Egy félművelt panelproli nagyon szubjektív olvasó-naplója a 21. század negyedéről

Moha olvasó-NAPLÓJA

Moha olvasó-NAPLÓJA

Rácz András: Torkig vagyok a holokauszttal!

Egy pimasz című, de abszolút nem pimasz, ám nem is polkorrekt könyv

2020. január 14. - Mohácsi Zoltán

racz_torkig_vagyok_a_holokauszttal.jpg

Amikor a neten először találkoztam e könyv megjelenésének a tényével, egyből kíváncsi lettem rá. Nagyon. Nem rögtön a megjelenésekor találkoztam az infóval, hogy létezik, hanem talán két évvel később. Amikor rávetődtem, hogy akkor ez kell, nagyon meglepődtem: sehol, de sehol nem találtam meg, hogy megvásároljam. A Központi Könyvtárban a rendszer egyáltalán nem ismerte a könyvet. Írtam a könyv szikár Facebook-oldalára, hogy honnan tudnám magamévá tenni. Nem kaptam választ. Néhány online antikváriumban előjegyeztettem. (Most, illetve 2019 végén jött egy értesítés, hogy ha akarom, ott van, Akartam. Úgy hat év után is.) Elgondolkodtatott, hogy mit tud a könyv, hogy minden szinten így felszívódott? És mi a felszívódás oka? Ennyire jó, vagy eltüntették? 

Igazából nem tudom, miért foglalkoztat a holokauszt kérdése? Olvastam néhány nem az általánosan képviselt ismeretek szerint megírt könyvet, láttam néhány, az előbbi könyvek szellemében készített dokumentumfilmet. Ezek tettek fel számomra kérdéseket.

A holokauszttal kapcsolatban azonban a legnagyobb kérdés a hazánkban 2012-ben elfogadott, Európa legtöbb országában már élő gyűlölettörvény, amely, mivel büntethető kategóriába sorolja a hivatalos állásponttól eltérő nézetek nyilvánossá tételét, gyakorlatilag lehetetlenné teszi a holokausztról szóló nyilvános polémiát. S ezzel kiheréli a demokráciát és a szólásszabadságot. 

Mint kiderült, e könyv szerzőjénél, Rácz Andrásnál is az utóbbi verte ki a biztosítékot, emiatt ragadott billentyűzetet és írta meg a könyvét. 

Fogalmam nem volt, ettől a könyvtől mit várok. Az tény, hogy a  címével teljesen egyetértettem. Egyszerűen már úgy érzem, borsódzik a hátam a témától. Túl sokszor, túl sok helyen, túl sok mindenben fordul elő. A besokallás oka egyszerűen magyarázható. Végletesen sommásan ezt tudom mondani: egyszerűen már unalmas, hogy jóformán nincsen film, könyv, képregény (legmeglepőbbek számomra: Blacksad, Hellboy), újság, interjú, semmi, amibe, valamilyen formában bele ne szuszakolnák a témát. Olyan esetekben is, amikor az egésznek az égvilágon semmi köze nincsen a holokauszthoz. Akkor beleteszik valamilyen részletben, mellékesen. Egyszerűen már fárasztó: úgy tűnik, a XX. század történelmében semmi más meghatározó nem történt a holokauszton kívül. Én már egyszerűen elcsüggedek, ha bárhol, bármiben felbukkan a téma. Olyan feltűnően sok. S még csak nem is kell konkrétan a holokausztról szólni, a Harmadik Birodalom, a második világháború gyakorlatilag egyet jelent a holokauszttal. Vagyis elég a hívószavakat elhinteni. (Írtam már: újév után bent voltunk a helyi Auchanban. Körülnéztem az újságok között. Két olyan kiadványt találtam közöttük, ami konkrétan a második világháborúval, a náci rezsimmel foglalkozott. Egy lépéssel odébb meg egy gyerekeknek szóló könyvet a náci birodalomól. De elég a tévécsatornák között zongorázni: volt este, hogy egy időben két különböző csatornán volt dokumentumfilm a második világháborúról: pár napig direkt figyeltük, és nem volt olyan nap, hogy valamit valahol ne nyomtak volna ebben a témában.) Költői a kérdés: vajon van-e bármilyen más történelmi esemény, ami folyamatosan ennyire homloktérben lenne? 

Valami olyasmit vártam, hogy Rácz András könyve megmagyarázza, mért sokalltam be, miért kellett besokallnom. Vagyis valamiféle politikai pamfletre számítottam. Különösen úgy, hogy minden könyvesbolt polcáról eltűnt, hogy a könyvtárban elő sem fordult, hogy a weboldala megszűnt, a Facebook-oldalán meg semmiféle kommunikációs nyom nincs. 

