A Napkút Kiadóval való együttműködésem (ami szerintem nekem előnyösebb mint nekik) azzal is jár, hogy bizonyos értelemben orosz rulettet játszom a kiadványaikkal. Bár szavam nem lehet: amikor választok a kínálatukból, van arra lehetőségem a weboldalon, hogy beleolvassak a kötetekbe. Ezzel együtt a legutóbbi adagban két olyan könyv is bekerült, amivel kicsit megszenvedtem, és nem annyira élvezet, Hawaii, dizsi, napfény volt az olvasásuk, mintsem megdolgozás a „pénzemért”. Emiatt egy kicsit óvatos lettem ezzel a jelenleg utolsó, külsőre igen sikerültre álmodott példázattal. Nagyot sóhajtottam, amikor levettem a polcról, és úgy nyitottam ki, mint aki a bányába ereszkedik alá, lenyomni a köteles tizenkét óráját.
Wesz Péter könyvét a címe, a borítója és a műfaja (példázat) alapján választottam. Mert posztkeresztény állapotomban azért vonz, ami nem arcbamászón vallásos, és ami nem fárasztón, tutibiztosat mondó lelkiség.
Úgy vagyok ezzel, ahogyan egy nagyon kedves barátom, akire igencsak felnézek. Utánam úgy tíz évvel került ki a szervezett vallásosság keretei közül, ezer kérdéssel, kétellyel az egyházat, a Bibliát, a vallást illetőn. A múlt héten voltam nála.
– Zoli, te találtál választ arra, hogy... – s kérdezett erről, kérdezett arról. Én meg röhögtem. Ugyanis szakasztott így kérdeztem Ofi barátomat jó pár éve, aki viszont engem előzött meg a kiugrásban, és ugyanilyen epekedő reménységgel vártam, hogy kikerülve az egyik zárt rendszerből, azonnal bekerülhessek egy másik, koherens tutiba, lelkileg, eszmeileg teljesen összeborzolva a változások miatt, de ugyanolyan masszív korlátokkal, kapaszkodókkal, mozdíthatatlan igazságokkal, mint előtte. De Ofi is csak nézett rám, feleletül mondott egy-két bizonytalan valamit, ami korántsem hatott olyan összefüggőnek és sziklaszilárdnak, mint amiben közösen hittünk. Igazság szerint több volt benne a bizonytalan elem, mint a bizonyos, több a szabadság, mint amennyire valójában áhítoztam.
De válasz igazából azóta sem kaptam. Viszont érdekes módon taszít, amikor valaki, valami olyannal találkozom, aki biztos abban, hogy nála van a teljes igazság.
A keresés ellenben vonz.
Wesz Péter könyvének a fülszövege igen sokat ígér. Én jobbára nem szoktam hinni a fülszövegi ígéreteknek. Kicsit olyanok, akár a politikai kampányok:ígérnek sok mindent, de hinni nem nagyon lehet nekik, hiszen el akarják adni a terméket. Ennek érdekében bevetnek mindent, kicsinyítenek,nagyítanak, elvesznek, hozzáadnak, értelmeznek, átértelmeznek, magyaráznak és belemagyaráznak. A lényeget és az igazat igen nehéz kihámozni. A helyzet azonban az, hogy jobbára mégis ott van.
Nyikorgó kerékpárján izzadó plébános; a kihalt utcán rohanó eszelős, kezében kukoricaszár; árnyékban rejtőző alakok a pincesoron; bomló madártetemmel játszadozó kislányok. A magyar tanyavilág, a haldokló zsákfalvak, az elöregedő és elnéptelenedő települések krónikáját sokan megírták már. Regényként. Elbeszélésfüzérként. De nem példázatként. Egyáltalán, nem gyanús írói vállalkozás a 21. század elején előállni egy példázattal? Nem idejemúlt már morális tanulsággal házalni?
Wesz Péter prózája a példázat és a szociográfiai igényességű elbeszélés, a nincstelenek világát megjelenítő történetek megújítására tesz kísérletet. A bal lator lemászik a keresztről nemcsak a 2010-es évek Magyarországának falusi rögvalóságáról ad látleletet, a leszakadó vidék környezetében a jó és a gonosz örök harcát is színre viszi. Messze állnak tőle a dörgedelmes erkölcsi magyarázatok, de óva int attól, hogy a falu tipikus karaktereinek mindennapi küzdelmeit biztos távolból, némi kiábrándultsággal, közönyösen szemléljük. Nem mond ítéletet, de azt sem engedi, hogy ítélkezzünk.
