EZ A KIADVÁNY IMMÁR A HETEDIK ÁTTÉTELES REJTŐ-KÉPREGÉNY, amiről írok. Eddig ezekről találhatsz gondolatokat, információkat az oldalamon. Piszkor Fred, a kapitány
Az előretolt helyőrség
A három testőr Afrikában
Az elátkozott part
Az elveszett cirkáló
A szőke ciklon
Az áttételes szót használtam. Azért, mert itt többszöri fordulatról, csavarról van szó. Rejtő Jenő, ugyebár, írt egy (jó, sokat, de most a folyamat érzékeltetése zajlik éppen) regényt. Ami regényt úgy harminc év múlva két úriember képregénybe álmodott. Ami képregényt, újabb negyven-ötven év múlva másik két úriember, az első képregény rajzolója családjának a lelkes kiadói támogatása mellett, újraálmodott, újrarajzolt, színezett változatban jelentetett meg.
Vagyis lehet lelkesedni, és lehet fanyalogni. Vannak, akiket már eleve a képregény-feldolgozás is fanyalgásra késztet, bármiről is legyen szó, mert a számukra a képregény, mint olyan, eleve alsóbbrendű műfaj. Aztán vannak, akik úgy gondolják, hogy az eredeti képregény-adaptációhoz hozzányúlni, na, az az Isten-kísértés, azt csak tönkretenni lehet, ahogy, vaze, ezekkel a színezett vackokkal, na, ez meg is történt.
Mellesleg ez az átrajzolás szar. Az eredeti képregények tényleg jók voltak, de abból általában nem sül ki semmi jó, amikor egy sikeres művet meglovagolva akarnak (általában egészen addig is sikertelen) valakik nagy pénzt keresni azzal, hogy ők majd megcsinálják jobban. Többnyire ilyen siralmas lesz az eredmény, lásd pl. Kabos Gyula-filmek újraforgatása Bajor Imrével, Eperjessel stb., egy kalap fos lett mind. És itt is azt látom, hogy inkább elvettek belőle, mintsem hozzátettek.
– írta nekem kommentben A szőke ciklon-ról írt értékelésem alá egy cardiobascuralis nevű, permanensen trollkodással önmegvalósító olvasóm (remek nevet választott magának!), aki bár küzd értelmezési problémákkal, több, valóban elkövetett nyelvtani hibámra felhívta a figyelmemet. A fenti idézetét nem szedem cafrangokra, nem érdemli meg, mindössze annyit jegyzek meg, hogy az ex chatedra kijelentések mögött semmilyen valós tartalom vagy érv nincsen.
Jómagam az első csoportba tartozom. Mármint a három bekezdéssel feljebb említett két csoport, a lelkesedők és a fanyalgók közül. Nem vagyok műértő, csak -élvező. Biztosan vannak hibái ezeknek az átdolgozásnak. Biztosan vannak. Bármilyen mély őszinteséggel ismerem is el, hogy nem mérvadó a véleményem, akkor is kimondom: én nem jöttem rá, mik azok. Úgy tetszenek, ahogyan vannak. Slussz!
Mondom ezt úgy, hogy nem vagyok rajongó alkat. Soha életemben nem sikerült senki és semmi iránt elfogultnak lennem. Illetve az elfogultságom soha nem akadályozott meg abban, hogy reális legyek. Legyen az irodalom, zene, nő vagy akár gyerekeim. Még Szerelmetesfeleségtársammal szemben is reális vagyok, bármennyire imádom őt.
Talán azért van ez így, mert az identitásom nem a kapcsolataimban és a vonzalmaim tárgyában, tárgyaiban létezik. Az LGT-t mindig szerettem, de soha nem esett nehezemre kimondani, hogy például a Rágógumi megszokás kínban született dal. Vagy hogy a két utolsó lemez, bármennyire örvendetes, hogy egyáltalán megjelent, alapvetően kibővített Presser szólólemez. Akkor is, ha az Ígéret földje az egyik legjobb magyar dal, ami csak létezik.
A barátaimmal is úgy voltam mindig elfogult, hogy tudtam a hibáikról, és azokkal együtt szerettem/szeretem őket.
Szerelmetesfeleségtrásammal kapcsolatban is nyilvánvaló számomra, hogy például... szeretnéd, mi, hogy élve boncoljak? Fittyfenét, kiskomám! Nem fogsz itt nekem élvezkedni az én költségemre! Lehet oszolni, visszaülni a kitöltött kávéd, italod mellé, és megyünk vissza a Légióhoz, szépen!
A LÁTHATATLAN LÉGIÓ SOHA NEM TARTOZOTT A KEDVENC REJTŐ-TÖRTÉNETEIM KÖZÉ. Talán azért nem, mert a szereplői olyanok, mint akik másik regényekből jöttek vendégszerepelni emitt. Még nevek között sincsen igazán emlékezetes. S bár a történet tréfás, valahogy annyira nem maradt meg bennem sosem, hogy minden egyes újraolvasás egy új rácsudálkozás. Hogy legközelebb ismét az legyen.
