Moha olvasónaplója

Szilvási Lajos: Egymás szemében

Avagy komoly érintettségem egy feleselő, kamasz naplóregényben

2019. október 15. - Mohácsi Zoltán

PRIVÁT TÖRTÉNELMEM A SZILVÁSI-REGÉNY ÁRNYÉKÁBAN

Bettinek hívták. Legalábbis én mos így fogom hívni, hogy ne adjam ki teljesen. Én tizenhat voltam, ő tizenöt. Ott hátul, a Harrer Pál utcai házsor végén, a Selyemgombolyító melletti pingpong-asztaloknál ismerkedtünk meg, '82 nyarának a végén. Valamiért úgy emlékszem, Noi hozta oda le, oda járt akkoriban az egész társaság, de ebben nem vagyok biztos. Csak arra emlékszem, hogy lejött, és a visszafogott természetességével, a fitos nózijával egyből elszédített. Még aznap, a társaságot otthagyva elmentünk sétálni, és leültünk beszélgetni a Duna-parton. Soha nem hittem a meglátni és megszeretni szerelemben, mindig azt vallottam, hogy az nem szerelem, csak elementáris vágy, de Bettibe így szerettem bele. (Teszem hozzá, életem másik legfontosabb kapcsolatába, szerelmetesfeleségtársamba is. Hogy azonnal alaposan megcáfoljam önmagamat.) Ő a Tímár utca felé lakott, én akkor már a hetedik kerületben, így nagyon rövid ideig együtt utaztunk a buszon, ahol. egy nagyon suta megközelítés után még aznap megcsókoltam.

Három évig voltunk együtt. Éppen aktuális, második számú nevelőanyám miatt (írtam már, én vagyok az, akinek három anyja volt) életem egyik legborzasztóbb és egyik leggyönyörűbb időszaka volt. Azt, hogy mit szerettem Bettiben, sorolni tudom ma is. Azt, hogy ő mit szeretett bennem, fogalmam nincsen. Nem voltunk egy súlycsoport. 

Az egy dolog, hogy Betti tizenöt évesen tudta, mi akar lenni (agykutató), és nagyon következetesen az is lett. Simán, csont nélkül vették fel az Apáczaiba, majd a SOTE-ra és summa cum laude doktorált le (ahogy ezt később az öccsétől megtudtam). Az viszont egy másik dolog, hogy tizenévesen ő varrt nekem nadrágot, nagyon szépen zongorázott, beszélt angolul, a fodrászom volt, és nála láttam először, hogy tanulni nem csak azért kell, mert kötelező, meg a távlati célok, hanem azért is lehet, mert tanulni, tudni jó, és egy csomó érdekes dolgot tanítanak. 

Egymáson keresztül ismertük meg a másik nemet, én a női (izé, tizenhat volt akkor), ő férfii (khm, tizenhét voltam) testet, titkait, mélységeit, szépségét. Betti szeretett élni. Voltaképpen nem én vettem el a szüzességét, hanem ő volt olyan bátor, hogy elvetette velem. 

szilvasi_egymas_szemeben_sziv2.jpg

(A kép a „Ki beszél itt szerelemről?” című Bacsó Péter film jelképe)

 

Innen lehet, hogy kicsit ismerős lesz a történet. '83 nyarán gyakorlaton voltam Balatonfüreden, az Annabella szállóban. Vendéglátós szakközépbe jártam. Egy hónapig voltunk lent. Betti némi átfedésben ugyanekkor nyaralt Balatonalmádiban a szüleivel. Akik nem örültek nekem, csak amennyire tudták, tiszteletben tartották a lányuk döntését. Szenvedtem mint a kutya, mert ez alatt az egy hónap alatt mindössze egyszer sikerült találkoznunk. Ő már akkor szintén középiskolás volt.

Volt egy iskolatársa, Laja, aki nekem az első pillanattól kezdve hihetetlenül unszimpatikus volt. Nem csupán a gyári adottságai miatt, hanem mert egyértelműen lejött, hogy Betti nagyon bejön neki. Bettinek nem volt unszimpatikus, de mert nem volt különösebben lelkes sem, a kedvemért távol tartotta magát a fickótól. 