Hát, igen, nagyjából így valahogy. Azonban valahogy egyáltalán nem. Na, azt hiszem, ideje belefognom, nem gondolod? Mit szólnál, ha a végén kezdeném?
Összefoglalás
Egyszóval: Wesz Péter regénye egy majdnem nagyon jól sikerült regény. Az alakjai élők, a cselekmény valós, mi több, több ponton átélhető, sőt, nagyot mondok: katarzis-közeli. Olvasmányos. Ez nagyon fontos!
Én vagyok az az olvasó, aki értékeli a stílusbravúrokat, az összetett szövegeket. Aki értékeli, de nem szereti. Mert olvasni számomra öröm. Ha munka, akkor már nem öröm. Amit élvezek, az nem munka. Amivel dolgoznom kell, és szívesebben csinálnék helyette mást, az munka. Ez nem azt jelenti,, hogy minden munka élvezhetetlen. Csak azt, hogy az élvezet helyett lehet, szabad mást csinálni, a munka helyett nem, azt meg kell csinálni, el kell végezni. A hű de összetett, nagyon figyelős, tele utalásokkal, rébuszokkal, metaforákkal szövegek megfejtése nem okoz számomra örömöt. Nem vagyok hozzá elég művelt, nem elég jó a memóriám és utálok gondolatolvasni. Ezért az ilyen szövegek nem is kötnek le igazán.
Aztán: nincsen bajom a leírásokkal, de ha egy szöveg csak leírás, elalszom. Van egy könyv,, tudatosan nem nevezem meg, mert sokan szeretik, és senkit sem akarok botránkoztatni. Szerelmetesfeleségtársamnak is az egyik kedvence. A könyv állandó élcelődés témája a részemről. Az eleje egy kancsót vagy vázát ír le. Ötven oldalon keresztül. Én a harmadikon félretettem a könyvet. Biztos van, akinek ez élvezetes, van aki le sem tudja tenni, képes elmélyedni a formák, anyagok, színek, minták aprólékos bemutatásában. Én nem.
Nem azt mondom, hogy egy regény, elbeszélés csak akkor jó, ha másból sem áll, csak akcióból, de azt igen, hogy számomra érdemleges cselekmény nélkül jobbára semmit sem ér egy szépirodalmi mű. Mert ha ilyen nincsen benne én képtelen vagyok azonosulni.
Jól van, kanyarodok is vissza: A bal latornak van cselekménye, és a szerző jól is vezeti a cselekményszálat. Ahogy mondtam, annyira jól, hogy vannak olyan kis teljesen azonosulós pillanatok. Vannak bajok is, de összességében a jó pillanatok győznek.
Nagyon szeretném elolvasni Wesz Péter harmadik, negyedik megjelent regényét! Ez az első, ami megjelent neki.
A pesszimista remény regénye
Mit jelent a regény, oppárdon, a példázat címe?
A lator szó jelentése: gonosztevő, gazfickó, elvetemült. A bal lator bibliai utalás: amikor Jézust megfeszítették, jobbján és balján is állt egy-egy kereszt, rajtuk két bűnözővel. Ugyan a Biblia nem említi melyikük, de a hagyomány úgy tudja, a bal oldalin függő ember szidalmazni kezdte Jézust: ha olyan nagy csodatevő, jöjjön le a keresztről, és mentse meg őket is. A jobbfelől megfeszített lator védelmébe vette a megváltót: ők ketten jogosan függnek a kereszten, bánt követtek el, annak a büntetését szenvedik, de Jézus semmi rosszat nem csinált, ártatlanul szenved. Jézus neki ígérte, hogy a paradicsomba kerül.
A párbeszédet a négyből csak Lukács evangéliuma említi, a többi egy kalap alá veszi a latrokat, együtt szidják a Krisztust.
S Wesz Péter ezt a megátalkodott gazembert mászatja le a keresztről. Fel is hívja rá a figyelmet egy rövidke fejezetben: ni, most mászik!
A lator egyértelműn beazonosítható a regényben: egy gyerekként gyilkossá vált cigány fiú, aki kikerülve a börtönből nem hajlandó többet gyilkolni. A bal lator jobb latorrá válik. Wesz szerint van kiút mindenhonnan, ha még neki is volt.
