Moha olvasónaplója

Moha olvasónaplója

Presser Gábor: Presser könyve 1.

Egy letehetetlen, ám rettentően kócos könyv

2020. december 25. - Mohácsi Zoltán

presser_presser_konyve.jpg

Fúúúúúú!!! A Presser könyvet írt!

Az úgy kezdődött, hogy a fene tudja miért és hogyan, de egyszerre csak azon kaptam magamat, hogy a kedvenc zenekarom az LGT. Amikor az egyik karácsonyra kaptam egy Supraphon-lemezjátszót (ha megfelelő az életkorod, emlékszel  rá, a rácsatolható teteje volt a hangszórója, s ha nagylemezt tettél rá, az a lejátszó három oldalán is lelógott, s bőven mono lejátszásra volt csak alkalmas), előre beszereztem három lemezt, hogy szóljon valami, ha a masina megérkezik a fa alá. Az egyik, teljesen egyértelmű módon Cseh Tamás Antoine és Desiré című albuma volt. Bán Béla, mint ifivezető egy vándortáborban gitárolta el nekünk a Száll a 424-est. Ebből kiindulva vettem meg a lemezt, bár fogalmam nem volt, mire számítsak. Nem azt kaptam, amit vártam, de volt benne valami, valami, valami... Tudtam, nem fogom lukasra hallgatni, de hallgatni fogom. Úgy tizenkettő lehettem. A másik egy tökéletes mellényúlás volt, a Neoton Napraforgója. Amikor először végighallgattam. egyértelmű volt, hogy ez nem az én zeném. Talán a rádióban hallott Hegyirabló volt a bűnös, amiatt gondoltam, hogy jó lesz ez nekem. Hát nem, soha többet Neoton lemezt nem vettem. A harmadik az LGT Zene – Mindenki másképp csinálja albuma volt. Na, apám, az igen. Pedig nem is a legjobb lemezük. Pont a rakenrollos korszak utáni első, itt már nem csupán Barta Tamás nincsen, hanem Laux sincsen. Útkereső lemez ez, merre tovább LGT? De mit tudtam én akkor még erről! Viszont a három lemezből ezt játszottam legtöbbet. Aztán megjelent a Mindenki. Meg a dupla kislemez. S aztán a Loksi, ami mindent visz, a mai napig. Azt már borzongva vártam, és nem tudom, hányszor játszottam vissza még a lemez megjelenése előtt, a Pulzus című műsorban leadott Boksz rövidített változatát. Soha sorban nem álltam hanglemezért, de ezért igen, és kivártam a Fehérvári úti Skálában a rém hosszú sor hogy aláírassam a lemezt az LGT-vel. Pedig írtam már, nem vagyok rajongó típus. A lemez és főleg az aláírt borító aztán xarrá ázott a Flórián téri pincében... Somló meg nem sokkal ezután halt meg. 

A helyzet az, hogy itt megírhatnám Moha bácsi könyvét az LGT-rőlMert tényleg annyi, de annyi mindenben ott voltak, mindenféle személyes ismerettség nélkül az életemben, hogy csuda. Éppen ezért az ördög tudja, mi sül ki ebből az értékelésből. Mert a Presser azon kívül, hogy intézmény, mára fogalommá is vált. Éppen ezért az értékelésemben a munkásságáról írni, arról mikor mit, milyen minőségben, nincsen túl sok értelme. Ebből elrettentőn közhelyes írás kerekedne. (Amire persze még így is van esély.) De megkísérlem teljesen visszafogni magamat, és irgalmatlan erőfeszítéssel Presser zenéje, együttesei helyett Presser könyvéről fogok írni. Amiben ő meg a zenéjéről, az együtteseiről, a munkatársairól, a korról ír, amiben munkálkodott, amiben élt.

  Presser kommunikációja   

Nem tudom megmagyarázni miért, de valamiért azt gondoltam, hogy Presser a billentyűkhöz ért, a szavakhoz pedig nem.