A nyári gyakorlaton egyszerre csak nem jött levél Bettitől. (Hol voltak még akkor a mobiltelefonok, egek! Még normál, vonalas telefonja sem volt mindenkinek.) Aztán egyszer egy Artúr becenevű osztálytársam félrehívott, hogy elmondja, egy haverja szintén az Apáczaiba jár. Az Apáczaisok mentek valahová vidékre építőtáborozni (a maiaknak: csoportosan szervezett diákmunka, ingyen, de aki ment, szerette, buli volt). S Artúr haverja mondta, hogy Bettit kirúgták a táborból, hazazavarták. Soha nem volt semmi baj a magaviseletével. Nem értettem. Artúr nehezen mondta el:
– Volt valami nagy berúgás, össznépi, de abban Betti nem vett részt. De valami bokorban találtak rá egy sráccal...

Majdnem egy hétig agyi kómában dolgoztam. Nem vettem részt az osztálytársaim tivornyáiban, nem mentem sehová, csak ültem a füredi mólón, bámultam a Balatont, vártam Betti levelét, és zombiként szeleteltem az éjjeli műszakban ládaszám a sertésmájat. Aztán jött egy levél, de voltaképpen semmit nem tett helyre. Csak akkor tudtam meg, mi történt, amikor visszajöttünk Budapestre és találkoztunk Bettivel. Igen, úgy volt minden, ahogyan Artúr mondta, de a bokorban nem történt semmi, nem ittak, nem csináltak semmit, szimplán csak visszahúzódtak, amikor a többieknél elszabadult a balhé. Ez lett a vesztük. 

Még másfél évig voltunk együtt. Úgy szeretettem, ahogy nem tudtam, hogy lehet szeretni. Ami időt csak tudtam, vele töltöttem. Amikor csak lehetett, nos, a testi szerelembe is belevetettük magunkat. Aztán '85 nyarán elment Franciaországba egy turnéra a Dobszay László és Szendrei Janka vezette, csodálatos Schola Hungarica-val, ahol a tavaly elhunyt Melis László is énekelt, zenélt. Betti ott meg énekelt, s azt hiszem az összes megjelent lemezükön rajta van a hangja (itt egy link, hogy tudd, miről van szó, nekem ez jött be tőlük a legjobban) . Nyár elején még együtt szabtuk az apámtól és a Kettedik mostohámtól való elköltözésem után az új szobámba a padlószőnyeget, amit azonnal fel is avattunk, együtt rendeztük be a szobát. Én magamban már azt tervezgettem, hogy ha érettség után elmegyek dolgozni, összeköltözhetünk, a vendéglátós melóval el tudom őt is tartani, amíg tanul... De a turnéról egy másik Betti jött vissza. Fél évig gyakorlatilag nem volt köztünk semmi, ha találkoztunk, akkor sem. Szenvedtem, mint a kutya.Betti már egészen más magasságokban mozgott. Munkatársa volt Hernádi Gyulának valami történelmi társasjáték kiötlésében. Valami habos medencepartin ismertették össze őket, ahol én, természetesen, nem voltam ott.

Valamikor novemberben, egy csendes otthoni estén, amikor megígérte, hogy eljön hozzám, de nem érkezett meg levettem a nyakamból az addig soha le nem vett Betti feliratú nyakláncot. Szimbolikus mozdulat volt, zokogtam. 

December 29-én mondtam ki neki, a szobájában ülve, hogy akkor én ebben a minőségemben többet nem jövök hozzá. Nem tört össze. 
– És te voltál valakivel ez alatt a fél év alatt? – kérdezte. 
– Szeretlek. Hogyan lehettem volna? 
De elmondtam neki, ő mikor volt mással: amikor a nyakláncot leemeltem a nyakamból. Nagyjából percre pontosan akkor. Megdöbbent. Én nem. Azon sem, hogy ki volt az alany. Naná, hogy Laja.

Úgy két évig nem tértem magamhoz. Elpazarolt két év volt, mert azt ugyan nagyon hamar beláttam, hogy minden perzselő szerelmünk ellenére nem illettünk mi egymáshoz, jobb, hogy előbb véget ért, mert utóbb úgyis véget ért volna. Betti sokkal többre volt hivatott mint én, sokkal tudatosabban, következetesebben, okosabban tervezte a dolgait, élte az életét. Ő agykutató volt Amerikában, amikor utoljára hallottam róla, én, így ötven felett kicsivel sofőr vagyok egy idősek otthonában. Ha együtt maradunk se lett volna közös életünk. De a veszteségen nagyon nem tudtam túllépni, mindenkiben őt kerestem, akkor is, ha tudtam, ennek semmi értelme nincsen. Az agyammal tudtam, hogy így jobb, hogy semmiképpen nem kezdeném újra, de az érzéseimmel nem tudtam elengedni azt, ami volt. (Érdekesen működik az ember. Egyszer a Nyugatinál találkoztunk, ezt-azt kicseréltünk, ami a másiknál maradt. Betti gyönyörű volt, ahogy jött le a felüljáró lépcsőjén, megcsodáltam mint bármelyik nőt, de csak az esztétika mozdult bennem, az akkori személye iránt semmi más. Hideg volt, a beszélgetés egy pontján átöleltem, hogy ne fázzon. Bebújt a nagy kabátom alá. 
– Nem csinálok ezzel rosszat neked? – kérdezte. S magam is csudálkoztam, de egyáltalán és kicsit sem. 