A regény pesszimizmusa optimista. A zsákfaluban játszódó történet minden szereplője olyan helyzetben van, ahonnan emberileg nem nagyon van hová lépni. A cigánysor pénztelen, de übergagyi bérekért nem hajlandók dolgozni, „azért a pénzért lehajolni sem érdemes”. S valóban: hányan vannak az országban, akik azért dolgoznak, hogy ehessenek, hogy kifizethessék a fejük feletti fedél költségeit, ahol pihenhetnek, hogy másnap újra dolgozhassanak? Értelmes cél ez?
A falu nem cigány lakói tartanak a „beduinoktól”, akik minden mozdíthatót mozdítanak is, agresszívek és reménytelen velük minden próbálkozás. Vagyis a fehérek tapasztalati úton lesznek rasszistákká, amit a cigányok viselkedése cseppet sem cáfol.
Semmivel nem tudom bizonyítani, de úgy gondolom, nagyon kevés ember lehet, akinek ne tapasztalati úton lenne fenntartása a cigányokkal kapcsolatban. Ami nem jelent azonnal és feltétlenül rasszizmust. A magam részéről még nem találkoztam senkivel, aki önként és dalolva választana magának cigány szomszédot. Az emberjogi aktivisták sem tüntettek még azzal a rasszizmus ellen, hogy a cigánysorra költöztek bizonyítani.
Többször írtam már a történetet. Amikor az Üllői úton laktam, lakott a házban egy oláh cigány házaspár, két gyerekkel. Négyen, tizenöt négyzetméteren. Komolyan ekkora volt a kakásuk.
Egyszer a munkából érkeztem haza, Erzsike, a feleség a két poronttyal szintén hazafelé tartott. Ömlöttek a könnyei. Felhívtam egy kávéra. Miután kicsit megnyugodott, mesélt.
– Az önkormányzatnál voltam, lakást intézni. Az ügyfeles nő úgy beszélt velem mintha kutya lennék. Mert olyan a bőröm, amilyen. Mert cigány vagyok. Egyből jött, hogy ugye, nincsen munkám, ugye, nem dolgozom? Ekkora gyerekkel, mondd, hogy dolgoznék?
A gyerek még kengurú-hordozós volt. Erzsike újra sírni kezdett. Ölelés, nyugtatás, kis idő, aztán tudta folytatni.
– De, tudod, az a helyzet, hogy bár nagyon undorító volt a nő, tudom, hogy a saját fajtám dolgai, viselkedése az oka, hogy ilyen volt velem. Egyik cigány neki olyan, mint a másik.
*
Erzsike, lám, ilyen is van, rasszista cigány volt, méghozzá úgy, hogy a rasszizmusa a saját fajtáját érintette. Nem öngyűlöletből, hanem mert reális volt. Ahogyan a férje, Jenci is, aki kőművesként annyit dolgozott, akár három másik.
Csak a tények kedvéért teszem hozzá, mindketten gyakorló keresztények voltak. Szerintem valamit számít.
S persze, azt mondják, hogy nem érv, én is, úgyis rasszista vagyok, de tudnám hozni a cigány ismerősök sorát, akik dolgoznak, rendes emberek, stb., stb.. S persze, hogy így van.
A katolikus pap nem tart senkitől, szomorún és Istenbe vetett utolsó hittel nézi, hogyan fogynak a hívek, és hogyan mállik szét a templomtető.
A falu számkivetettje, Pándor nem törődik senkivel, igazából vele sem törődik senki, de kicsit mindenki tart tőle. Mégis Pándor az egyetlen, a pappal egyetemben törődik a tehetséges kis cigány purdéval, akivel sem a csontalkesz szülei, sem senki más sem.
A polgármester és a sleppje a maga pecsenyéjét sütögeti, iparkodik a saját gesztenyéjét kikaparni a közös tűzből. Tény, rendet tesz a cigánysoron... De vajon jobb-e, mint akiket kipaterol a faluból, magasabb rendű-e a fehér galléros gazemberség, élettönkretétel. mint a betöréses lopás, a test test elleni gyilkosság?
Akarva, akaratlan egymást tartják sakkban a rendszerben élők, maguk is erősítve a rendszer belső törvényeit.
De a könyv címe az, ami. Lemászik az a lator! S Wesz Péter nagyon finoman mutatja, hogy úgy mászik le, hogy ott marad. Nem a fizikai változás a változás, hanem az, ami belül történik. A külső körülmények változása a legritkább esetben okoz pozitív változást: ha a szív, a gondolkodás nem változik, megette a fene az egészet.