A való felismerése nem most, ennél a könyvnél ért utol, hanem amikor 1985-ben megjelent az És ilyen a Boksz? című könyv. Emlékszem, amikor megtudtam a hírt, hogy megjelent, azonnal útnak indultam, könyvesboltról könyvesboltra jártam, sehol nem találtam. Aztán végre a Múzeum körúton, a Zeneműbolt üzletében rábukkantam. Szinte remegő kézzel vittem haza. (Az akkori állapotom állt legközelebb ahhoz, amit rajongói lelkiállapotnak hívnak, de még akkor sem rajongtam igazán, erre valahogy soha nem voltam képes.) És amikor elolvastam megdöbbentem. 

A könyv ugyanis interjúkötet, s azért döbbentem meg, mert a négy zenész közül Presser volt a legösszeszedettebb, a leghumorosabb, az, aki a nyelvet a legfrappánsabban kezelte. Valahogy addig ez nem tűnt fel. Igaz, az teljesen más világ volt, a közönséget korántsem kényeztették annyira, mint manapság, de nem is volt rá ennyi lehetőség. 

A következő nagy döbi Presser második szólólemezének, a Csak daloknak a megjelenése volt. Mert akkor döbbentem rá igazából, hogy Presser dalszövegeket is ír. Visszamenőlegesen is megdöbbentem, mert megtörtént ez már az Omegában, de az LGT-ben is. (Csak egy megdöbbentőt mondok: Neked írom a dalt.

presser_presser_konyve_02.jpg

A döbbenetem azért jött, mert, meg ne kérdezd, miért, valahogy abban voltam, hogy Pici bácsi csak el van ott magában a billentyűk mögött, csodálatos sorrendben és ütemben nyomkorássza őket, úgy, ahogyan csak nagyon kevesen, befelé fordul, köldöknéz, követi a belső dallamokat, és valahogy ennyi. Aztán kiderült, hogy lópikulát, elsősorban ő az agy, ő az, aki kerek mondatokban, összeszedetten beszél, szóalkot, dramatizál, megfogalmaz. Nem tudom nem őszintén fogalmazni, bármilyen fényt is vet rám: nem néztem ki belőle, na. Karácsonyból és Somlóból előbb. Nincs ok, nincs előzmény, minden nélküli blikk volt, meg ne kérdezd, miért! 

Akkor jöttem rá, hogy például az Azalbummm borítójának a poénjai is tőle származnak. Meg úgy általában az LGT-s poénok. 

Vagyis innentől egy Presser által írt könyv igen komolyan felkeltette az érdeklődésemet. 

  Presser életműve  

Mégis csak ejtek róla pár őszinte szót. Mármint részemről őszintét.

Egy ideig úgy éreztem, Presser bármihez nyúl, bárkiből projektet csinál, az arannyá válik. Zalatnay, Kovács Kati, Zorán, Katona Klári (főleg!), Kentaur, Komár László (ő mondjuk nem volt szívcsücsök), Révész, Vikidál, Deák Bill, a színpadi darabok, bármi. 

Aztán ahogy jöttek ki sorban a szólólemezei, valahogy, hm, hogyan is mondjam, megszokottá, unalmassá, nem is tudom mivé váltak az albumok. Amíg a Csak dalok egy csoda volt, addig a Kis történetek annyira nem fogott meg, majd az Angyalok és emberek sokkal jobban, de a T12enkettő teljesen hidegen hagyott (jaj, de bizony, a Csak egy másik bolond az, na, az megint szívdal!). Viszont ami ezután jött, ott csak tártam szét a kezeimet, egyszerűen nem tudtam velük mit kezdeni (Parti Nagy Lajos, Falusi Mariann), egyszerűen untattak. (Az Oláh Ibolyásat nem halottam.) 

Ellenben a Rúzsa Magdis dalok (Egyszer, Angyal mellettem), no, azokban ismét ott van számomra az az igazi Presseres-lélek, ha igazi meglepetés nincs is a lemezen. 

