Moha olvasónaplója

Göbölyös N. László: Dalnok a balkonon (A Jethro Tull története)

Egy lehetőségeihez képest pompás könyvecske a Jethro Tull-ról

2020. április 15. - Mohácsi Zoltán

Nem emlékszem pontosan, mikor és hogyan kezdődött a zenei ébredésem Az megvan, hogy valahol hét év alatt a Szerdahelyi utcában szól a Mami blue és az Add már, Uram az esőt, és mindkettő tetszik, s hogy a családi összejöveteleken szól a cigányzene, és nagyon nem tetszik a Hopp, te Zsiga, de aztán filmszakadás. A következő lépcső, hogy nagymamám húgáéknál, Juci néniéknél vagyok nyáron a Menyecske utcában, egyedül vagyok a lakásban, és kutatok a lemezek között, és bár a nevük semmit nem mond, találok egy Les Humpries kislemezt, tudod, az a kisebbik méretű bakelit hanghordozó, aminek egy-egy oldalán egy-egy dal volt, az egyik oldalán a Mexico-val, a másikon a Mama Loo-val Nem hatalamas zenék, de ma is vállalhatóan hangulatosak.

Aztán megkaptam az egyik születésnapomra az első magnómat: MK25-ös kis csoda. Mellé egy kazettát, amire Apu válogatott nekem össze zenéket. Amik neki tetszettek. Ez tény, de az, hogy nekem milyen zenék tetszenek, akkor még nem volt tény. Azok, amiket ő felvett, annyira nem, bár a Oke Chicago-nak azért volt egy hangulata, a Corvina Postakocsi-ja, csak-csak, de Kovács Kati akkor már túl volt a pályafutása legzeneibb részén Presserékke (ezt csak sokkal később tudtam meg), és már nyomta a Ha legközelebb látlak-ot, meg A liftben-t. Mi is volt még a kazin...? Aha, Ihász Gábor, Múlnak a gyermekévek, meg Koós Jánossal Sírt a telefon. És egy órányi ilyenségek.

Hosszú évekkel később tudtam meg valamit. Váratlanul meglátogatott minket Apu egyik régi barátja, Gyuszi, a mélyre nőtt folyami kapitány, és mivel Apu nem volt otthon, az érkezéséig beszélgettünk. Gyuszit nagyon kissrác koromban láttam utoljára, amikor feljött hozzánk, akkor már érettségi felé járhattam, de még mindig megismertem, és nagyon örültem neki. Nos, Gyuszi mondta el, hogy valamikor ők még együtt jártak az Illés- és a Metró-klubba csajozni.. Omega? – kérdeztem,, mire Gyuszi lelkesen bólogatott, persze, az is volt. Apádnak a Metró tetszett leginkább. Ez számomra döbbenet volt, mert Apu az összes feleségével csak táncdalokat hallgatott, Európa legjobb énekese számára Soltész Rezső volt, fikázta az én zenéimet. Többek között az Illés-Metró-Omega hármast...

Akkor én már bőven nyíltam a magyar rock történelme felé, javában LGT-s voltam, felfedeztem Rick Wakeman-t, csak még nem tudtam, hogy őt fedeztem fel, hallgattam Cseh Tamást és Dire Straits-et, egy nyáron majd egy életen át Mike Oldfield-ot, Vangelist, Tangerine Dream-et. A Pink Floyd addigra már alap volt.

A Jethro Tull-lal egyszerűen nem emlékszem, hol és mikor találkoztam először, de azt biztosan tudom, hogy az első lemezük, amit hallottam az a Broadswort and the Beast volt, azt pedig a Múzeum körúton, a hanglemez antikváriumban találtam, és a borítója azonnal megnyert magának. De az együttesről előtte már tudtam, csak nem ismertem a zenéjüket. A Broadswort nagyon tetszett, a második lemez, amit ugyanott csak máskor találtam a zseniális koncert-albumok volt, a Bursting Out. A harmadik (forrás uo.) a Benefit, ami viszont nem tetszett annyira.

gobolyos_dalnok_a_balkonon.jpgMa már, az internet bőszen gazdag korában nem kunszt információkat összeszedni, ha az ember érdeklődését felkelti valami. Sőt, ma már egy előadó komplett munkásságát is nagyon-nagyon hamar le lehet húzni a netről, ingyen, ha nem is biztosan legálisan. Régen ismertem is minden lemezemet hangról hangra, még azt is tudtam, ki volt a hangmérnök egy-egy albumon. Ma már azt sem tudom, mi minden van a birtokomban... S pláne követni nem tudom a tengernyi minőségi zenét, néha csak úgy lesek, hogy egy-egy felfedezett előadónak már egy-két évtizedes munkássága van. A YouTube gazdagsága csak részben könnyíti a helyzetet, nagy mértékben pedig bonyolítja. Komolyan van pár előadó, akivel random összefutottam, lehúztam a netről a zenéit, aztán a nevét is elfelejtettem, s ott kallódott a merevlemezen.

