A sorozat

A Ventus Libro Kiadó tizenkét kötetet jelentett meg a Klaszikusok Képregényben sorozatban. Az alapötlet nagyon jó, és kár, hogy több kötet nem jelent meg. Klasszikus még bőven lett volna. Vagy nem is olyan nagy kár, hogy több kötet nem jelent meg...?

A sorozat ötlete kiváló. Azért is kiváló, mert a magyarul megjelent kötetek döntő többsége valóban klasszikus ifjúsági művek adaptációja. Többsége, mondom, mert például a Hódító Robur-t nem gondolom klasszikusnak, ha már Verne Gyula, kapásból lehetne legalább négy-öt másikat említeni, ha már klasszikus. De ne szőrözzünk! 

A magam részéről, mint őskövület, voltaképpen sokkal jobban is szeretem az ilyesféle képregényeket. A maiak döntő többségükben szuperhősös, darabolós, rémes, mangás féle történetek. Természetesen van köztük magasan kiváló alkotás is, mint például a Watchmen, de egyre kevesebb az olyasféle témaválasztás mint ez a sorozat.

S az a gond, hogy egy bizonyos olvasatban, legalábbis erre a sorozatra nézve ez nem is baj. Mert sajnos csak az ötlet, hogy klasszikus ifjúsági műveket képregénybe öntsenek és egységes sorozat dizájnnal megpróbálják az eredetihez vezetni az olvasókat az kiváló. Ám tragédia, hogy az egységes dizájn sajnos magába foglalja, hogy a képi megfogalmazások is szinte teljesen egységesen igénytelenségbe torkolltak. 

Bár a sorozat összes darabját nem olvastam, de jó párat igen. Az összbenyomásom az volt róluk, ami erről a füzetről is. Csak erről hatványozottan. Mondhatnám, ez az állatorvosi ló. 

Tom Sawyer

Sok szót itt nem ejtenék. Van, aki nem ismeri a Tom Sawyer-t? A magam részéről soha nem értettem, miért yomják sokkal jobban a párját, a Huckleberry Finn-t, miért tartják azt a sokkal jobbnak, amikor szerintem meglehetősen unalmas és színtelen e mellett a kötet mellett, de aztán felfogni véltem. Talán arról lehet szó, hogy a Huckleberry sokkal közelebb van a kötelező polkorrekt vigyázzban álláshoz, hiszen ugye, szökött rabszolgával bíbelődik. Nem tudom. Egyszer olvastam, nagyjából unatkoztam felette. A Tom Sawyer-t meg már nagyon sokszor és nem tettem soha ilyet. Mármint nem unatkoztam. De hát lássuk be, a két könyv különbsége nagyon egyszerű: a Huckleberry-ben jönnek-mennek, utazgatnak, s közben olyan marha sok minden nem történik. A Tom Sawyer-ben vannak tréfás dolgok (kerítésfestés,fej fölött forgatható döglött macska, saját gyászbeszédjük meghallgatása könyekkel), van szerelem (Becky), van gyilkosság, van bátorság (tárgyalás), van barlang, eltévedéssel, miközben Indián Joe is ott kavar a nyomukban, van kincs... Szóval a mérleg nyelve egyértelműen efelé a regény felé billen. 

EZ a Tom Sawyer

Ugorjunk fejest a közepibe! Semmilyen. Ha pedig valamilyen, akkor minden szempontból, mellébeszélés nélkül lapos és siralmas. A szöveg még csak-csak, ha úgy fogom fel mint egy diafilmet (holott ez képregény)... De a rajzok minden kritikán aluliak. 

A grafikust Brian Shearer-nek hívják. A grafikus nem rossz grafikus, ha nem ezt a képregényét nézem. Ha megnézem a weboldalán levő rajzait valami zongorázhatatlan a különbség azok és ezek között. Amikor belefogtam ennek a füzetnek az elolvasásában, az első oldalon még nem sejtettem, mi vár rám. Aztán már a második oldalon szembesültem a dolgokkal. Az első blikk az volt, hogy a színezéssel nem nagyon bíbelődtek, olyan az egész, mintha Paint-ben készült volna: ami kék, az kék, ami vörös, az vörös, ami zöld, az zöld és így tovább, és slussz. De ez még a kisebbik baj. 