Ígyen Betti életem egyik legszebb és legfájdalmasabb emléke maradt. De inkább az előbbi, sokkal több a szép emlék. És díjaztam azt is, hogy négy évvel azután, hogy kiléptem Betti életéből, édesapám temetésére eljött ő is, az öccse is és az édesapja. is. Azt sem tudom, honnan tudták meg, hogy Apu meghalt, azt pláne nem, hogy a temetéséről, az időpontról és a helyszínről honnan értesültek. '89-ben, ugyebár, az internet, a Facebook még sehol sem volt. Számomra Betti édesapja volt hármuk közül a legnagyobb meglepetés, bár mindegyikükön csudálkoztam. Betti édesapjával nem volt felhőtlen a viszonyom, ő féltette a lányát, mindenféle szempontból, és a természetesen a jövendőbeli karrierje volt számára a legfontosabb. Érthető módon. Ezt akkor is értettem, lányos apaként aztán még jobban. De a gesztus nagyon jól esett, az ő részéről különösen. Pedig Apuval nem is találkozott soha. Betti is csak kétszer, ez második számú nevelőanyámnak és Apu teszetoszaságának volt a szomorú következménye. A Második Számú mindenkit kitiltott tőlünk, hozzánk még a barátaim sem járhattak fel. Bettit pedig csak kis kurvának nevezte, mert a titokban elolvasott naplómból megtudta, hogy mi van közöttünk. 

Ezt a Szilvási könyvet Betti nyomta a kezembe. Nem hiszem, hogy nélküle Szilvásit vettem volna a kezembe. S még az építőtábor előtt tette. Ez a regény olyan közös könyvvé, kinccsé vált. Örökre összehuzalozódott az agyamban az ő arcával, a testével, a hangjával, a mimikájával, a mozdulataival. Ettől persze a könyv lehet nagyon jó is, de nagyon rossz is. Nem az. 

szilvasi_egymas_szemeben_szilvasi.pngNÉHÁNY GONDOLAT A LEKTÜR-IRODALOMRÓL

Szilvási Lajos az átkos egyik legsikeresebb írója volt. A könyvei százezres példányokban jelentek meg, vitték mintha ingyen lett volna. Bár akkoriban a könyvek filléres tételnek számítottak. Ennek ellenére korántsem kapkodták el mindet. Szilvásit igen. Az olvasókat soha nem érdekelte igazán a szakma véleménye, ők szavaztak: Szilvási könyvei rendkívül jól fogytak. Ahogyan a korszak másik nagy sikerírójának,a volt ÁVH-s Berkesi Andrásnak a könyvei is. Szilvási múltját nem fényezte vagy árnyékolta be politikai tevékenység. 

A Wikipedián azt olvasom a Szilvásiról szóló lapon, hogy előbb antifasiszta kalandregényeket írt, aztán: 

A hatvanas évek elején a pályatárs és jó barát Solymár József tanácsolta Szilvásinak, hogy hagyja az alig létező kommunista ellenállásról rajzolt történeti tablókat, s ehelyett inkább tágas baráti körük egy-egy tagjának történeteit mesélje el az olvasóknak. Ebből az ötletből kerekedett ki azután Szilvási második regényírói ciklusa, a "mai témájú" kötetek sora. 
A második ciklus a talán leghíresebb Szilvási regény, az Albérlet a Síp utcában első kiadásától (1964) egészen A néma megjelenéséig (1985) tartott.

Az Egymás szemében ebben az időszakban jelent meg. Figyelemre méltó, hogy ennek a regénynek a népszerűsége a mai napig töretlen: a moly.hu-n 88%-os a tetszési indexe. Ami ugye nem értékmérő, de eligazító információ. Eddig hat kiadása volt, három a módszerváltás után. 

Jómagam hosszú évekkel ezelőtt kurta értékelést írtam róla. Ennyi volt. 