Valahogy az utolsó két LGT-lemezről is vegyes benyomásaim vannak. Rendben, ne akarjak mindent a Loksihoz hasonlítani, de valahogy nem lettek egységesek a lemezek. Persze, minden LGT-lemezen elkülönültek Presser, Karácsony és Somló zenéi, de ezeken valahogy sokkal jobban. A Mozdonyopera mégis sokkal jobb. , de egésszé számomra az sem állt teljesen össze, valahogy úgy éreztem, egy olyan Presser szólólemezt hallgatok, amit az LGT tagjai kísérnek. Somló Hórukk!-járól szót sem ejtek. De tény, az Ígéret földje (mindent visz!)Mozdonyopera, 424-es csatahajó, A füst meg a szél, Itt a tigris! (Karácsony dalait mindig különösen szerettem) nagyon ott van. Vagyis azért ez a lemez igencsak rendben van. 

De bárcsak készült volna még olyan szólólemeze is, mint amilyen az Electromantic volt! Jó, jó, ezt a vonalat be is fejeztem! 

  Presser könyve  presser_presser_konyve_01.jpg

Könyv ez a könyv minden szempontból. Kinézetre is, súlyra is, tipográfiára meg mindenre nézve is. Ahogy a birtokomba került, minden más olvasnivalót kisöpört a látótérből. (Csak az e-book-on levő aktualitás maradt, de az is csak azért, ha korábban ébredek mint Szerelmetesfeleségtársam, ne ébresszem őt fel a lámpafénnyel. De ahogy megjött az első, olvasásra alkalmas reggeli fénypászma, máris fordultam a fény felé, és uzsgyi! Még szerencse, hogy éppen lábadozom itthon, az idő is elég satnya, volt/van időm olvasni. Alig tettem le a könyvet a kezemből. 

Nemrégen írtam: nem érdekelnek a sztrápletykák. De valami hihetetlenül nem. Nem foglalkoztat, hogy ki kivel hányszor, mit vett, hová ment, semmi ilyesmi. Éppen ezért fogalmam sincsen, hogy ki kinek a kije. Egy művészről nagyjából akkor érdekelnek infók, ha összefüggnek a produktumával. A Presser könyve is csak ebből a szempontból foglalkoztatott/tat. S mert tudtam, hogy Presser jól kommunikál. 

Na, lássuk, Presser jól kommunikál-e? 

Egyfelől nagyon jól, a könyv letehetetlen, hihetetlenül olvastatja magát. Presser úgy sztorizik, mintha egy asztalnál ülnék vele, néha újra töltenénk a poharakat, néha harapnánk valami rágcsát, aztán könnyesre röhögnénk magunkat, meg együtt hüledeznénk, meg együtt bólogatnánk. S jönnének a sztorik szépen sorban egymás után, mert azért igen sok évnyi merítési lehetőség áll a főszereplő részére, és előadóművészként nem élt remete életet. Meg különben sem. S tudjuk, jól mesél. 

Másfelől néha megálltam, és lestem a könyv felett... Mert rendben van, hogy egy csomó mindent nem mond el Pici bácsi, mert annyira nyilvánvaló, hogy sokadszorra minek a szót szaporítani, de azért kérdésként felmerült bennem, hogy biztosan mindenki számára olyan egyértelmű ami egyértelmű?

Amikor visszaköltöztem Óbudára, össze-összejöttünk néhány volt általános iskolai osztálytársammal, és indultak a sztorizások. Ott ült mellettünk a családom is, Szerelmetesfeleségtársam és a két kamasz gyerekem. Akik, ugye, nem élték át, amiről beszéltünk, sőt, még a kor is ismeretlen volt előttük, amiről beszéltünk. SzFT is tíz évvel fiatalabb nálam. Vagyis volt egy csomó minden, ami felett mi, volt oszitársak csak összekacsintottunk, de a SzFT és a srácok számára szükségszerűen hátterezni kellett, hogy értsék, miről beszélünk. 

