A szerzőpáros, Mark Millar és John Romita Jr. parádés szuperhős-alkotó múltat tudhat magáénak. Fel sem sorolom, külön-külön mi mindennek voltak az alkotói, mert túl hosszú lenne a lista, de mind a Marvel-, mind a DC-birodalom aktívan foglalkoztatta őket. A bibliográfiájukban olyan címek találhatók, mint a Batman, a Superman, az X-men, az Amerika kapitány, a Vasember, a Daredevil és a Fantasztikus négyes, hogy csak a legismertebb címeket említsem. Vagyis nem kispályás egyikük sem. Millar filmográfiája is veretes, az ő nevéhez fűződik többek között a Logan, a Kingsman és A király beszéde. Mondom, nagyon nem kispályások a krapekok.

Azt, hogy volt-e több közös dolguk a Ha/Ver-en kívül, nem bogarásztam ki. Mindenesetre ez nagyot ütött. Annyira nagyot, hogy egyfelől filmen két része is elkészült, másfelől, hogy komoly botrányokat kavart. S manapság mi kell még  sikerhez? Sok minden más is, persze, de ami a viták kereszttüzébe kerül, az már fél siker, hiszen amiről vitatkoznak az a közfigyelem középpontjába navigál. Nos a Kick-Ass, a Ha/Ver oda került. Nem is szaporítom tovább a bevezető szóáradatot, csapjunk a lecsóba!

Magyarul tavaly, 2018-ban jelent meg a Ha/Ver magyarul, a képregényben szép lassan verhetetlen Fumax kiadó gondozásában. A könyvre mint tárgyra technikalag semmi panasz nem lehet. Impozáns, figyelemfelkeltő, gyönyörű kivitelezésű, minőségi papír, minden úgy klappol mint a csuda. Mondom, mint tárgy.

Nézzünk bele! A történet roppant egyszerű:

a tizenkevés éves Dave Lizewski lúzer. Semmiben nem kiemelkedő, nem jóképű, egyáltalán nem jó a lányoknál, örüljön, hogy egyáltalán él, na! Imádja a képregényeket. A szuperhősös képregényeket. Aztán egy nap gondol egy nagyot, maga is szuperhősnek öltözik, egy eBay-en vásárolt búvárruhába bújva. Az első alkalommal, amikor kimegy szuperhősködni az utcára, hogy alkalmazkodjam a történet szóhasználatához, szarrá verik, majd elüti egy autó, kórházba kerül, kis híján megmurdel. Az ember gyereke már itt gyanakodhat, hogy ez bizony nem lesz az a tipikus szuperhősös banzáj. Aztán nem is lesz az, naná! Mert Dave nem is válik szuperhőssé. Vagy... mégis? A csuda tudja. S már ez is mekkora ötlet!

Dave felveszi a Ha/Ver nevet, mert, ugye, újra és mégis belebújik a búvárruhába és lesz is egy rendkívül sikeres akciója, minek következtében a neten egy csomó rajongót begyűjt. Ínycsiklandozó. Bele is szédül. De még ettől sem lesz szuperhős. A bénasága elvinné az egész sztorit egyfajta paródiába, vagy el is viszi, viszont a szerzők nem merülnek el a röhögtetésben, pedig elég jók benne. Tesz egy fordulatot a cselekmény és felbukkan egy tizenkét éves kislány, mellette egy drabális állat. A drabális gyakorlatilag a kislány kísérője, aki a drabálissal együtt beöltözve prímán aprítja, kaszabolja, szeleteli, belezi  a rosszfiúkat. Dave lefagy, összaszarja magát (hogy még mindig kövessem a képregény stílusát), hogy a gyilkosságokat rákenik majd Ha/Ver-re, mert a trancsír a szeme láttára, a jelenlétében történik, és eljutnak majd hozzá, Davehez. Ennek ellenére eszébe sincsen megszabadulni meg sem a búvárruhától, sem a kaszabolós kiscsajtól. Lefordítom: a kaszabolós kiscsaj lesz a szuperhős, aki mellett Dave az akciókban csak Kiss Mihály (Kiss Miska). S még ez is tekinthető humorforrásnak. Lesz aztán csavar, lesz izgalom, további véres kaszabolások, fordulat, csavar, miegymás. 

