Azért gondolj bele a szituációba, barátom!
Áll egy ötvenplusszos, szakállas, szemüveges, kopasz manus a csillaghegyi könyvmegálló előtt, nézegeti a könyveket. Külsőre lehetne értelmiségi is („Aki szakállal hord szemüveg, biztos nagy tudósa a léleknek...”), a dizájn miatt simán beleférne, de nem az.
Mellette áll a felesége, tartja neki a szekrény egyik ajtaját, hogy a szakállas kényelmesebben nézegethesse a kínálatot. Az asszony egy tízessel fiatalabb, de nem látszik rajtuk a köztük levő korkülönbség. Ebben is összecsiszolódtak az elmúlt tízegynéhány évben.
A szakállas iparkodik gyorsan végigstírölni a szekrény tartalmát, hogy ne éljen vissza az asszony türelmével, de a polcok eléggé tele vannak, nem könnyű gyorsan felfogni a címeket, az írókat.
A gyönyörű zöldszemű asszony szelíd, türelmes, egy szava sincsen, mosolyog, és a mosolyában semmi mesterkéltség, őszintétlenség, műviség nincsen: egyszerűen vár a férfire, és magától értetődőn segít neki, hogy kényelmesebben tudjon válogatni. Nézi ő is a könyveket, de csak úgy jobb híján, egyértelmű, hogy őt nem foglalkoztatja, nem köti le a dolog. Ha magától választhatna, nem lenne itt, de a férfit szereti, tehát itt van.
Egyszer csak megszólal.
– Nézd csak, ott a felső sor közepén van egy Pöttyös Könyv, az érdekelhet téged!
– Köszönöm szépen, nézem!
A szakállas felcsillan, odakapja a fejét, a jobb keze ujjaival lapozgat a könyvek között, amíg rábukkan a vékony kötetre. Kicsit bizonytalan, hogy meg van-e otthon, de ráteszi a másik két kiválasztott könyvre. Örül neki.
– Kell! Köszönöm, kedvesem!
Állj! Mondom egy ötvenesplusszos férfinak, szakállas, kopasz, szemüveges, december 21-én egy Könyvmegállós szekrény előtt állva a felesége egy Pöttyös Könyvre hívja fel a figyelmét! A pasi nem gyűjtő, nem antikvárius, még csak nem is nosztalgiázik, nem a lánya vagy a lízingelt lánya végett örül a könyvnek, az első nem sokat, a másik egyáltalán nem olvas, szinte undorodik a könyvektől, más-más generáció, hanem önmaga miatt örül a könyvnek. Amint hazaérnek, a zöldszemű, kellemesen telt asszony valamit szeretne megnézni a tévében, a szakállas, szemüveges, kopasz pedig megengedi a kádba a vizet, önt bele egy maroknyit a lányától karácsonyra kapott citromos fürdősóból, még levélkék is úszkálnak a vízben. Amikor megtelik a kád, belehuppan. A három magával hozott könyvből (egy Lukjanyenko e-könyv, egy Prágáról szóló, a Prága legendái és a Pöttyös közül biztos kézzel az utóbbihoz nyúl, és miközben a zöldszemű, telt asszony nézi a műsorát, odakint már durrognak a szilveszteri petárdák, a szakállas, kopasz, a vízben szemüvegtelen belevetődik egy tizenkét éves kislány történetébe.
És most gondolj bele: tulajdon- és voltaképpen semmi aberrációja nincsen a pasasnak!
Csak még kamaszkorában rájött valamire. A két Lotti-val a kezében. Egy nyári gyerektáborban olvasta el. Sokat morfondírozott, hogy fiú létére elővegye-e a sárga alapon fehér pöttyös könyvet a többi kis skac előtt, aztán vállat rántott, elővette és olvasta. Ha valaki megjegyzést tett, nem törődött vele, olvasott tovább, mert tetszett neki a könyv. Azóta sem foglalkoztatja, kinek mi a véleménye arról, hogy mit olvas, ha egyszer őt érdekli. Így ötvenplusszosan, szakállasan, szemüvegesen, kopaszon is simán örül egy Pöttyös Könyvnek egy Könyvmegállóban. Különösen, ha Szerelmetesfeleségtársa találja neki.