Nem szeretem Szilvásit. Nem sznobizmusból nem, nem azért, mert retro, hanem azért nem, mert nem tartom jó írónak.
Viszont ezt a könyvét többször olvastam, először kamaszként, majd később felnőtt fejjel is. Mindig tetszett.
Szégyelljem magamat? :-)

A kérdésemre a válaszom igen. Két szempontból. Egyfelől mert nem igaz, hogy Szilvási nem jó író. Már csak azért sem, mert más könyvét a mai napig nem olvastam. Tehát ez a félmondat simán és mégis sznobizmus. Másfelől mert ez a regény ennél sokkal többet érdemel. Már csak azért is, mert magam is leírtam, hogy többször olvastam, és minden időben tetszett. Ehhez képest kurtán-furcsán elintéztem. Ezért is gondoltam, hogy újra kellene gondolnom a véleményemet. De mert az ember változik, és az utolsó olvasásom ideje is évtizedekkel ezelőttben mérhető, úgy tartottam böcsületesnek, hogy ismét kézbe vegyem, elolvassam. Megtörtént. 

 Szilvási alapvetőn lektűrt ír.  Ezt tükrözi a moly-hu-n hosszú évekig olvasható, előbb idézett értékelésem is, és ami a bennem bőszen munkálkodó sznobizmus miatt méltatlanul távol tartott egy csomó mindentől. Akkor fordult meg a szemléletem, amikor rájöttem (és ez is majd teljességében a moly.hu-nak köszönhető), hogy egy irodalomi szöveg értékének megítélésére nincsenek teljesen objektív szempontok. Nagyban befolyásolja az olvasók és elsősorban az értékcsináló megmond- emberek sokszor bizony politikától bűzlő véleménye is. S bizony manapság a marketing is. Amikor erre rádöbbentem, akkoriban láttam be, hogy egy szöveget leginkább önmagában érdemes értékelni. Olvasói oldalról, lássuk be, a két legfontosabb szempont, hogy gyönyörködtet-e és szórakoztat-e? A többi smafu. A magam részéről (hangsúlyozom: a magam részéről!) orbitális porhintésnek tartom, amikor arról olvasok, hogy egy szöveg az értékét csak akkor adja, ha az olvasó megküzd vele, ha kutatnia kell a belső utalások miatt, ha meg kell értenie a rejtett utalásokat, a rejtett összefüggéseket. Jobbára ugyanis az történik, mint ami az imént megnézett Quentin Tarantino film, Halálbiztos esetében: egy jelenetben megszólal az egyik csajszi telefonja. Én felröhögtem, szerelmetesfeleségtársam meg nézett rám, hogy mi van. Ugyanis ez a dallam szólalt meg. Én tudtam, hogy a szintén Tarantino rendezte Kill Bill egyik zenéje, ő nem. Namost, kutakodhat ő az utalások után, ha nem tudja, mire is figyeljen. Mert ki a csudának jut eszébe egy filmben egy csengőhangot figyelni? Illetve kit érdekelnek annyira Tarantino utalásai, mennyire kell elfogult fannak lenni, hogy minden xirxar apróságnak utánanézzen? S mire jut, ha utánanézett? Nos, erre gondolok. (Adalék: a Halálbiztos-ról olvasta szerelemetesem, hogy valami zs-kategóriás amerikai frincfrancnak a paródiája. De mert zs-kategóriás, pusztán csak azért nem fogjuk megkeresni, megnézni, mert Tarantino azt figurázza ki, ennyire nem érdekel a kérdés, és a Tarantino-film sem tetszett. Nem hiszem, hogy jobban tetszett volna, ha már látom előtte a névtelen, vacak alapművet. Azt sem gondolom, hogy sokkal több lennék, ha így lett volna.)

Mielőtt még kiforgatódnék aláhúzom: a fenti bekezdés nem a művészi irodalmi szövegek ellen szólnak. Dehogyis! Pusztán csak azt mondom, hogy a forma és a tartalom egyáltalán nem biztos, hogy együtt jár. Kicsit ironikusan ráadásul még azt is, hogy egy regény, novella lehet akkor is pompás, ha

  • ha a szerzője nem szépirodalmár, pusztán csak mesélni tud pompásan
  • ha van értelmezhető cselekménye
  • ha nem csak hosszas bogozás után érthető meg a cselekmény
  • nem kell megfejteni a szöveget
  • nem lírai képekből áll a szöveg
  • van központozás :-D

Érdekes módon vannak olyan lektűrök, amelyeknek a műfaji besorolása kétségtelen, mégsem ciki őket olvasni a legvérmesebben lila berkekben sem. Gondolok itt kapásból Rejtőre vagy P. G. Wodehouse-ra, és nem is gondolnék most másokra, legyen ennyi elég. Ez a két példa is egyértelműen bizonyítja, hogy egy lektür-írónak is lehet, nagyon lehet saját stílusa. Akkor is, ha a mondanivalója nem össztársadalmi problémamegoldás. Sőt, fordítok egyet a dolgon: vajon valóban minden, úgynevezett minőségi irodalomnak van igazi mondanivalója? Ennyit a lektűr védelmében. Lehetne erről vitázni, de vajon minek?