A holokauszt mai interpretálásával foglalkozó irodalomban az egyik legmeghatározóbb írás számomra Norman Finkelstein irománya, A holokauszt-ipar volt. Az a könyv tudatosította bennem, hogy a holokauszttal és a zsidósággal foglalkozó könyveknek alapvetőn négyfajtája van: 

  1. amelyek teljesen megfelelnek az általánosan bevett, jól ismert nézeteknek, magyarázatoknak (itt nem mondok példát, nagyjából bármi, ami kapható és a holokausztról szól),
  2. amelyek kétségbe vonják a holokauszt általánosan elismert, tényeknek elfogadott szegmenseit vagy egészét (az egyik legátfogóbb, vaskos kiadvány a Germar Rudolf szerkesztette könyv). Ezek a könyvek az úgynevezett revizionista irodalom.
  3. amelyek azokkal az erőkkel foglalkoznak, amik eszközként használják fel a holokausztot valamilyen cél érdekében (Finkelstein könyvén kívül ilyen még Ladányi Attila döbbenetes című és tartalmú kötete is. Ezek azok a könyvek, amelyek általában kihangsúlyozzák, hogy nem általában a zsidósággal van baj, hanem a zsidóságnak egy meghatározott részével (valahogy így: vö. Kohn bácsi, nyugdíjas szatócs, Dob u. 2345/b 30/124 és mondjuk a Rothschild-ok). 
  4. végül amelyek nyíltan antiszemiták, nem mismásolnak, hanem kimondják, amit gondolnak: az egész világ a zsidók kezében volt/van/lesz, ők irányítják és tartják a markukban a gazdaságot és benne a bankrendszert. S hogy Hitler nem tett mást, mint ami embertelen, de szükségszerű, mert sajnos nincsen más út. 

AMIRŐL SZÓ SINCSEN

Manapság a gyűlöletbeszéd törvénynek és a politikailag korrektség diktatúrájának (vö.: Cenzúrázva) „köszönhetőn” magyarázkodni kell, ha az ember nyilvánosan olyan véleményének ad hangot, amely nem egyezik a holokauszt mainstream értelmezésével. Mert ez manapság már büntethető.

Önmagában hatalmas ellentmondás és gyalázatosság a demokráciák fénylő korában, hogy ilyen bevezetéseket kell írni egy könyvhöz, mint amit n most írok. Mondhatnók, ez a demokrácia, a szólás- és véleményszabadság tökéletesen csúfos kudarca. De sajnos így van. 

racz_andras_torkig_vagyok_a_holokauszttal_raczandras.jpgRácz András könyve egyáltalán nem annyira pimasz, mint a címe. A cím alapján az ember gyereke valamiféle bátor politikai pamfletet várna. Ugye? Hát nem az. Mármint nem pamflet. Már az első fejezet olvastán egyértelművé válik, hogy nem egy Puzsér-hangnemű, okos dühöngés következik, hanem valami egészen más. Már a könyv mérete és vastagsága gyanússá teszi, hogy nem erről szó, és nem ilyen lesz a hangnem. 

A könyv egy történész könyve, aki a második világháború egyik kiemelkedő eseményét, esemény-láncolatát igyekszik új összefüggés-rendszerbe helyezni.

Tehát nem a tényeit, hanem a hátterét, a jelentését
és az összefüggéseket. 

A szerző írása egyáltalán nem antiszemita, nyomokban sincsen benne sem antiszemitizmus, nincsen benne szó szemita világ-összeesküvésről. Rácz András könyve nem revizionista kiadvány. Rácz András könyve nem vonja kétségbe, hogy hatmillión haltak meg a holokauszt következtében. Rácz András könyve nem kérdőjelezi meg az általánosan ismert tömeggyilkos-módszereket. Rácz András könyvében árnyalata sincsen annak, hogy rehabilitálni akarná a fasiszta eszmét, a fasiszta kormányokat vagy embereket. Rácz András nem hisz az összeesküvés elméletekben, abban sem, hogy a hetven évvel az események után a holokauszt nyomatása egy zsidó érdeklobbi anyagi érdekek mentén történő összezárása lenne. 

Vagyis Rácz András egyáltalán nem vonja kétségbe, hogy volt holokauszt, nem vonja kétsége a deportálásokat, nem vonja kétségbe a tömeggyilkosságokat, nem kérdőjelezi meg a gázkamrák létét, működését és a működésükkel szemben feltehető kérdésekkel sem foglalkozik. Ahogy a krematóriumokkal sem bíbelődik. A holttestek megsemmisítésével sem. Nem folyik bele a számháborúba, folyamatosan hatmillió zsidó áldozatról beszél. Ténynek tartja az elgázosító teherautók egykori létét és használatát. És így tovább... Vagyis semmi baja nincsen azokkal a kérdésekkel, amiket a holokauszttal kapcsolatban többen kérdésesnek tartanak. Ugyan tesz fel más kérdéseket, de azok jobbára nem a tényekre, hanem az értelmezésekre vonatkoznak. Például: 

Végezetül válaszolnom kell arra is, hogy miként lehetséges az, hogy hatmillió ember a legcsekélyebb ellenállás nélkül gyalogolt a haláltáborokba, mit sem sejtve végzetes jövőjéről, miközben vezetőik – az állam felelős vezetői, a végrehajtásban részt vevő bürokraták és fegyveres szervezetek tagjai, és nem utolsó sorban a zsidó tanácsok elöljárói – pontosan tudták, milyen sors vár erre a hatmillió emberre. Hogyan lehetséges az, hogy a zsidóság semmit nem tudott a kitervelt tömeggyilkosságról, vagy ha némi pletykákat hallott is róla, fegyelmezetten tudomásul vette végzetét? Hogyan képzelhető el az, hogy hatmillió ember, ezzel a tudomásul vétellel, személyes végzetén kívül gyakorlatilag hozzájárult szülei, gyermekei, szerettei meggyilkolásához?