Mégsem mondom, hogy ne szeretném a sztorit. Mert mi lenne rajta nem szerethető?
Milliomos megy, hogy magáévá tegyen egy ígéretes olajkutat. Régi cimborája, aki azóta ellenséggé lett, iparkodik neki vaskosan betartani. Milliomosunk privát légió szervez, na, olyan is lesz az egész, mondhatom! Két jellemző: az egyetlen páncélautó az italok hűtésére szolgál, a milliomost egy Bécsből idetévedt konflis fuvarozza, amelynek kocsisa, a múltából fakadó rossz tapasztalat miatt, minden megállásnál lecsapja a taxamétert.
Apám, és az egyenruhák: felül fekete, temetési zubbony, alul bordó nadrág. (Mondjuk érdekes, hogy a színezésnél ezt nem sikerült összehozni: van, hogy simán keki a csapat, van, hogy alul a bordó megtörténik, de felül nincsen fekete, hanem ismét katona keki a zubbony...) És a csapat a „Fel torreádor...”-ra menetel sivatagszerte, harmónikakísérettel. A milliomost ráveszik, hogy húzzon egyenruhát ő is, mégis csak katnai vezető lett: hát egy tűzoltóparancsnok egyenruhája jut neki. A csapat másik vezetője, a fél órányi elnöki múlttal rendelkező hegedűkészítő jobban jár, neki valós az egyenruhája.
A privát légióval az a terv, hogy elfoglalja az őt megillető olajgazdag földet. ha már a francia állam nem áll be mögé, mert mások a földhódítási prioritásai. 
Egy jellemző és fontos párbeszéd
A milliomos mellé szegődik egy roppant csinos, levakarhatatlan, hazug kis dög, aki mint a vízfolyás, de úgy, hogy nincs két, egymásnak megfelelő mondata, ám aki közben, nem meglepő, ugyebár, valahogy mégis fészket rak a milliomos szívében. Akkor is, ha azt sem tudja, hogyan szólítsa, mert kétszer ugyanazon a néven nem nevezi meg magát, és arról is igen ellentmondásos információkat ad, mi a fészkes fenét keres a sivatagban, illetve hogy végső soron milyen társadalmi státuszú is a voltaképpen a családja, kastélyban laknak vagy a híd alatt? De eközben szakadatlanul nagyon szép. És szemtelen. Leginkább mint bármi más. Vagy mégis inkább szebb? Vagy hazugabb? De ha elvész is, mindig felbukkan.
Aztán van ez a Jávor Pál kinézetű, roppant határozott szélhámos, aki mégis csak tud valamit, mert valahogy majdnem mégis katonákat farag a szedett-vedett hordából. Kár, hogy minden ellenkező remény ellenére Jávorpálunk az ellenségnek dolgozik, és minden kétséget kizárón orosz, mert Szokoloff a neve. De ügyesen csinálja,hiszen hamarost a keze alá kerül az egész pojáca-légió, akiket végül még harcba is visz, és becsületrendet kap érte.
Szóval csak a szokásos. A sztori, ahogyan az lenni szokott, azért van, hogy ne legyen úgy, hogy nincsen, mert valamire fel kell fűzni a temérdek poént, valaminek vinnie kell előre a történetet az újabb tréfák, beszólások felé. Mert naná! Viszont legyünk tisztában azzal, hogy jelenleg nem A Láthatatlan Légió című regényről, hanem az ebből készült képregényről beszélünk. S akkor jöhetnék azzal, hogy vajon az 1969-es első kiadás óta, amely a Fülesben jelent meg, akkor természetesen Cs. Horváth Tibor forgatókönyvével, vajon miért nem közölték soha újra ezt a darabot is? Fejtegethetném, hogy talán nem a legjobb Rejtő-regény nem a legjobb adaptációja, de vajon mire mennénk vele? Csak tévútra vinnélek, meg előítéleteket ültetnék el benned. Ha olvastad a regényt, azért, ha nem olvastad, azért, ha volt a kezedben a képregény azért, ha nem volt, akkor meg azért. S ilyet nem tennék semmi pénzért, mert csuda jó szórakozás a vele töltött idő, én mondom neked!
Írhatnék még egy csomó mindent, a felújítás technológiájáról, de azzal tényleg csak a szót szaporítanám, hisz rengeteget írtam róla a fent idézett értékelésekben. Elmondhatnám, hogy a. De minek szaporítsam a szót?
S különben is, lehet nem szeretni egy olyan képregényt, ahol egy teljesen névtelen, abszolút mellékalak alkoholista így néz ki? Különös tekintettel a cumira!
Képes, 2018, 76 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639833470
10/10
2020 decembere, még mindig lábadozás, resztelt májjal, isteni savanyúsággal és vacak cukorértékekkel; s tegnap meghalt Bergendy István is. :-(