FELESELŐ NAPLÓK

A könyv alapvetően két harmadikos gimnazista fiatal egymással szembe állított naplója. Hol a lány, Tamara, hol a fiú, Attila ír. Rövid idő után arról, hogyan látják egymást, mit éreznek a másik iránt, hogyan találnak nagyon-nagyon egymásra. S van konfliktus is. Az a francos építőtábor, ugyebár. 

De igazából nem a történet a lényeg. Sokkal inkább az, Szilvási mennyire elkapott valami hangulatot, valami érzést ezzel a könyvvel. S hogy mennyire szerencsés, hogy napló formában írta meg. Nem annyira a szöveg stílusa elkapott, mert azon valahogy érezni, hogy Szilvás úgy akart írni, mintha egy nagykamasz írta volna a naplóját. Egy tizenhat-tizenhét éves gyerek stílusának nem kell kiforrottnak lennie. Egy harmadikos középsulis naplójában valóban vannak esetlen stílusbeli szleng- és jópofaság-túlhajtások. Tudom, mert jómagam is időtlen idők óta írok naplót.

Azonban Szilvási szövegénél néha gondolkodik a nyájas, hogy Attila, Tamara vagy az író stílusa nem kiforrott-e? Ez önmagában negatívum. Az, hogy gondolkodni kell, melyik a megoldás, az viszont pozitívum. :-) Ráadásul Szilvási a hetvenes évek városi szlengjét használja. De igazából nem tudtam eldönteni, mennyire autentikusan. Néha kissé erőltetettnek tűnik, de mert már éltem és némileg eszméltem a hetvenes években, azt is simán el tudom képzelni, hogy nem Szilvási erőltette így a dolgot, hanem leírta, amit, látott, hallott. 

Mindkét főszereplő problémás, tragédiákkal, konfliktusokkal terhelt családban él valahol egy lakótelepen. Mindketten értelmesek, okosak, vonzók, középutasok, nem angyalok, nem ördögök. Ezért könnyű velük azonosulni. A vágyaikkal, a problémáikkal, a kétségeikkel, a mindennapjaikkal, a szerelmükkel, a túlfűtött gátlásaikkal, a bizonytalan tapogatózásukkal. Még azzal is, hogy olyan igazi történés, méltó konfliktus a könyv háromnegyedéig nem akad, addig csak Tamara és Attila mindennapjainak a leírását olvasgatjuk, s persze az egymás iránt kinyíló lelkük örvendezésének a megnyilvánulásait. Rögtön hozzáteszem: mintha valós naplókat olvasnék. Mintha a sajátomat lapozgatnám.

Eltekintve attól a ténytől, hogy mind Attila, mind Tamara stílusa olyan összeszedett, olyan kiforrott, a leírásaik olyan részletesek, a bejegyzéseik olyan hosszúk, amire, amilyenre én soha nem voltam képes. Volt egy idő, hogy viszonylag részletesen írtam, de annyira macerás, időigényes volt,hogy feladtam. Önmagamnak minek a részletekben elmerülni? Ott voltam, tudom, emlékszem. (Vagy nem, de akkor meg nem is olyan lényeges az egész.) Tény, mások fiktív naplóját olvasni csak így van értelme. Azonban számomra kétséges, hogy két valóságos nagykamasz valóban rászánja-e magát tartósan, mindennap ilyen részletes életbeszámolóra, pusztán önmaga számára? (Illetve manapság biztos nem, hiszen ma levideóznák magukat, felvennék a szövegüket, stb, de biztosan nem kézzel írnának.) Ráadásul egy-egy bejegyzés meglehetősen hosszú. Nem olvasva, úgy egyáltalán nem az. De leírni hosszú időt venne igénybe. Emiatt a naplók valóságossága egy kicsit bicsaklik, de csak nagyon aprót, mert kedveljük Attilát is, Tamarát is, és elhisszük, hogy viszonylagos kivülállóságukban mindketten a naplójukhoz fordultak.  