E könyv megjelenése idején ajándék volt minden irodalom, ami a rockzenéről megjelent. Akkor is, ha voltak bennük, hibák, tévedések, fals információk, slendriánságok. Örültünk, hogy ha egyáltalán volt valami. Göbölyös N. László több zenei témájú könyvet is írt. Például a Genesis-ről, a Led Zeppelin-ről, Jim Morrison-ról, Jimi Hendrix-ről. És a Jethro Tull-ról. A Genesis-könyvére jellező, hogy egy progresszív rock-szerető Facebook-csoportban valaki úgy jellemezte, számára ez Biblia, be kellett szereznie egy másodpéldányt, mert rongyosra olvasta. S kiderült, nincst egyedül. Göbölyös úr már nem élt hiába! :-)

A jelen könyvének a megjelenése mellett úgy elmentem, mint a sicc! Évek múlva, teljesen véletlenül futottam csak össze a megjelenésének a tényével. Ahol lehetett előjegyeztem, és türelmesen vártam rá vagy rengeteg évet. Két hete bukkant fel egy példány a Bookline-on, húszezerért kínálták! :-O Nem vettem meg. Aztán a moly.hu-n szembejött velem egy másik példány. Lecsaptam rá. A lecsapás következményének története van, itt nem írom le újra, pedig mókás. S persze pár nap alatt kiolvastam. Kellett pár nap, mert nem vagyok karanténban, dolgoznom kell, ráadásul bevállaltunk egy munkahelyi nagytakarítást is, azzal is ment jócskán az idő. De amikor lehetett olvastam.

KONCEPCIÓ

Nagyon sok kreativitás kell, hogy egy előadó, együttes történetét valaki ne egy magától értetődő sablon szerint írja meg. De még amikor nem így teszi, akkor is adja magát, hogy időrendben halad, sorra veszi a megjelent lemezeket, az azokra adott közönség- és kritikai visszhangokat, ha együttesről van szó a tagcseréket, személyes konfliktusokat, netán rápillant kicsit az alkotói folyamotokra, kis színes információkat tűzdel a szövegbe, netán a tagok magánéletével, korábbi, későbbi sorsában mélyed el egy kicsit.

Tudnék példát mondani olyan könyvre, hazai előadóról írtra is, külföldiről írtra is, amit nehéz lenne alulmúlni, mégis inkább kiemelem azt, amit számomra még senki sem überelt: Vasváry Tóth Tibor YES – A rockzene rendszere című könyvét. Számomra a monográfiák királya ez a könyv. Vasváry is kronológikus, de valami olyan egyéni megközelítésben tálalja a Yes történetét, zenéjét, hogy az fenomenális!

Ebben, a Jethro Tull-ról írt könyvében Göbölyös N. László is tartja magát a kronológiához és a megjelent sorlemezek rövid elemzéséhez. Nincsen ezzel baj semmi. Az írásán érezni, hogy nagyon szereti a Tull muzsikáját, és mindazt amit leír erősíti, hogy többször találkozott az együttessel, személyes kapcsolata volt a tagokkal, főleg az együttes vezetőjével, Ian Anderson-nal.

gobolyos_dalnok_a_balkonon_barre_1.jpg

A KÜLCSIN

A könyv ebben a formában, ahogyan megjelent, könyvecske. Kis alakú, kétszáznegyven oldalnyi. Viszont a szedése, bár olvasható, olyan, mintha egy folyamatos lábjegyzetet olvasnánk. Bőven elviselhető lett volna nagyobb formátumban, nagyobb betűmérettel, valami impozánsabb megjelenéssel. Már csak azért is, mert ezen a ragasztott, papírborítós megoldáson ugyancsak meglátszik, ha az ember olvassa. 

Meg is érdemelte volna mind az együttes, mind a szerző. Sőt, még azt is, hogy egy-egy lemezről, a kritikáikról, a dalszövegekről, többet mondhasson a szerző. 