*
Szent meggyőződésem volt, hogy olvastam már valamit Magyar Katalintól. És nem, nem tettem még ilyet mégsem. Sőt, az is meggyőződésem volt, hogy van még jó pár regénye, ami a Pöttyös sorozatban jelent meg. És nem, mindössze kettő van (Hej, Krisztina, Jeripusz). Minden más stimmol. Vagyis a moly.hu-n a Magyar Katalin név alatt összesen hat könyv van, de mivel a mi Magyar Katalinunk egy másik forrás szerint 1997-ben elhunyt, kis esélyes, hogy 2014-ben még egy új sorozatot kezdjen kiadni. Ráadásul egészen más stílusút, témájút.
Javítva lettem. A blogom egyik olvasója megkérdezte, „honnan vettem azt a marhaságot”, hogy Magyar Katalin meghalt, amikor a Facebookon is ott a profilja. Minden bizonnyal igaza van, bár én hetvennél hagytam abba a Magyar Katalinok számolását, és, bár nincs kizárva, hogy figyelmetlen voltam, de nem láttam egyik mellett sem, hogy író lenne.
Ellenben ha igaza van az engem helyretevő olvasónak, az duplán örvendetes. Egyfelől, mert él a szerző. Másfelől, mert sokáig is fog élni, hiszen a halálhírét költöttem.
SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY
Az olvasóm megerősítette, Magyar Katalin annyira él, hogy a napokban beszélt vele.
:-D
Magyar Katalinról nagyon kevés információt találtam. Jóformán a születésének a halálának a dátumát, de egyazon oldalon az első adatból kettő is volt, egy 1945-ös és egy 1940-es. Mindkettő nem szükségszerűen valódi adat, az utóbbi egy ugyanezen a néven tevékenykedő festőnő adatának tűnik. De aztán az információknak itt van vége. Illetve, ugye, még a könyvei megjelenési dátumait lehet visszafejteni (1972, 1985, 1987).
*
Az Ének a küszöb előtt egy tizenkét éves kislány nagyjából három évét meséli el. Voltaképpen nem is a mindent összefogó, egyébként hiányzó, történet a lényeges. Nem azért, mert olyan nincsen (miért a valóságban van?), hanem azért mert a stílus feleslegessé is teszi erre százötvennéhány oldalra. S egyébként, ha valaki nagyon kekec a történet végett, annak azt mondom, hogy ha nagyon akarom, egybetartó cselekmény nincsen, történet meg van. A könyv egyes szám első számú főszereplője, Zódor Klári meséli el, amit mesél. Vele folyton történik valami. Így tizenkét (tizenhárom, tizennégy...) évesen jobbára olyasmi, ami a felnőtté válás szükséges. Különösen, hogy Klári nagyon szereti a felnőttek világát. Akkor is, ha sokszor nem is érti. De legtöbbször azért nem érti, mert nem látja át az összefüggéseket és a motivációkat. Szép lassan arra döbben rá, hogy az utóbbi a felnőttek esetében sem sokkal logikusabb és konzekvensebb, mint a gyerekeknél.
A könyv elején nagyon jókat mosolyogtam. Klári kap egy határidőnaplót, abba kezd írogatni. Voltaképpen azt olvassuk. Legalábbis azt hisszük, hogy azt. Mert aztán olvassuk azt is, hogy Klár x ideig nem is írt a naplóba. Olyan kis bizonytalan lesz, hogy akkor napló vagy nem napló? De amit olvasunk, annyira kedves, annyira muris, annyira nyolcvanas évek, annyira, hogy legyintünk, mindegy, hogy napló vagy nem napló, amíg Klári úgy ír, ahogyan.