Tehát hol Attilát, hol Tamarát olvassuk. Van némi különbség a kettejük írásmódja között, tehát Szilvási olyan nagyot nem hibázott. Viszont olyan nagyon lényeges különbség még sincsen a két napló nyelvezete között. Attila színesebb, határozottabb egyéniség. Tamara szimpatikus, kedves, de valahogy színtelenebb személyiség. Nem tudtam eldönteni, ez Szilvási konkrét szándéka volt-e? Vannak rá érvek, hogy igen. De csupán az is lehet, hogy kamaszlány aggyal nem tudott annyira gondolkodni, és Tamara személye ezért sikerült határozatlanabbra, pasztelesebbre. 

A SZOCIALISTA VILÁGSZEMLÉLET A KÖNYVBEN

A könyv értékelésében sokszor a szemére hányják a szerzőnek, hogy azért mélyen hitet tesz az akkor fennálló rendszer mellett. Annak ellenére, hogy Szilvási megszenvedte a kommunista rendszert, bár kétségtelenül nem volt ellensége az épülő szocializmusnak. 

A könyvben Attila az, aki több elszólásában is mély együttérzést mutat a szocializmussal szemben, és jól meg-megadja a szakadék szélére került nyugatnak, amit érdemel. Boldogan ismerkedik a nemzetközi építőtáborban a kubai, vietnami, chilei diákokkal, büszkén dalolja a tábortűz mellett a fasiszta chielei junta által meggyilkolt kommunista Salvador Allende-t idéző Venceremos-t és a kubai forradalmi dallá lett Guantanaméra-t. (Érdekes, hogy a Bella Ciao, a Commandante Che Guevara vagy a Nem volt a Szása nem jelenik meg a regényben.) Attila rendre fikázó megjegyzéseket tesz a valóban vágósúlyban levő egykori bajor miniszterelnökre, Franz Joseph Strauss-ra. Az építőtáborban barátjával, Snukival furcsálkodva néznek arra az emberre, aki nem érti, miért dolgoznak ingyen az életerős fiatalok a dögmelegben, illetve miért természetes a számukra, hogy a munkabérüket egy az egyben az iskola kapja meg. Ő az az ember, aki az önzés, a közösségellenesség megtestesítője. Van néhány ilyesféle gondolat: 

Tavaly, még Tarhosréven (hogy valami szép is legyen az Életemben) olvastam azt a könyvet Che Guevara életéről. Che nem szeszélyből kelt föl a kubai miniszteri székből, és nem is azért tűnt el, hogy nyugállományba helyezze magát. A forradalmat akarta szolgálni. Pedro is. Nyugtalan itt, ahol kényelemben él. Peruban nehéz helyzetben van a forradalom...
Pedro úgy érzi, ott a helye Ahonnan egyszer visszatérhet Haza. De addig is szolgálni akar. A forradalmat...
(367.)

De valamit ne feledjünk el! A könyv a hetvenes évek közepén jelent meg. A hippikorszak idején. Abban az időben, amikor a gulyáskommunizmus már javában fortyogott, amikor a legvidámabb barakk lettünk.

Akkoriban történt, vagyis néhány évvel a könyv történései után, hogy valaki kitalálta, hogy ANC-fesztivált hirdet az Orczy-kertben. Mi az az ANC? Anti Nuclear Company. Ez volt a válasz. Naná, hogy megyünk, Hair, Let It Sunshine, Power To the People, Imagine, apám! Make Love Not War!  A fesztiválból semmiféle eseményre nem emlékszem, csak arra, hogy Elgétés (ez volt a srác beceneve) Pisti rettentő boldogan mutatta meg a valahonnan megszerzett, és most a magnóból szóló kincset, az LGT második lemezét, elsősorban is a Cirkusz című számot. A fene se tudta, hogy az ANC egészen mást jelent.

Az vesse Attilára, a könyvre az első követ, aki semmilyen hasznot nem húzott a rendszerből, és soha egy szimpatizáló gondolata nem volt vele és a fenntartóival! 

