerű alakulását. 
A nálam levő könyvtári példány utolsó oldalán több morgás van amiatt, hogy a könyv befejezetlen. Nem az. Szerintem egyértelmű, mi a vége. 
Scolar, Budapest, 2014, 334 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632445359 · Fordította: Simonyi Ágnes
4/5
(2019)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr2515182250

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.