A rajzok pedig úgy jók, ahogyan vannak ebben a kategóriában. Nem egy Blacksad, nem egy Saga, de kifejező, dinamikus, meg minden, ami frankó. Jó nézni, ezt akarom mondani. 

Nem tudtam letenni. Olvasnom, néznem kellett. S mégis...

Mivel sodort a sztori, még a vulgaritás is, a lightos pornó is, a brutalitás is, a kiforgatott hősség is, már a legelső darabolós jelenetnél volt bennem valami kettősség az élvezet közben. Mert a dramaturgia pöpec, már az első oldalakon két olyan húzás van, amitől tovább kell olvasni. Azért sem mondom el, de mindkettő pazar ötlet. A rajzok meg kafák, ahogy vannak, színezéssel, tónusokkal, mindenükkel. Pont. 

Ha/Ver bénázásai mind szuperhősnként, mind a suliban fenomenálisak, ha brutáisak is. Na ezt mégis elmondom, bár [[SPOILER!]]. Szóval mennyire beteg ötlet, hogy tizenkevés éves kamasz pöcs inkább vállalja, hogy meleg, csak szóba álljon vele a csaj, aki veszettül tetszik neki, de „melegként” még azt is titkolnia kell, hogy a tizennyolc centis répája úgy áll a kiscsajra, mint a cövek. S persze a végén semmit nem nyer a meleg-biznisszel. [[SPOILER VÉGE]] S azt hiszem, meg is leltem az egész képregény kulcsszavát: beteg. De csak látens-beteg, mert első pillantásra ez fel sem tűnik. Vö.: a cukorbetegség is nagyon hosszú ideig tünetmentes. Mégis ott van. Én csak tudom. 

Miért beteg? Mert eleve beteg az alapötlet, hogy egy tizenéves kiscsákó búvárruhába öltözve kimenjen az utcára, hogy majd szuperhős lesz. Csenevész, mint egy csecsemő kuki, verekedést még csak képregényben látott, ő maga szemmel láthatón még egy banánnal megpucolásával is megszenvedne (ahogy az egyik szereplő megfogalmazza, s nem mondható, hogy alaptalanull: még egy papírzacskóból való kijutás is problémát jelent a számára). S ez a kismanus kimegy, hogy rendet csináljon a városban. Jó, nem sikerül neki. Még akkor is, amikor egyszer tényleg hősies, egy égő házba megy be gyereket menteni, kiderül, hogy még akkor is lukra futott a tényleges hősiességével. Mondom, a zseniálisak az alakok és a cselekmény. Csak beteg.

Ahogy beteg az is, hogy egy tizenkét éves kislány kaszabol, darabol, belez, fejlevág, miegysmásol felnőtt maffiózókat. Mondom felnőtteket. Mondom maffiózókat. Ahogyan közben az egyik maffiózó, amíg még van feje megjegyzi, hogy kislányok felnőtteket nem szoktak legyőzni, mert azok nagyobbak, erősebbek, tapasztaltabbak. Igaz, nem sokáig mondja... 

De beteg, hogy a kislányt apuci készítette fel a gyilkolásra. S az sem kevésbé beteg, hogy miért. 