Néhány évvel Betti előtt jómagam is kommunista lettem. Ebben kis része volt Robert Merle elég gyenge könyvének, a Moncada-nak, oroszlánrésze Gyurkó László Kádárról írt, akkoriban egyetlen monográfiájának az Arcképvázlat történelmi háttérrel című műnek, és még sokkal nagyobb az akkori oktatás kegyetlen egysíkúságának és információhiányainak. Mentségemre legyen mondva, hogy a kommunista időszakom úgy tizenhárom éves koromra esett, és mindössze úgy két hétig tartott. Amikor ugyanis nagyon lelkesen ecseteltem egy másik, akkor aktulis barátnőm csodálatos édesanyjának (nem nőként, hanem anyaként és emberként volt csodálatos), Noi néninek, hogy milyen felfedezésre jutottam, ő a Miklós utcai panellakásuk egyik sarkában elsuttogta nekem, hogy 1956, majd hozzásúgta, egy kicsit még halkabban, hogy volt 1957 is, mindörökre kiszerettem Kádárból, aki több embert végeztetett ki, mint Haynau, és mindörökre meggyűlöltem a kommunisták és vonzataik mindenkori hazugságait. 

(Ki gondolta volna még akkor, hogy néhány év múlva lesz rendszerváltás, és nagyjából ugyanazok az embereknek a kezében marad a hatalmon? S hogy lenyúlnak, kiszolgáltatják az országot, csak ezúttal nem az Internacionalizmus, hanem a Piac nevű istennek. S pláne ki gondoltai, hogy ebben az országban azok voltak kommunisták, akik már meghaltak (meg a Thürmer Gyula), mindenki más zsigerileg europér demokrata volt világéletben. Amikor egy volt pufajkás beszél a demokráciáról, egek... S pláne ki gondolta volna, hogy egy szocialista KISZ-titkár miniszterelnökké lesz, és hiába mondja, hogy hazudtak éjjel és nappal, amíg kormányoztak, több mint egy fél ország megsimogatja a kis eminens buksiját, és újra megválasztja őt miniszterelnöknek? De nagyon elkanyarodtam...)

Attila azonban látja, édesapja sorsán, édesanyja egészségén és a saját testi épségen keresztül tapasztalja a szocialista kapcsolati tőke gyilkos árnyoldalait is. (Nem mintha ugyanez nem működne egészen más politikai rendszerben ugyanígy.) Azt, amikor minden ideológiával szemben és fölött, a mindennapi minél jobban megélés válik úrrá, jó nagyot kakkantva mindenféle elvre, ideológiára, sőt, azt roppant kreatívan felhasználva. Ha akarom, ez kölcsönöz némi kritikai élt a könyv politikai vetületének. De mindezt teljesen mellékesnek tartom. Ha nem is szimpatikus, de nem riaszt el attól, hogy szeressem a könyvet. 

AMI ÍGY, AZ X. OLVASÁSKOR TŰNT CSAK FEL

Többször mondtam: lassan érő típus vagyok. Nem tudom, hányszor olvastam az Egymás szemében-t. Négyszer biztosan. De igazából csak most tűnt fel, hogy van egy szép refrénje, csúnya köntösben. S hogy Tamara voltaképpen teljesebb egyéniség, mint Attila, hiába is tűnik mindvégig úgy, hogy teljesen fordítva van a dolog. 

A visszatérő refrén a következő. Mintegy keretbe foglalja a regényt a bizalom kérdése. Attila bizalmatlan. Biztosan az édesapjával történtek miatt is, de lehet hogy zsigerileg. genetikusan. És pofára esik a bizalmatlanságával. Már a könyv elején is, amikor hisz Katinak, az örök barátnőjének, aki szeretné, hogy több is legyen köztünk, mint ami nincsen. Akkor Attila meg is fogalmazza magának:

Hazavándoroltam. Közben a hangulatom nem ostromolta a jókedv ormait. Sokáig rugdostam magam előtt egy kavicsot, végül egy dühös rúgással messze röpítettem, mert akkor jöttem rá, hogy a fejemben egy sunyi agysejt folyamatosan arról érdeklődik, hogy mi van, ha mégis lappang valami igazság a közvélemény szövegében? Az ellenszenvükben, ami miatt Amadé Kati is távol akarja tartani tőlem Tamarát? Hát ez a legundorítóbb a nyálazásban! Hogy körültüsszögnek, és észre se veszem, máris beszívtam a kételkedést, akár egy baktériumot Vagy vírust.
(58.)

S Attila itt elbukik. Ahogy elbukik a könyv végén is, amikor megint elhisz valamit, anélkül, ahelyett, hogy kérdezne, kommunikálna. Inkább hisz, mint bízik. Tamara azért nagyobb, mert ő feltétlenül akarja a kapcsolatot. Szereti Attilát. Felnőtten szereti. Változni is hajlandó lenne érte. Ám Attila bizalmatlansága a könyv végére egy kicsit megingatja a lányt. Mert ő hiába hisz, hiába tenne meg mindent a kapcsolatért, hiába van, hogy ölni is tudna érte, ha Attilában nincs meg ugyanez a bizalom, Tamara megérti, semmire sem fognak menni. Ha a fiú nem neki hisz, nem őt kérdezi, a kapcsolat nem fog működni. 