Nos, Presser könyvében nincsen hátterezés. Úgy nagyjából semmiféle. Illetve mit is beszélek: van, de csupán az adott történetek megértéséhez. És itt jön a lényeg. A könyv nem Presser életrajza (igaz, soha és sehol nem is ígért ilyesmit), még csak nem is az ő kor-története, hanem Presser életének és korának történetszilánkjai. De még azok sem kronológiai sorrendben, csak úgy nagyjából, ahogy jön-alapon. Én legalábbis nem fedeztem fel rendszert a nem bolond beszédben. De nagyon nem. Nagyon-nagyon nem. Mintha Picibácsit óvva óvták volna attól, hogy a random eszébe jutó történeteket bármiféle logikai, történeti, időbeli láncra felfűzögesse, jó az úgy, ahogy jön, tizen-huszon éveket ugrálunk, minden különösebb csatolás nélkül vissza-visszatérünk egy teljesen oda nem illő kitérő után ahol már voltunk, a könyv felénél már az LGT búcsúkoncertnél tartunk, hogy aztán úgy száz oldal múlva ledaráljuk az egész '73-as évet, Bummm-ostul, Abbey Road-ostul, NDK-s VIT-estül, hogy utána benézzünk a Vígszínházba, A padlás előkészületeire, próbáira, hogy aztán... És ez így megy egészen végig. Semmi, de semmi koncepciója nincsen a történetek sorának. 

Talán még nagyobb baj, hogy néha csak lestem ki a fejemből, hogy ez vagy az a sztori vajon mihez mit tesz hozzá, mi oka lehetett annak, hogy része lett a kötetnek? Az egyik ilyen kedvenc lóláb-történetem Pavel Danek zugevésének hatoldalas, rettentő részletes története. De hogy kicsoda Pavel Danek (azonkívül, hogy Vigyázz a madárra!, imádjuk, ez rendben van), s micsoda jelentősége van Picibácsi krumplileves-főző tudományának, illetve, hogyan pótolja északi szomszédunknál a tejfölt (krumplilevesbe, ne már, az paprikásan az igazi, tejföl a főzelékbe kell!), az kiderül, de hogy az egész történet mire kell ebbe a könyvbe, no, az egyáltalán nem. Hacsak az utolsó mondata miatt nem, ti., hogy a Varsói Szerződés országaiban a találékonyságnak nemzeti karakterré kellett válnia a mindennapi élethez. De ehhez hat oldal felvezetés? 

Ehhez képest viszont egyéb dolgok marhára semmi hangsúlyt nem kaptak. Néha az sem, hogy kik is azok a szereplők, akikről szó van. Különös tekintettel a becenevükön citált szereplőkre, Akiknek néha több becenevük is van. Szégyen vagy sem, de én például nem tudtam, hogy a Blöro Laux beceneve volt, a Jasi meg James-é, izé, Indiáné, izé Karácsony Jánosé. Azt egy idő után kitaláltam, hogy Elvirka Picibácsi édesanyuja. De ki kellett találnom. Hiába tartozik a könyvhöz a végén egy névmagyarázó: a végén van, addigra az ember gyereke már egy csomó mindenre rálegyintett, úgysem tudja meg soha. 

De egyébként is: azok számára, akiknek nincsenek bizonyos előismereteik, akik nem hallottak még Presser és Laux Omegából való kiválásáról, nem tudtak az LGT tagcserériről (Frenreisz Károly nem szerepel például sehol!), semmit vagy nagyon keveset tudnak az LGT lemezeiről, a könyv simán nehezen érthető. S igen, aki a lemezekről szeretne bármit megtudni, nagyon rossz helyre fordul, ha ezt a könyvet veszi kézbe. De egyébként még az együttes tagjairól sem tudunk meg semmit. De tényleg semmit. Karácsonynak és Soltinak például semmi múltja nincsen. Somlónak, sajnos már jövője sem, de hogy miért is nincsen, arról néma csönd, egyszerre csak ott fekszik szegény a halálos ágyán. Barta és Laux halála megemlíttetik. A Barta-film egy szóval sem. Adamis Anna pár szóval, keserű szájízzel említtetik meg, pedig azért... Majd jöve Dusán. Honnan, hogyan, miért? Sorolhatnám a hasonló hiányokat vagy érthetetlen hangsúlytalanságokat. De minek? 