A mítosz e kérdésre ismét a titkosság és titkosítás zavaros érveivel reagál, nem törődve azzal, hogy fél Európában a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt zajlott a gyilkolás. Ráadásul a holokauszt-építmény abba az önellentmondásba is belebonyolódik, hogy miközben a zsidók nem tudtak a rájuk váró szörnyű sorsról, mindenki más tudott róla. Bűnösök a deportálásban részt vevő rendőrök, csendőrök, de még vasutasok is, hiszen tudták, mi vár a zsidókra, akik viszont – mint valami holdról ide csöppent, szociális kapcsolatok minimumaival sem rendelkező különcök – nem is sejtették, miféle sors felé indulnak. Ez a két, egymásnak is ellentmondó állítás végletesen összezavarja a holokauszt közismert fantáziaképét. Olyan súlyos és kiáltó önellentmondás van itt, aminek elleplezésére nagyon komoly és teljességgel eredménytelen erőfeszítéseket kell tennie a megszokott keretek között érvelő legendáriumnak.
(271.)

Jelentem, a mai követelményeknek Rácz András abszolút megfelel, teljesen tiszta

Ám éppen ezért, bármilyen szánalmas, mosakodnom kell nekem magamnak is, aki Rácz András könyvéről beszámolót írok. Az apai ági felmenőim zsidók voltak. Nem vagyok tehát zsidó, de van bennem zsidó vér. Ahogyan jász és cigány vér is. Jelenleg egy zsidók által fenntartott intézményben dolgozom (ezt máshol már említettem) és jelentem, eddig a legjobb munkahelyem (fizetésemelés jöhetne!). 

Vannak előítéleteim, az egalizmust nem vélem igaznak, de az életet minden formájában tisztelem. Soha életemben nem verekedtem még komolyan, és a család néz rám bambán, ahogy a hülyére szokás, amikor a büdös poloskát nem lehúzom a slozin, hanem kihajítom az ablakon. (Halat már öltem, eddig háromszor életemben, de minden egyes alkalommal nagyon össze kellett szednem magamat. A harmadiknál már egész jól ment. Ez tavaly nyáron volt, ötvenkét évesen. A szúnyogot és a böglyöt minden elvi megfontolásom ellenére reflexből ütöm le. Vagyis nem vagyok következetes.)

Nem menekülök el az elvi viták elől, de amint személyeskedésre kerül sor, azonnal kiszállok.

Egyre inkább kilel a hideg a politikától, és bár gondolkodásomban jobboldalinak vallom magamat, ha valaki nagyon firtatja, ez a jobboldaliság egyáltalán és kicsit sem pártpreferencia, hanem ideológiai vonzódás a konzervativizmus értékei felé.

Alapvetőn konfliktuskerülő vagyok, bár ebben már van komoly eltolódásom a felvállalás felé.

A halálbüntetéssel szemben bizonytalan vagyok. Egyfelől azért, mert a tapasztalat azt mutatja, jó néhány barmot felesleges életben tartani és a társadalom pénzén táplálni, mert amikor kijön a bv-intézményből, újra ölni fog. Másrészt azt is tudom, hogy Amerikában végrehajtott halálos ítéleteknek döbbenetesen nagy százalékáról (tízre emlékszem) derült ki, hogy tévesen végrehajtott ítélet volt. De a kauzalitást kikerülhetetlennek tartom az emberi felelősséggel kapcsolatban, illetve az ártatlanok további védelme érdekében.

Tiszta vagyok már? Vagy most már egyáltalán nem? 

Szóval Rácz András teljesen tiszta. Csak éppen a ma ismert formájában a holokausztot teljesen kisiklott, döbbenetesen torz és következményeiben nagyon veszélyes, hazug mítosznak tartja. Elsősorban azért, mert szerinte e mítosznak az egyik következménye a fent említett, sajnálatos módon egész Európában működő gyűlöletbeszéd-törvény.

MIRŐL VAN SZÓ?

Ha nem akarok szószátyárkodni, és nagyon lecsupaszítom az üzenetet, akkor kábé így hangzik a mondandójának a veleje: 

A történelmi események kauzálisak, de semmiképpen sem egyértelmű linearitással bíró történetek. A történelmi események értelmezése igen nagyban függ attól, hogy az értelmező az eseményeket milyen prekoncepció alapján óhajtjuk felfűzni az utólag ismerni vélt cselekményszálra. 