Persze feltettem magamnak is a kérdést, nagyon sokszor: hittem-e Bettinek? Nem arra gondolok, amikor Balatonfüreden zombiállapotban daraboltam az éjszakai műszak alatt a májat, mert fogalmam nem volt, mit gondoljak, lévén egy szót sem tudtam vele még beszélni, hanem utána, amikor találkoztunk, amikor elmondta, mi történt. Igen, hittem. A mai napig nem tudom biztosan, átvágott-e, átvágtam-e magamat vagy jól tettem, hogy hittem. Az a tény, hogy elmondta, Lajával ültek a sötétben, arrafelé hajtotta a hinni-akarásomat, hogy őszinte. És a tapasztalatom azt mondta, szavatartó ember. 
Persze, később, amikor megtudtam, hogy Lajával „sógorok” lettünk, visszamenőleg is támadtak kétségeim, kérdéseim. Különösen, hogy hosszú idő után tudtam meg, hogy Betti Lajának is meglett. Az ördög tudja. Vagy inkább a jó Isten. 
Szerelemetesfeleségtársamban vakon megbízok. Egyszerűen nem tudom róla elképelni, hogy játszmázzon, hazudjon, kettős játékot űzzön. Tisztán és nyíltan él.

Attila tehát ott rontja el, hogy amikor kétsége lesz, nem fordul oda Tamarához, nem kérdez, nem megbeszél, hanem vaktában hisz. S ezzel sodorja végveszélybe a kapcsolatot. Mert akiben ok nélkül sőt, minden tény ellenére ennyire nem bíznak, akit megvádolnak, az törekedni sem fog, mert minek? Kidobott energia. 

Jó, aki ismerte, és jobban ismerte, mint én gyerekként, az azt mondta, volt benne hajlam is, de Első Számú nevelőanyám azt mondta nekem, hogy Apu addig-addig kurvázta őt, míg végül úgy döntött, ha így is, úgy is kurva, akkor legyen, megpróbálja milyen mással. Azt nem tette hozzá, hogy milyen érdekből. Állítólag valami gyárigazgatóval lépett le, s annak a balatoni villájába tipliztek le az első kanyarban. Apu nem bízott a feleségében. (Mondjuk Apu csak Anyuban bízott.)

VÉGSZÓ

Nagyon hosszú lére erisztettem. Egy szó, mint rengeteg, Szilvási Lajos Egymás szemében című könyve szórakoztató, jó és szép könyv. Korának gyermeke több szempontból is, de véleményem szerint nem lett avitt, nem lett poros. Sokadik olvasásra is azt mondom, lektür, nem lektür, coclista, nem coclista, de határozottan olvasható és olvasandó könyv. 

szilvasi_egymas_szemeben_naplemente.jpg

 Szépirodalmi, Budapest, 1978, 396 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631510670

4,5/5

(2019)

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr4615017328

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Szabó A. Imre · magyarido.blog.hu 2019.10.20. 14:53:20

"Szilvási múltját nem fényezte vagy árnyékolta be politikai tevékenység."

Jajjj, dehogyis nem! :-) Szilvási a Petőfi Akadémián tanult, ami a Néphadsereg politikai tiszt (magyarul komisszár:-))-képzője volt, innét átirányították az Idegen Nyelvek Főiskolájára, ahol a külügy, a külker és a sajtó számára képezték a nyelveket jó ismerő kádereket (akik kivétel nélkül vagy hivatásos vagy fedett elhártótisztek voltak). Szilvási is, még el sem végezte a főiskolát, már a Magyar Távirati Irodánál felügyelte a helyes irányvonalat. 1956 után ezek a fazonok (mint megbízható, elővehető és utasítható elvtársak) mind a kultúrában és a sajtóban kaptak pozíciókat, Szilvási is különböző, nem különösebben kulcsfontosságú lapoknál volt olvasószerkesztő és főszekesztő-helyettes. Bocs, hogy ilyenekkel traktállak, de ez a helyzet. :-)

Mohácsi Zoltán · https://mohabacsi-olvas.blog.hu 2019.10.20. 17:07:14

@Szabó A. Imre:
A Wikipédiából indultam ki. Ott inkább arról volt szó, amikor őt vették elő.