De még az elhallgatásokban sincsen rendszer. presser_presser_konyve_03b.jpg

Úgy egyébként is: a könyv annyi mindenről szól, hogy a végén, ahogy belegondolok, voltaképpen semmiről. Sem nem Presser életrajz (állam az öklömre: tudtam-e meg Presserről, a gondolatairól, az érzéseiről többet, mint amennyit eddig tudtam? Nem nagyon.), se nem Presser zenéinek a története, se nem Presser együtteseinek a története, se nem semmi, hanem minden egyben. Vagyis egy szerkesztetlen, cél nélküli sztori-egyveleg. 

Mondjuk amikor hallottam, hogy lesz második része örvendeztem. Végre egy nem elkapkodott, részletes könyv az egyik legjobb, ha nem A legjobb magyar zeneszerzőről, az együtteseiről, a kollégákkal végzett munkáiról, a színpadi tevékenységéről! Aztán már a Flórián Pirexjének a bejárata előtt zuhant lefelé az állam, amikor a nőimre várva (Szerelmetesfeleségrársam, lízingelt csemetém) beleolvastam a könyvbe, és azonnal szembesültem azzal, hogy kronológiára egyáltalán ne számítsak. Viszont így voltaképpen lehet még akármennyi kötet, úgy ötven év zenélés nyilván ad annyi sztorit, hogy kiteljen még jó néhány száz oldal. Ezt minden csúfondár és gúny nélkül mondom. 

De mégis azt mondom, amikor és ahol csak tudtam, olvastam a könyvet és eszembe sem jutott másikat a kezembe venni. Még tegnap este a fa alatt, ajándékozás után, amikor privát nőim anyósommal bővített köre a szerintem nagyjából A Világ Legrosszabb Filmje címre nagyon esélyesen pályázó Mamma Mia-t nézte, én akkor is Pressert olvastam. Meg előtte is, meg utána is. Mert, és ez fontos, ne feledd, a fentiek ellenére, és azokkal együtt Pressert olvasni nagyon jó. S tegnap este, úgy éjfél felé („Morzsám, nem akarod már lekapcsolni a villanyt?” – szólt ki SzFT az első álmából), amikor véget értek a könyv betűi, sajnáltam, hogy nincs tovább. Ezt add össze, ha tudod! (Egyébként úgy ért véget, ahogyan elkezdődött: egyszer csak, hirtelen, a közepiben.) 

És a szerkesztés/szerkesztetlenség miatt tulajdonképpen még akárhány folytatása lehet! :-)

  Utolsó bekezdés előtti nagyon fontos utóirat a QR-kódokról  

Most, amikor ezt a fejezetet írom, már nyilvánosságra hoztam a Presser könyvéről írt fenti bejegyzésemet. Kaptam egy kommentet egy Öregnéző nevű olvasómtól, aminek egy részletével annyira, de annyira egyetértek, hogy módosítom is miatta a bejegyzésemet. Köszönöm Öregnéző! 

QR-kódokról van szó. Illetve pontosabban arról, hogy nincsen szó róluk a blogbejegyzésemben. Nagy hiányosság, alant pótolom. 

Presser könyve igen sok oldalán találhatunk egy-egy QR-kódot. Figyelmetlen és túl lelkes olvasóként csak a sokadiknál kapcsoltam, hogy vehemens olvasásomban elsiklottam felettük. Telefon elő, kód beolvas: a YouTube-ra kerültem, zenét nézhettem, hallgathattam. Minden kódnál mást és mást, mindig valami olyat, ami éppen az adott szakaszhoz kapcsolódik. S félreértés ne essék, messze nem csupán arról van szó, hogy Picibácsi a Presser-műveket népszerűsíti ezekkel a kódokkal. Igen, persze, természetesen, magától értetődőn előfordul, hogy a személyéhez kötődő muzsikához navigál a kód, de igen sok esetben arról van szó, hogy meghallgathatjuk azokat a zenéket, amikről éppen olvasunk. 