Az árja elmélet a XIX. század végén, XX. század elején voltaképpen az eugenika elméletéből fakadt. Az eugenika a faj nemesítéséről szóló elmélet volt, alapvetően Darwin unokaöccsének munkásságához köthető. Az eugenika nem náci találmány volt, tulajdonképpen egész Európa a magáévá tette. 

A XIX-XX. század egyik alapviszonyulása volt az antiszemitizmus. Ám Rácz András szerint az antiszemitizmusból nem kikerülhetetlenül fakadnak sem az antiszemita törvények, sem a helyi atrocitások, sem a pogromok, a holokauszt pedig végképp nem. Természetesen van összefüggés, de nem kikerülhetetlen az ok-okozat. 

A náci birodalom nem tervezte a zsidóság komplett kiirtását, ám kétségtelenül meg akart szabadulni tőle. 1941-ig kelet-európai kitelepítésben gondolkodott. Megtudjuk, hogy a zsidó állam létrehozása ellen alapvetően egyik európai ország sem tiltakozott (a zsidóiktól többen szabadulni akartak), de a háború eseményeinek a hatására végül az országalapítás terve dugába dőlt. Ez nagyon komoly oka volt a későbbi gyalázatos eseményeknek.

A szerző szerint a holokauszt nem egy előre eldöntött, gondosan kitervelt, minden lépésében kiszámított, végrehajtott eseménysor volt (hiszen a történelem legjobban dokumentált háborújában mindennek nyoma sincsen a dokumentumok között), hanem egy olyan ok-okozati összefüggés, amelyet az események láncolata hozott létre. Értelmetlen azért is a zsidóság teljes kiirtásának a tervéről beszélni, mert ha az európai országok statisztikáit nézzük, akkor azok után az országok után, ahol nem hajtották végre a deportálásokat (Dánia, Norvégia), Németországban volt a legmagasabb a zsidó túlélők száma (!). (Félreértés ne essék: amit fentebb mondtam, még mindig érvényes. Rácz András semmit nem von kétségbe a hatmillióból, a halálgyárakból, a krematóriumokból!)

Sokkal inkább azt mondja, hogy a nácik tömeggyilkosságaiból a győztesek és az utókor csináltak egyszeri és megismételhetetlen eseményt. (Ezzel kapcsolatban Ladányi Attila könyve nagyon sokat mond, érdemes oda klattyolni, és az idézeteket elolvasni.) A holokauszt borzalmas, kegyetlen, embertelen és értelmetlen eseménysor volt. De magyarázható eseménysor. Nem megmagyarázható, csak magyarázható. De semmiképpen nem önálló, mindentől elkülönülő eseménysor, hanem egy szál az történések között. Vastag és fontos szál, de minden borzalma, hihetetlensége ellenére nem a legfontosabb szál. Ha egyáltalán lehet fontossági sorrendet felállítani. 

S nos, az a helyzet, hogy amikor manapság a holokausztból egyszeri, felülmúlhatatlan eseményt kreálnak, akik ezt teszik, akkor ők maguk állítanak fel fontossági sorrendet a nácik áldozatainak felekezeti, nációbeli hovatartozásának a fontossága között. S ez bizony nem különbözik a náci szupremázicmustól. 

A GYŐZTESEK VÉRES SARA

Az emberi életek értékének megítélésben bizony vaskos kétkulacsossággal mér a nyugati kultúra.

Rácz András leírja, hogy nem egy olyan eset akadt, amikor a zsidó menekülteket szállító hajókra lőttek Nyugat-Európa partjainál. Több menekültszállító hajó el is süllyedt, fedélzetén a nácik elől a demokráciák felé menekülő zsidókkal. Akadt, hogy majd egy hónapig nem engedték kikötni a menekültszállító hajót. Ehhez képhez Finkelstein teszi hozzá, hogy Németország felajánlotta a zsidó állampolgárait az Egyesült Államoknak, fejpénz ellenében. Egyetlen olyan hajó sem indult a német zsidókkal az USA felé, amelyiken kivásárolt túlélők ültek volna. Az USÁ-nak nem kellettek a kelet-európai zsidók. 

racz_torkig_vagyok_a_holokauszttal_drezda.jpgAz ártatlan polgári lakosság meggyilkolása az utólag kreált törvények szerint is emberiségellenes bűntett. A Szövetségesek már 1942-ben napalmmal bombáztak német városokat. Drezda bombázásakor 130.000–200.000 ember halt, sült, égett meg. A Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombomba áldozatainak a száma 140.000–260.000 fő. A második világháború után embertelen körülmények között, koncentrációs táborokban fogva tartott és a fogva tartás körülményeivel kivégzett német hadifoglyok száma körülbelül másfél millió fő. Mindezekért a tettekért a Szövetségesek legfelső szintjének emberei is ott ülhettek volna Nürnbergben a vádlottak padján az emberiség ellenes tetteik miatt. 

Csak ezekről az eseményekről jobbára nem nagyon esik szó. Minden bizonnyal ennek egyszerű oka az, hogy a győztesekről van szó. Akik, ugye, ahogy az igaz közhely mondja, a történelmet írják. 