Klári vidéken él egy kisvárosban a családjával, anyuval, apuval és nagyapóval. Semmi különös nincsen a családjukban. Anyu és apu középkáderek, bérből és fizetésből élő állami alkalmazottak, nagyapó pedig nagyapa a javából, apu apja, de szeret mindenkit. Klári meg növekszik, megkörnyékezi a szomszéd srác személyében a szerelem is, találkozik a halállal, néha hízik, néha fogy, szóval él, ahogyan kell, ahogy lehet, s nagyon élvezetes mindezt olvasni.
*
Aztán valahogy annyira beletorkoskodik a felnőttek életébe, hogy egy idő után igazából már nem is róla szól a könyv, hanem az őt körülvevő felnőttekről. A hangsúly átcsúszik, és változik a hangnem is. S ez baj. Százötven oldalról beszélünk. A kezdeti kedvesség már oda van, elvégre a téma is egészen más, immár egy tönkrement felnőtt házasságot oldunk meg. Illetve old meg a tizennégy-tizenöt éves Klári. Éééés megoldja! Taps, virág, konfetti, és vége a könyvnek.
Azt mondom, kár érte. Mindenesetre így kicsit eltorzult „sokinván” regényke lett belőle.
Hangsúlyozom, a stílussal nagyon nincsen baj. Nem ismétlem magamat. Tényleg jó. De úgy fest, a szerző igazából nem tudta eldönteni, mit szeretne kezdeni Klárival, és az meg addig-addig növögetett a keze alatt, hogy lám,a növögetéssel házassági tanácsadóvá avanzsálta.
S ezzel adott célt és történetet az addigi kedves céltalanságnak. És azon nyomban tönkre is tette a könyv első felének a hatását. Tönkre, mert részemről Klárira nagyon kíváncsi voltam. Az őt körülvevő felnőttek életére csak annyiban, amennyiben Klári életét befolyásolták. Vagyis anyu, apu és nagyapó érdekel, de anyu és apu barátai már nem. A megjelenésük még természetes, de a Klárival való kapcsolatuk, nem zárom ki ugyan a lehetőségét, hogy lehet ilyen, de itt tévútnak és erőltetettnek gondolom. A két világ, a gyermeki, a kamasz és a felnőtteké természetes, hogy érintkezik, találkozik, de Klári történetében már összefolyik. Tudod, mi jutott róla eszembe? Az öreg bánya titka és a Vakáció a halott utcában. Számomra mindkét könyv/film az illetékességi korterületek összefolyása miatt volt hiteltelen és csak csekély mértékben élvezhető. Tény, hogy azokban konkrétan bűntényekről van szó. (Mondjuk, hogy rámutassak önnön következetlenségemre, azonnal mondok is hasonló példát, ami ezekkel ellentétben viszont nagyon tetszett: A kis detektívek, Ifjú mesterdetektív. Most nem veselkedek neki, hogy feloldjam az ellentmondást. De rögtön és azonnal hozzáteszem a sorhoz a Tom Sawyer-t is. Ami azért már erősen kacsintgat a megoldás felé.)
Vagyis itt van a kezünkben egy közkedvelt, nagyon kedvesen induló, mulatságos könyvecske, ami százötven oldal alatt „felnő”, megkomolyodik és a báját elveszítve kicsit érdektelenné is válik.
A könyv címét pedig simán nem értem... :-(
*
A könyvet Görög Júlia illusztrálta. Szeretem Görög Júlia rajzait. Tudnak kedvesek is lenni, komolyak is, de mindenképpen kifejezők és soha nem unalmasak. Az értékrendemben simán ott van a korának legjobb illusztrátorai között.
Móra, Budapest, 1985, 154 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631138720 · Illusztrálta: Görög Júlia
6/10
2021 január elseje