Vagyis Presser Gábor interaktív könyvet írt. Fantasztikus ötlet, le a kalappal!

  A Presser könyve Presser-könyv, mint könyv  

Impozáns. Tréfás. Vaskos. Egyben van. Játékos. Színes. Nehéz. Ilyen:

Helikon, Budapest, 2020, 520 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634791898

8/10

2020, karácsony első napja

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr3816353088

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Öregnéző 2020.12.27. 08:13:05

Kedves Moha!
Presser a szívem csücske annak ellenére, hogy én sem vagyok "igazi fan"
Megláttam blogodat és rögtön elolvastam, hiszen én is elolvastam a könyvet, amiről, az általad leírtakkal sok mindenben egyetértek. Legyen az egy krumplileves, vagy általunk nem ismert könyvben szereplőkről, amit kritizáltál!
Hogy is kezded a blogodat? Mikor milyen lemezjátszót kaptál, milyen lemezt vettél, mit nem kedvelsz, skála áruház, elázott lemez!
Nos, hogy is van ez?
Amit Pressernél gerenda, nálad még csak szálka sem!
Kit érdekel egy könyv kritikájánál, hogy a kritikus mit kapott, mit hallgatott?
Senkit!
De talán ettől személyes az írásod, belekevered önmagad, és ettől TE hitelesnek, hitelesebbnek tartod magad!
Életemben több alkalommal is volt lehetőségem személyesen, négyszemközt beszélni Picibácsival, és amikor nehezményezve említettem neki, hogy nekem a koncerten kevés volt a Presser, és több volt a meghívott vendég, akkor így felelt....."mert én így szeretem!!!
Nem állítom, hogy rögtön, de elgondolkodtam, és végül is beláttam, igaza van!
Ő így szereti, és ettől szeretjük!
A könyvet borító szalag, és az Előszavak vagy Használati utasítás konkrétan utalnak azokra amikről írtál!
Nem nagyon volt a zsákba macsek!
Viszont azt még én nem olvastam sehol, hogy mennyire "interaktív" a könyv (QR-kód), pedig megért volna pár sort!
..én így szeretem!
Szép napot!
Lacibá

nincs1agy 2020.12.27. 10:18:15

@Öregnéző: Gerenda? Inkább Gerendai, nem?

na ki? 2020.12.27. 12:33:10

"Az Oláh Ibolyásat nem halottam"

Moha bácsi mit olvas?

nincs1agy 2020.12.27. 13:18:36

@na ki?: Gondolom a Mao összest.:D

Mohácsi Zoltán · https://mohabacsi-olvas.blog.hu 2020.12.27. 20:01:52

@Öregnéző:
Kedves Lacibá!

Köszönöm a hozzászólásodat!

Majdnem ott a pont gerenda ügyben, csakhogy ha rányitsz a blogomra, bárhol, jobb oldalt felül, a keresés-mező alatt van egy bemutatkozás, amiben ezt írtam: amiket itt írok, „nem sima könyvrecenziók, hanem bevallottan szubjektívek. Abban az értelemben is, hogy sokszor egy-egy könyv kapcsán magamról, az életemről is beszélek”. Vagyis mintegy előre figyelmeztetem arra az olvasókat, hogy ez a blog személyessé tett véleményeket tartalmaz. Az oknak semmi köze a hitelességhez, a hitelességemhez.

De a letehetetlenül olvasmányos Presser-könyvvel egyébként nem a szubjektivitás volt a problémám, sőt! Egy önéletrajzi,, visszaemlékezős kötettől furcsa is lenne azt várni, hogy ne legyen szubjektív.