A Sztálin vezette Szovjetunióról mindenki tudta, hogy az ideológia végett meggyilkolt emberek száma 1930–1941 között mintegy húszmillió fő. (Csak a kitelepített kulákok között volt egymillió meggyilkolt, illetve a ukrajnai mesterségesen generált éhínség hétmillió [!] áldozatot követelt.) A Szövetségesek ezzel a Sztálinnal fogtak össze, és ennek a Sztálinnak és az általa vezetett kommunista rezsimnek nyújtották át tálcán Kelet-Európát Jaltában és Potsdamban. Vagyis a sztálini rezsim volta- és tulajdonképpen szemernyit sem különbözött a náci rezsimtől. 

Vagyis a Szövetségesek sem álltak jobban erkölcsileg, mint a Harmadik Birodalom. Ám az utóbbi démonizálása (mondjuk nem kell sokat tenni érte) háttérbe szorítja az előbbi bűneit és egyfajta fekete-fehér mítosszá változtatja a második világháború történetét. A csúnya, sötét, brutálállat nácikat legyőzték a fehér kesztyűs hős Szövetségesek, és soha többet ilyet, tartsuk is ébren az emlékezetét a brutálállatok jelentette veszélynek (fasizmus, antiszemitizmus) és az áldozataiknak (értsd: zsidók)! De a holokauszt kiemelése a második világháború eseményeinek a sorából, mondja Rácz András, csak az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején következett be. Addig messze nem volt akkora hangsúlya, mint amit később kapott. Vagyis tíz-tizenöt évig a nácik kísérletét a zsidóság kiirtására senki nem kezelte a mai helyén.  

MINDEZEK UTÁN CSAK EGY KÉRDÉS MARADT

bennem. Ha elfogadom Rácz András érveit, ha rábólintok arra, hogy a holokauszt jelenlegi tálalása a Szövetségesek önszerecsenmosdatása volt, az még a könyve elolvasása után is kérdés marad, voltaképpen kik emelték a jelenlegi helyére a holokausztot, kiknek érdeke a milyen érdeke manapság, hogy a zsidóságot érő bármilyen kritika, a holokauszt elfogadott tényeinek bármilyen új értelmezési kísérlete, a lefolyását érintő szinte bármilyen kérdések feltétele azonnal egyet jelent az antiszemitizmussal (s az antiszemitizmusból pedig azonnal következik, hogy az antiszemtia népirtásra törekszik)? Kik, milyen csoport, csoportok érték el, hogy a bevett nézetek nyilvános megkérdőjelezése jogi eszközökkel legyen büntethető? 

Mert rendben, utasítsuk el az összeesküvés elméleteket, tegyük meg, nem fáj. De valahogy el kellett jutnunk idáig, és hogy eljutottunk odáig, hogy hetven év elteltével a holokauszt még mindig nem tudott történelemmé válni, annak oka van, az valamilyen érdeket szolgál. Ahogyan az is, hogy a mainstream-től eltérő nyilvános beszéd immár büntethető kategóriává vált, megcsúfolva a szólás- és a kutatási szabadságot. 

A KÖNYV MINT TÁRGY

racz_torkig_vagyok_a_holokauszttal_konyv.jpgAmikor kézhez kaptam a könyvet, meglepődtem. Sokkal nagyobb mint amekkorára számítottam. S ahogy mondtam, sokkal vastagabb.

A borító megfelelő és kellő módon figyelem felhívó. A kötése pompás, nem akar széthullani, teljesen, masszívan egyben van. 

Puha borítója van. Nagyon puha. És ez jelen esetben, a könyv mérete miatt (16,6x23,5 cm) a praktikusság miatt problémát jelent. Ugyanis nyeklik-nyaklik olvasás közben. A belső tükör nincs folyamatosan szem előtt, mert a vastagsága miatt lefittyednek a lapok. Még akkor is, ha két kézzel tartom. Vagyis csak akkor olvasható teljesen kényelmesen, ha ölbe vagy asztalra tettem. De ez legyen a legnagyobb baj vele!

 

Időkapu, Budpaest, 2011

4/5

(2020. január)

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr2015397860

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Szabó A. Imre · magyarido.blog.hu 2020.01.15. 23:41:06

"De valahogy el kellett jutnunk idáig, és hogy eljutottunk odáig, hogy hetven év elteltével a holokauszt még mindig nem tudott történelemmé válni, annak oka van, az valamilyen érdeket szolgál. Ahogyan az is, hogy a mainstream-től eltérő nyilvános beszéd immár büntethető kategóriává vált, megcsúfolva a szólás- és a kutatási szabadságot."