A másik a borító. Lehet, közhelyszerűbb lett volna, de egy Jethro Tull-könyvet sokkal inkább el tudtam volna képzelni valami olyan Anderson-fotóval, ahol a védjegyévé vált jellegzetes testtartásában, féllábon állva fuvolázik. Mert ez a borító nem lett a legszerencsésebb. Vagy ha már csak Anderson arca, akkor valami jellemzőbb kellett volna. gobolyos_dalnok_a_balkonon_ia4.jpg

A BELBECS

Azonban így is dicséretére váljon, hogy a stúdióalbumok számlistáját rendre sorra veszi, és egy-két mondatot minden kompozícióról ír, ahogyan minden lemez visszhangjáról is. Ahogyan a tagcserékről is. Ahogyan a lemezekhez csöpögtet némi háttér-információt is. Ahogy külön-külön portéban bemutatja az összes Jethro Tull tagot, holott volt/van belőlük minimum huszonkettő (!), és valószínűleg ember alig van, aki Anderson-on kívül bárkit meg tudna nevezni közülük. (Ezt még Göbölyös is megjegyzi Martin Lancelot Barre-ról, aki, ha jól emlékszem, a legkitartóbb Tull tag.) Aztán időszakonként közöl lefordított Jethro szövegeket is. Többek között a két totál koncept-albumnak, az Aqualung-nak és az A Passion Play-nak a teljes szövegét! Mármint magyarul.

gobolyos_dalnok_a_balkonon_ia.jpg– Melyik testrészed hiányozna a legjobban?
Ian: A fél lábam nélkül ellennék, a pályám alatt zömmel úgyis féllábon álltam.

A könyvecske tartalmazza a Jethro Tull komplett diszkográfiáját az egyes lemezek összes dalcímével együtt, a kislemezekkel sorát, a bootlegek zömét, az együttes tagjainak kedvenc JT-dalait, a tagok kedvenc másoktól való dalait, a rajongók kedvenc JT-dalait, a ki nem adott felvételeket, a kiadott videókat, a budapesti fellépéseik setlist-jét Természetesen mindezt a könyv kiadásának 1995-ös időpontjáig.Vagyis igen gazdag mazsolázható anyagot gyűjtött össze a szerző.

(Volt egy levélváltásom a szerzővel. Elmondta, hogy a maga részéről tervezte a kötet bővített kiadását, bár kétségtelen, hogy a Tull 1991-es Catfish Rising című albuma után, ha jól számoltam, már csak három stúdióalbumot adott ki, az utolsót 2003-ban. Bár az is kétségtelen, hogy maga az együttes nem szűnt meg, tevékenykedtek bőven, az azóta eltelt tizenhét [egek, mennyi év lemez nélkül!] évben. De Göbölyös N László nem talált kiadót a bővített kiadásra. Holott a könyvecske keresettsége minden bizonnyal igazolná az újra kiadást.)

Egyetlen hiányérzetem volt csak a könyvvel kapcsolatban. A JT-ben a könyv befejezéséig huszonkét zenész játszott. Ez egy óriási szám. Nem számoltam össze, de tudomásom szerint (ami persze erősen vitatható) ezzel nagyjából a Yes és a magyar Mini együttes vetekedhet.

(Tardos Péter fogalmazott valahogy úgy a réges-régi Rock-lexikon-jában, jelenleg nem áll rendelkezésemre a kötet, hogy szó szerint idézzem, hogy ha egy budai kiskocsmában nagyon sokan vannak, akkor ott minden bizonnyal vagy valakik osztálytalálkozót tartanak, vagy a Mini együttes valaha volt tagjai találkoznak.)

Egy ilyen átjáróháznak oka van. Jó, persze, a Jethro Tull nem Ian Anderson, de közben valahogy mégis, és vannak utalások arra, hogy a rengeteg zenész előbukkanásának és eltűnésének a hátterében ő áll. Hogy mi módon, az nem derül ki. Szívemre a kezem, az intimpistáskodás nem érdekel, a bulvárlapoktól a hideg ráz, jobbára egyáltalán nem érdekel azoknak az alkotóknak a magánélete, akiknek a munkásságát becsülöm és tisztelem. Így arra például nem vagyok igazából kíváncsi, hogy milyen a JT-tagok párkapcsolati képessége. Főleg, mert úgy tűnik, semmi köze a produktumaikhoz. Persze, vannak olyan esetek, amikor a magánélet vastagon befolyásolja az elkészült vagy el nem készült műveket (Freddie Mercury, Eric Clapton, Elvis Presley, stb.), és ilyenkor egy életrajz, egy monográfia tartalmához hozzátartoznak az alkotó(k) szuverén szférájának a történései is.  Vagy például ahogyan a Pink Floyd történetéhez szorosan hozzátartozik Roger Waters és David Gilmour egymással való kapcsolata. Csakhogy a JT története bizony a tagok csereberéjének a története is, hiszen csodaszámba megy, ha két egymást követő albumon ugyanazok az emberek játszanak. S ennek oka van. Amit igazából nem tudunk meg. 