Egy gondolat arról, amit a Presser-koncertről írtál. Lehet, kemény fejű és kemény szívű vagyok, de egy ilyen esetben én nem hiszem, hogy be tudnám látni, hogy tetszett, ami nem tetszett vagy nem érdekelt, s hogy fizettem valamiért, és nagy részben mást kaptam helyette. Én olyan merev vagyok, hogy ha elmegyek egy adott koncertre, akkor azért veszek jegyet, hogy az adott előadót lássam, halljam, ne mást. Ezért nem hat meg, hogy az előadó hogyan szereti, ha én meg őt szeretem, és miatta, rá való kíváncsiságból adom ki a pénzemet a kezemből. Nem mondom, hogy mindenkinek így kell működnie, de számomra csalódás, átverés érzés lenne.

Ha a borítón, a szalagon, az előszóban ott volt a használati utasítás, tulajdonképpen miről szól az az örvendetes megjegyzésed, hogy sok mindennel egyetértesz velem?

A QR-kóddal kapcsolatban teljesen igazad van, fejet hajtok, s ezt javítani is fogom. Nagyon tetszett nekem is a megoldás, meglepődve, lelkesen mutogattam is Szerelmetesfeleségtársamnak, valóban vétkes hanyagság,, hogy kimaradt!

Szép estét kívánok neked!

Mohácsi Zoltán · https://mohabacsi-olvas.blog.hu 2020.12.27. 20:07:14

@na ki?:
Köszönöm a kedves kérdésedet! Jelenleg Deborah Feldman „Unortodox” című könyvét.

A megjegyzésedet nem értem. Azt írtam, hogy az Oláh Ibolyás lemezt még nem hallottam. Azért írtam ezt, mert annak ellenére, hogy tudtam róla, tudok róla, hogy van ilyen, és annak ellenére, hogy a könyvben szó van róla, képzeld, az van, hogy az Oláh Ibolyás lemezzel tudod, mi van? Nem hallottam még.

na ki? 2020.12.28. 04:06:09

@Mohácsi Zoltán: Érdekes, hogy még így sem tűnik fel. A szövegben egy l-lel írtad így: "halottam" (jelentése: nekem van egy meghalt valakim, egy halottam) Nyilván két l-lel akartad írni, hiszen egy lemezről írsz, amivel a füled és az agyad még nem szembesült.
Így aztán a mit olvas kérdés is inkább pikírt, mint kedves, arra céloz, hogy ugyan mit (miket) olvas ez a Moha bá, hogy a hallottam szót sem tudja leírni helyesen. :))

Mohácsi Zoltán · https://mohabacsi-olvas.blog.hu 2020.12.28. 09:23:51

@na ki?:
Vagy úgy! Nagyon köszönöm! Gorilla-effektus. Ennek megfelelően a válaszom az alábbiak szerint módosul: Moha bá mostanában Fülig Jimmy leveleit olvassa. :-)
De annyiban mosakodnék egy kicsit, hogy a helyesírási hiba és az elírás között hadd legyen hangyányi különbség! Jobban érezném magamat.

Dan da Man 2021.01.04. 08:47:05

Hát ez hosszasan mondott keveset. Viszont legalább annyi kiderült, hogy nem baj, ha ez a könyv kimarad.

Mohácsi Zoltán · https://mohabacsi-olvas.blog.hu 2021.01.04. 08:58:49

@Dan da Man:
Ez egy rossz értékelés lett. Mármint az enyém. Az jött le belőle, hogy nem érdemes elolvasni a könyvet. Holott nem ezt szántam mondanivalónak.

Azt mondom, ne maradjon ki! Csuda élvezetes, sztorizós könyv. Nem összefoglalása PG életének, hanem olyasmi, hogy leül/leülsz vele egy kis kocsmában, és ő mesél. Ezt-azt, random. S azért valami csak kijön belőle PG-ről is, az együtteseiről is, meg a korról is, amiben alkot/alkotott.
süti beállítások módosítása