A holokausztkultusz vagy holokausztideológia (kinek hogy tetszik jobban) egyáltalán nem régi keletű, talán még negyven éves sincs. Ha az 1980-as évek előtt íródott történelmi munkákat olvasunk még magával a fogalommal sem igen találkozunk, ha itt vagy ott fel is tűnt, egyáltalán nem volt bevett, a II. világháború alatti zsidóüldözésekre általánosan a Soah (utalás Izaiás 10,1-3-ra), Magyarországon pedig a Vészkorszak kifejezést használták. A holokauszt fogalma először egy, az 1980-as évek elején indult zsidó identitáskampány kapcsán vált közismertté, amit izraeli és amerikai zsidók indítottak főként az USÁ-ban, hogy az egyre nagyobb számban zsidó identitásukat veszítő vallástalan zsidók számára, a II. világháború alatti zsidóüldözések emlékezetére alapozott új zsidó identitást adjanak. Ehhez természetesen médiakampány is kapcsolódott, ekkor és ettől "lett (és van azóta is) tele" a média a holokauszttal. Nagyjából ezzel egy időben zajlott le az a váltás Európában, mely során a '68-as nemzedék tagjai egyre több kulcspozíciót kezdtek szerezni a politikai életben és neomarxista-kultúrmarxista, balliberális, emberijogi fundamentalista ideológiájuk lassan, de biztosan elfogadottá, majd egyre meghatározóbbá válni. A tömegkultúrában ekkortájt felfuttatott holokausztkultusz, mivel jól beleillett a baliberálisok emberijogista ideológiájába, így beemelték politikai kánonjukba és azóta mindenki, aki ilyen-olyan jogos vagy jogtalan elégtételt, vélt vagy valós előnyt vagy hasznot remél a téma ilyetén forszírozásában hozzáteszi a magáét és kiveszi a részét a kultuszépítésből. Az első holokauszttörvény 1986-ban (a II.világháborút követően több mint negyven évvel!) született meg Izraelben, a világ többi részén, elsősorban is Európában, csak ezután, az 1990-es évektől kezdtek ilyen típusú szabályozásokat bevezetni, újraindult a nácivadászat, megszaporodtak a kártérítési perek, megkezdődtek holokausztrelativizálási perek és a kultúrát is elárasztották a holokauszt tematika. Nem tudom, hogy ez mennyire összeesküvés-elméleti alapú megközelítés, de szerintem valami ilyesmi és valahogy így történt és történik napjainkban is (mert még koránt sincs a jelenség kimaxolva). Csak csöndben jegyzem meg, hogy a holokausztkultusz vagy -ideológia térnyerése egyáltalán nem egyedülálló jelenség a posztmodern nyugati kultúrában, nagyon hasonló pályát futott be a homoszexuális emancipáció, ami szintén identitás-, majd médiakampánnyal indult és mára már nemcsak hogy a kortárs politika egyik meghatározó témája, de a legjobb úton haladunk a transzneműség diktatúrája felé (bármit is jelentsen az) vagy épp a napjainkban kibontakozó klímakrízis-őrület...

Most, hogy a komment végére értem azon kezdtem törni a fejem, vajon hány év börtönt ér ez a néhány keresetlen mondat? :-)

Mohácsi Zoltán · https://mohabacsi-olvas.blog.hu 2020.01.16. 06:20:38

@Szabó A. Imre:
A holokauszt eseményeiből semmit sem vontál kétségbe: van esély, hogy szabad maradsz! :-)

Volt egy beszélgetésem egy irodalmi portálon. Egy liberális megmondó ember még azt is kétségbe vonta, hogy minden fórumon ezerrel nyomátják a témát.

Mohácsi Zoltán · https://mohabacsi-olvas.blog.hu 2020.01.28. 06:41:11

@Szabó A. Imre:
Hát, érdekes és valóban a könyv témáját támasztja alá.
Érdekes lett volna annak kifejtése, hogy a béketábor televíziói miért nem vették át a filmet. Nem fért bele az addigi ismeretekbe? Más volt még a koncepció?
Illetve, hogy a film mennyire felelte meg a valóságnak?

David Bowman 2021.01.11. 11:17:35

Itrael léte a holokauszt valláson alapul. Amúgy kinek jutna eszébe nekik adni a más országát? Ezért nem lehet egy betűt se változtatni rajta.

Cpt. Flint 2021.01.11. 16:23:57

"eljutottunk odáig, hogy hetven év elteltével a holokauszt még mindig nem tudott történelemmé válni, annak oka van, az valamilyen érdeket szolgál."
100 év elteltével Trianon még mindig nem tudott történelemmé válni. Mi ennek az oka, kinek az érdeke ez? Aki azt mondja, hogy engedjük el "Nagymagyarországot", arra miért kezdik egy ideje azt mondani, hogy hazaáruló?

A recept ősrégi. Vetélytársak megbélyegzése, felelősség hárítása, hatalomszerzés, elégedetlenség becsatornázása, irányítható érdekközösség megteremtése.
Nem feltétlen kell még jogi retorzió sem. Melyik átlagmagyar meri hangosan kimondani a magyar átlagkocsmában, baráti társaságban, focimeccsen, hogy "én szeretem a románokat/szlovákokat/szerbeket!"???
Kit nem ütnének meg záros határidőn belül, ha azt hangoztatná, hogy Felvidékből jogosan lett szlovák állam?
De szerintem ez ment már a városállamok korában is. Vége egy ilyen gyűlölködésnek tényleg csak Endlösunggal vagy Karthágó helyének felszántásával lesz.