Még az sem a legnagyobb, hogy az alakok néha olyan suták, hogy az valami elképesztő. Ez fokozódik azzal, hogy az alakok és tárgyak egymáshoz való viszonya olyan, mintha két külön térben lennének. Ezt képzeld el: Tom fejét oldalról látjuk, a kalapot rajta meg majdnem felülről, mintha a tér két különböző dimenziója gellert kapott volna egymáson. Ráadásul az alakok olyan testhelyzetekben léteznek, amilyen nincsen: konkrétan gumiból vannak: például Becky teste előre néz, de a feje teljesen kicsavarodva visszafelé néz; tömény horror. Vagy valami egészen más...

De a legnagyobb, legzavaróbb probléma az alakok kidolgozatlanságának és konzekvenciájának a hiánya. Úgy nagyjából egyetlen alak van, aki minden képen jól kidolgozott: Polly néni. Őt Brian barátunk szemmel láthatóan kedvelte, és határozott elképzelése volt arról, hogyan néz ki. De nem hiszed el, Tom arca ahány rajz készült róla, annyiféle. Nincs két képkocka, amin ugyanúgy nézne ki. S ahogy kinéz,az is valami tragédia. 

Arról nem is beszélve, hogy a történet gonosza, Twain rasszizmusának megtestesítője, Indián Joe a törétnetnek ebben a verziójában egy szőke amerikai csávó. Mondom Indián. Mondom szőke. (Bár igaz, magyarul is mondják, hogy szőke cigány...) 

No, közben megleltem a rajzok összefoglaló jellemzőjét: gyerekes. Mintha Pistike megpróbált volna képregényt rajzolni. Az ember nem mondja neki, hogy ez bizony még nem minőség, mert mégis csak szeretjük Pistikét, és nem akarunk beletiporni cseperedő lelkébe, de ezek még nem azok a rajzok, amiket dagadó mellel egyből posztolunk a Facebook-on. Büszkék vagyunk Pistikére, de ennyire azért még nem. 

Na, és akkor ezek pislants csak ezekre a rajzokra! El sem hiszed, de ugyanaz a grafikus. Mintha a Tom Sawyert bal kézzel, kakálás közben skiccelte volna a falra, miközben valaki viccelt mesélt neki és ő meg röhögött rajta. 

S mielőtt bárki félreérti: a borítót nem ő rajzolta. 

Magyar képregényváltozat Tom-ból

Mert az a helyzet, hogy ilyen is van. Hála Istennek, hogy adott nekünk egy olyan tehetséget, amilyen Dargay Attila volt. Akiről, ugyebár, csakis szuperlatívuszokban lehet bármit mondani. Bármit is rajzolt, rendezett. És csinált egy Tom Sawyer-képregényt is. Ami anno a Füles rejtvényújságban jelent meg folytatásokban.

Amint azt már meséltem, az apai nagypapám kitépkedte,körbevágta és egy spirálfüzetbe ragasztgatta az összegyűlt képregényeket. Amik, azóta is a falnak rohannék miattuk, az évek során valahol szőrén-szálán eltűntek. Egek, pedig mik voltak azokban! Mond-e valakinek valamit például A Coquillardok kincse, mint egyfajta Villon-életrajz? Vagy az, hogy rajzolt Dargay egy A dzsungel könyvét is? 

P. S. a Coqillardok-hoz
Közel vagyok a csendes, férfias könnyezéshez. Nem emlékeztem pontosan, hogyan írták ennek a képregénynek címét. Gugliztam.

Pár pillanat múlva láttam, hogy az antikvarium.hu-n van belőle egy példány! Ugyanúgy kivágva, ahogyan Papa kivágta nekem, csak nincsen beragasztgatva sehová. Nem hittem el, hogy tényleg, de tényleg. Megrendeltem, persze. Valakinek már a kosarában volt.

S most csak ülök itt, és Papára, meg a gyerekkoromra gondolok. Miket előhoz egy képregény értékelésének az írása. Amikor azt olvasgattam, még Anyu is élt, Apu is, a Szerdahelyi utcában laktunk, majd hamarosan a Harrer Pálban, úgy hét éves lehettem, és fogalmam sem volt, ki az a Villon. Csak nagyon szerettem a történetet. Bár Dargayn kívül semmi köze a jelenlegi értékelés-alanyhoz, egyszerűn nem tudom megállni, pedig próbáltam,,hogy ide ne tegyek egy képet belőle.

A Dargay-Tom Sawyer is megérdemli, itt a borítója és egy oldala. Már csak azért is, mert már abból egyértelműen kiderül, milyen zongorázhatatlan, ég és föld a különbség a jelen írás tárgyát jelentő szégyen és a magyar Sawyer-változat között. Dargay minden bizonnyal megvigasztalná a Shearer műve miatt zokogó Mark Twain-t. 

Dargay képregénye is a birtokomban marad. Ez a másik, ez nem.