A LEGPOZITÍVUMABB

Úgy gondolom, ha valaki olyan ír egy előadóról, aki kedveli őt, akkor annak az írásnak egyfelől korrekt adatokat kell tartalmaznia, másfelől ugyan csináljon már kedvet az írás alanyainak a művészetéhez! (Vö. Vasváry-Tóth Yes-könyve!) Ha ez a két dolog így együtt van, az nem lesz rossz olvasmány. Mert önmagukban a korrekt adatok nem haszontalanok, de önmagukban semmi lényegit nem fognak elmondani a művész alkotásairól. Ha pedig nincsen korrektség (és ez alatt értem azt is, hogy bár a szerző felettébb kedveli az alanyát, elfogult vele, de simán képes megállapítani, ha az a minőségi alkotómunkája közben éppen szerencsétlenül nyúl valamihez, vagy önismétel, vagy bármi és akármi) akkor az írás üres nyáladzás marad, csillagszórókén pufogtatott hű és hah! 

Göbölyös megtalálta a JT-felé hajló egészséges középutat. (Teszem hozzá, ugyanúgy, ahogy a Genesis- és a Led Zeppelin-könyvében.) Úgy vélem, ha valaki az együttest nem ismerve végig olvassa a könyvét, minimum érdeklődés támad benne, mifene zenét is csinál ez a Jethro Tull. S ha valaki ismeri ugyan a Tull-t, de nem lemezenként hangról hangra, abban kedvet ébreszt, hogy a nem annyira vagy egyáltalán nem ismert lemezek is ismertté váljanak előtte. S mi kell, mi várható több egy ilyen témájú könyvtől? 

De a nyavalygásom tényleg csupán ennyi a könyvvel kapcsolatban. Részemről nagyon köszönöm a munkáját, Göbölyös úr!

Karel & Lezli, Budapest, 1995, 240 oldal · puhatáblás · ISBN: 963650024X

8/10
(2020 április, a karantén ideje)

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr8015611250

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

kéki béla 2020.04.19. 00:27:46

Hm.
Első zenei emlék: nálam hét évvel idősebb rokongyerek megkapta az Omega VI-ot.
Imádtam. Főleg A bűvészt.
Egy-két évvel később, karácsonyi ajándék a családnak egy lemezjátszó, Lehotka Gábor előadásában egy Bach lemez (D-moll toccata & fuga ha jól emlékszem)
Utána Omega VI, majd sorban a többi.

Jethro Tull... Valamikor '92 környékén kezdtem dolgozni egy bankban programozóként, első dolgom volt venni egy walkmant és az otthoni hifin kazettára másolni egy kolléga CD gyűjteményét, köztük az Aqualungot... Meg sok Pink Floydot.

O.K. Chicago... Azt csak a rádióból hallottam :D
És folyton kevertem a Paper Lace The Night Chicago Died c. számával. Amit azóta is jobban szeretek.

Mohácsi Zoltán · https://mohabacsi-olvas.blog.hu 2020.04.20. 21:20:14

@kéki béla:
Hát igen, tulajdonképpen zenékből is összeállítható lenne a legtöbbünk élete. Az Omega VI. nekem is az egyik kedvencem.

Arról nem is beszélve, hogy vannak olyan zenék, amik nem is tetszenek, mégis emlékeket idéznek.

A két Chicago-s nótának, nekem úgy tűnik, csak a Chicago név a közös metszete. De a Paper Lace nótája, bár címről nem ugrott be, hallgatva már igen. Ismertem, persze, hangulatos. Más hangulatos. :-)

kéki béla 2020.04.20. 22:06:18

@Mohácsi Zoltán: persze, a két számnak annyi köze volt egymáshoz, hogy mindkető Chicagot emlegeti. Csakhát én középiskola előtt csak oroszul "tanultam", a Chicagon kivül semmit sem értettem belőlük. (Mondjuk az O.K. Chicago jóformán instrumentális, a Paper Lace száma meg egy komplett ballada)