Nem látunk bele ezekbe a játszmákba és nem is fogunk soha. Amikor azt hisszük, hogy igen, az is csak egy újabb játszma.

Mohácsi Zoltán · https://mohabacsi-olvas.blog.hu 2021.01.11. 18:57:33

@David Bowman:
Pedig már sok minden változott ám: a hatmilliós szám még mindig kering a köztudatban, de a Jad Vasem múzeumban állítólag jócskán kisebb mértékű az áldozatok száma (jelenleg valamivel több mint négymillió nyilvántartott áldozatról van tudomás). Ahogy a táborokban elhunyt zsidók számát is kb. 3,5 millióban határozzák meg.
De komolyan ma már nem beszél senki sem a zsidókból főzött szappanról vagy a bőrből készült lámpaernyőről. Elismerték, hogy ennek semmi alapja nincsen.
Vagyis van némi változás.

Mohácsi Zoltán · https://mohabacsi-olvas.blog.hu 2021.01.11. 21:01:58

@Cpt. Flint:
Első olvasásra majdnem teljes mértékben kapituláltam az érved felett.
A többedikre mégsem.
Azért nem mert a fájdalomról van szó. Az, hogy egy-egy nációnak fáj, ami vele történt, természetes. Nem tudom, hogy állnak az örmények, hogy állnak Ruandában a tuszik, és persze lehetne még sorolni, és kérdezni népeket, hogyan állnak.

Úgy gondolom, a holokauszttal nem az a baj, hogy az áldozatok száma (ne firtassuk a mennyi-kérdést!) fáj a zsidóságnak.
Ez teljesen természetes, és szerintem ember nincsen, aki ezt vitatná. Mert valóban: egy áldozat is túl sok. Bárhol, bármelyik nemzet, faj esetén.

Csakhogy ebben az esetben nem csupán erről van szó. Hanem egy (na, ezt hogyan fogalmazza) túlzottan és aránytalanul életben tartott, gerjesztett problémáról, kérdéskörről. Ahogyan ez a könyv is megfogalmazza. Vagy ahogyan Ladányi Atttila is írja. (Ő rengeteg kortárs idézetet citál, elképesztők, és ebből a szempontból szinte hihetetlenek.) Vagy ahogyan az első kommentelő, Szabó A. Imre is gépre vetette.

Trianon nincsen olyan permanensen jelen a magyarság tudatában, ahogyan a holokauszt a zsidóságéban. Sőt, nagyon sok magyar elutasítja, turbómagyarkodásnak tekinti a trianonozást. Finkelsteinen kívül zsidó oldalról még nem találkoztam olyannal, hogy elég lesz már, micsoda túlnyomatása ez a kérdéskörnek! Például a „168 órának” jóformán nincsen olyan száma, ahol ez ne kerülne szóba. Ha bekapcsolod a tévét, úgy este kilenc-tíz felé és zongorázol egyet a távirányítón, minimum két-három helyen lelsz olyan filmet, dokumentumfilmet, ami a második világháborúval foglalkozik. Se szeri, se száma a holokausztos játékfilmeknek, regényeknek. Dömping. Erről szól ez a könyv is.

A másik hatalmas különbség szerintem hogy a holokauszt véget ért. Létrejött Izrael állam. A zsidóság elnyomásának igen látványosan vége szakadt mindenhol. Úgy van velünk, hogy a következményeiben és az emlékekben.
Trianon következményei azonban a ma napig közvetlenül valósak a környező országokban. És bizonyos értelemben a mai napig nem kibeszélt, valamint főleg nem megoldott kérdés.

Wass Albert „A funtineli boszorkányban” két magyart szerepeltetett. Mindenki más román volt. Szeretetre méltó. Pedig ő „fasiszta” volt.
A mi óbudai kocsmai társaságunk, úgy fest, csuda jó fej, mert van egy vajdasági cimbora, neki semmi baja a szerbekkel, úgy en bloc, nekünk meg azzal, hogy neki nincsen. De ez persze lehet egyedi eset is.

Aztán még: Finkelstein könyve a „Holokauszt-ipar” arról szól, hogy a zsidóság hogyan használja nem csupán fel, hanem ki is az egykori vészkorszak tragédiáját. Nem kezdek el most a pár évvel ezelőtti MÁV elleni perkísérletre hivatkoznom. Ami egy volt a sok közül. Ahogy nem akarok arról sem beszélni, hogy Németországban még 2016-ban is hoztak rendelkezést a második világháborúval kapcsolatos szenvedésekkel kapcsolatos jóvátételekkel kapcsolatban. 2016-ban!
Trianonért vagy a következményeiért kapott valaki bármikor jóvátételt bárkitől is? Legalább egy mondjuk a bácskai halálra kínzások, mészárlások utódai túlélői, áldozatai közül? Bárhol, bárki, valaki, Erdélyben, a Felvidéken, a Vajdaságban, bárhol? Szerintem ez is nagy különbség!