Ám a legbetegebb, hogy egyfelől mocskosul trágár az egész képregény (gyerekkoromban, amikor káromkodtam, édesapám mondta, jól megnyomva a megfelelő szót: „Kibaszott csúnyán beszélsz, kisfiam!”), mindenki olyan ordenáré, hogy az elbűvölő. Másfelől azért, mert persze akad benne néhány kefélés, felemlegetett felálló farok, fröcsköl a vér, néha az agyvelő... És stop, itt álljuk is meg! Nem csupán az erőszak, a szenvedés, a halál, a szexuális aktus technikailag pompás bemutatása miatt van baj, hanem azért, mert valójában nincs célja egyik eszköznek sem. Illetve még a célja is nevetséges. S mint ilyen, felesleges. S azért érezzük át azt a mélységes iróniát, hogy a könyv hátulján levő Felnőtt tartalom figyelmeztet arra, hogy többek között egy tizenkét éves kislány által okozott vérfolyót nézdegélünk önfeledten. 

Ám a legügyesebb, hogy még ez is lemegy a torkunkon. S mondom, csak utólag gondolkodunk el, mi is a baj azzal, amit nagy élvezettel lapozgatunk. 

Aztán az a baj, hogy a szuperhősök megküzdenek ugyan a rosszakkal, de soha nem gyilkolnak. Ám még ez is úgy tálaltatik számunkra, hogy voltaképpen mégis rábólintunk arra, hogy oké, csúnya bácsikat kaszabol a fruska, igazság és alap nélkül, mint kiderül, de mégis igaza van, mert a csúnya bácsik valóban nagyon csúnya bácsik, hogy mást ne mondjak, egy-egy vallomás érdekében gondolkodás nélkül áramot vezetnek az ellen heréibe (ahogy ezt láthatjuk is). 

Emellett eltörpül az az apróság, hogy a kamaszgyerekek szuperhősködése, és ezt nehezen fogom tudni megmagyarázni, olyan nagyon képtelenség, hogy csak na! Nem mintha nem lenne képtelenség bármelyik szuperhősös történet, de ez überképtelen. De mondom, olyan ügyes, hogy közben nem csupán a szuperhősös dolgokat parodizálja, hanem önmagával szemben is kritikus és ironikus és humoros. Én meg olvasás közben, valószínűleg  ezért voltam cserébe megbocsátó. 

Na, csak megtaláltam a jó szót: az üzenetével van komoly baj. Mert tartok tőle, az üzenet a kamasz skacéknak nem lesz más, mint hogy bátran mesélnek a saját recskázásaikról, amikor a tannénire vagy a szomszéd padban ülő kislányra gondolva verték ki otthon, illetve hogy a véres önbíráskodás így-úgy kicsavarva, jaj, de patent egy dolog! Szuperhős-történet minden pátosz nélkül, minden nemes cél nélkül, minden emelkedett erkölcsiség nélkül, szuperhősség pusztán a lájkokért. Mert attól még nagyobb orgazmusa van, mint amikor a tannéni dekoltázsára pukkan el. 

És végső konklúziónak éppen ezért nagyon nehéz azt mondani, hogy ez a történet összességében egy fos, mert bár csakugyan az, részleteiben ötletes, átgondolt, vicces és eszközeiben úgy nagyon más, mint a többi hasonló ilyenség, hogy közben tökre ugyanolyan. S ettől a történetben, a hangnemben, hogy komoly képzavarral éljek, minden teljesen fordítva ül a lovon. S újra: pont ettől van ennek az értéktelenségnek értéke. Hm, ez is képzavar. Újra: pont ettől van valami kellemesen  szokatlan az egészben, ami nagyon mássá teszi, mint amilyen a többi hasonló produktum. 

E sok fikázás után hadd mondjam el, hogy volt egy volt egy kép, amin mosolyogva hatódtam meg, és vissza-vissza lapoztam, mert olyan jól sikerült. A kaszabolós kislány, miután legyilkolt harminc embert, kit így, kit úgy, tűzzel megégetve, fejét levágva, elkámpicsorodik, s mert tényleg így történt, bár előtte ő teszi helyre a fiút, hogy első a rendcsinálás, a dolgok lecsendesültével, értsd, miután kiirtott mindenkit, odabújuk Davehez: „Mert ma meghalt az apukám!” :-)

Fumax, Budapest, 2018, 208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634700487 · Fordította: Sepsi László