Cpt. Flint 2021.01.12. 10:49:40

@Mohácsi Zoltán: "Trianon nincsen olyan permanensen jelen a magyarság tudatában, ahogyan a holokauszt a zsidóságéban. Sőt, nagyon sok magyar elutasítja, turbómagyarkodásnak tekinti a trianonozást."
Kifelé esetleg. Mert liberálisnak és toleránsnak akar látszani, és/vagy mert az eszével felfogja, hogy nem lehet a múltat visszahozni, és nem érdemes a feszültségeket ezzel fenntartani. De attól még szerintem nincs olyan magyar, aki magában azt ne gondolná legalább egyszer, hogy "milyen jó lenne, ha lenne tengerpartunk, Tátránk, Erdélyünk". Én legalábbis így vagyok vele.

Mi, akiket nem érintett, szerintem nem mondhatjuk azt, hogy a holokauszt lezárt ügy. Ki vagyok én, hogy megmondjam, másnak mi és mennyire fáj, mitől és mennyire fél? Miért fájna jobban nekünk Trianon? Miért fájna jobban olyan területek elvesztése, ahol legtöbbünk sohasem járt (de most is szabadon mehetünk oda, és akár le is telepedhetünk), rokonaink ott nem élnek, és az elcsatolással sem vesztettük el felmenőinket. A holokauszt nem előzmény nélküli, és a zsidóellenesség nem szűnt meg, még ha törvényekkel nincs is alátámasztva. Tehát a tapasztalatok évszázadok távlatában sem pozitívak. Ilyen szempontból. Részemről érthető, hogy ha van erre kellő hatalma, eszköze egy népcsoportnak/vallásnak, akkor megpróbál olyan szintű bűntudatot, erkölcsi gátlást kiépíteni ez ellen, hogy ez minél kisebb eséllyel forduljon elő újra. És a zsidóságnak nyilvánvalóan van erre eszköze és hatalma. Egyébként hasonló zajlik (zajlana) a feketék körében is, csak nekik sokkal nehezebb dolguk van. Egyrészt nincs ilyen jól körülhatárolható, nagyméretű tragikus esemény, amire folyton lehetne hivatkozni. Másrészt - egyelőre - sokkal kisebb a befolyásuk, érdekérvényesítő képességük.
Az egy más kérdés, hogy az ilyen szintű folyamatos bűntudatkeltés, erőszakos propaganda és pozitív diszkriminációba átmenő "kárpótlás" szerintem egy idő után visszaüt.
Trianon nyilvánvalóan csakis nekünk probléma, és mi a magunk tíz-tizenöt milliójával kevesen vagyunk, és egy helyre koncentrálódunk. Nincs a világgazdaságot és a médiát átszövő befolyásunk. Emellett nekünk Trianonnal kapcsolatos kárpótlás esetén igazából területeket kellene kapni más országokból, ahol most más nemzetiségűek vannak többségben, ez teljesen nyilvánvalóan nonszensz. Trianonról azóta sem lett hivatalosan kimondva, hogy igazságtalan, jogtalan, mert akkor érvényteleníteni kellene. Emellett az egy állammal (és nem a személyekkel) szembeni intézkedés volt. Így nyilvánvalóan nehéz lenne jogalapot teremteni személyes kárpótlásokra. És ugye azt se felejtsük el, hogy bármennyire is hihetetlenül igazságtalan és túlzó volt a trianoni döntés, bizony sokat tettünk érte (mármint elsősorban kedves vezetőink, illetve uralkodó osztályunk).

Wass Albertet régen olvastam és én is olyan vagyok, mint te, roppant gyorsan felülírom az olvasmányélményeimet (részben ezért olvasok lelkesen újra sokmindent). Szóval nem sok maradt meg Wassból. Nem volt olvashatatlan, de nem is vágytam megvenni a könyveit.
Természetesen az emberek többsége tisztában van vele, hogy az "ellenséges" nemzet zöme szintén közönséges, normális, rendes emberekből áll. (Mo-on ebből azt hiszem, ki kell vennünk a cigányokat, mert róluk a többség a legnagyobb józan ésszel sem gondol semmi jót. Hogy ez mennyire jogos, annak megítéléséhez nekem nincs elég tény a birtokomban.) Mégsem hangoztatja fennhangon egy mo-i magyar sem, hogy "szeretem a románokat/szlovákokat/szerbeket". Miközben simán lehet ilyet mondani az angolokra, finnekre, spanyolokra. Franciák, olaszok, oroszok már véleményes. És nagyon érdekes, hogy a horvátok, szlovénok, csehek általában nem problémásak, pedig a pánszláv mozgalomban, Trianonban ők is benne voltak.

Egy vajdasági magyar, az egész más. Neki bizony joga van szeretni a szerbeket, mert velük élt. És egy magyarországi magyar nemigen kérdőjelezheti meg ezt, az is biztos.
süti beállítások módosítása