– Figyelj, Zoli – mondta nekem a múlt héten a barátom, akire felnézek –, csináltuk ezt a keresztényesdit másfél évtizedig vagy többig. És mire volt jó? Mit változtunk mint emberek? Nézd meg ezt a két embert is, akit barátainknak mondtunk – megnevezett egy párost –, olyan megtértek, hogy rá akarják erőszakolni a hitüket, a tudásukat, a törvényeiket másokra. Ettől jobb lesz bárkinek? Ugyanolyan önzők, mint voltak, csak most az eszméik embertelen tukmálásával ölnek. S még csak észre sem veszik... Nem a legjobbat akarják kihozni a másikból, hanem az eszmék és elvek által akarják megfelelő emberré kényszeríteni. Nem tudtam tőlük mást kérdezni: „És boldogok vagytok?”
*
Hát, a legrosszabb a szeretet, ami csupán az elvekért, az eszmékért, a hit fenntartásáért szorgoskodik, nem pedig a másik emberért.
*
Nem bírom ki, hogy el nem mondjam. Ha nem igaz a történet, akkor nem mondtam igazat.
Pár hónapja halt meg Szigeti Jenő, egykori egyházam egyik vezető lelkésze. Érdekes, nem mindennapi jelenség volt. Úgy volt hithű, hogy nem volt vaskalapos, úgy hirdette Isten törvényét, hogy abból szeretet lett. S Jenő meglepően liberális volt. Volt idő, amikor irritált, hogy mennyire az. Aztán rájöttem, hogy a liberalizmusa a trakta mellőzése, a másik hitének, szabadságának a szeretet miatti meghagyása. Akár azon az áron is, hogy látszólag szembe megy a elvekkel.
Mert nem volt kis dolog, amikor a jó nyelvek szerint a temetésén más keresztény felekezet vezetője azt mondta, hogy Jenő igaz ember volt. De azt ízlelgesd, mit jelent, amikor egy hazai muzulmán vezető azt mondja a keresztény vezetőről, hogy az egy igaz ember volt! :-O
Nem, nincs baj, még mindig a regényről beszélek ám!
Amiért a harmadik-negyedik regényt várom
Wesz Péter kitűnően ír. Viszonylag ritkán feledkezem bele regényekbe. Tudod, úgy belefeledkezni, hogy teljesen ott vagy, hogy mintegy belülről látod az eseményeket, nem csupán olvasol egy könyvet, amiben megtörténnek. Nos, Wesz Péter képes úgy írni, hogy nem csupán az irodalomért olvasol, ha őt olvasod, hanem a történetért, a szereplőkért. Képes az érdeklődést felkelteni, fenntartani és egyfajta katarzisig vinni. Ennek eszköze a párhuzamosan futó cselekmények vezetése, szerkesztése, illetve a nagyon jól felépített, sematikusság mentes, élő karakterek sora.
Viszont nekem volt bajom a dramaturgiával, a szerkezettel. A regénynek ugyanis nem csupán több szereplője van, hanem több főszereplője is. S ehhez nagyon vékonyka a kötet. A több szálon futó történet alakjai nem függetlenek egymástól, mindaz, ami velük történik nem esik szét, vannak kapcsok, kapcsolatok a szálak között, de amikor a kis cigány purdé, Attila története eljut egyfajta katarzisig, és azonnal felveszünk egy másik szálat, bizony leül feszültség, bizony picit lanyhul az érdeklődés.
Ennek oka tán az is, hogy miközben élvezettel olvasunk, pontosan nem tudjuk, mi is a történet fókusza, kire is, mire is érdemes különösen figyelnünk? Félek, ha vastagabb lenne az olvasnivaló a kohézió teljesen elveszne belőle.
Ahogy az utolsó oldalak történése is zavarón kilóg a kép egészéből. Illetve nem is a történés maga. Hogyan is fogalmazzam? Addig egy szinte dokumentumregényt olvasunk a cigányság magyarországi helyzetéről, a kihaló falu lakónak a küszködéséről. Olyat, ami reális, életszerű, nem szimbolikus, nem szájbarágós, nem idealisztikus és (manapság már meglepő fordulattal) eszébe sincsen polkorrektnek lenni. (Nagy vivát, taps, konfetti, szerpentin a szerző bátorságának!) Majd a mondanivaló, a végső tanulság hatásosabb kiemelése érdekében egyszerre egyfajta disztópiában vagy miben találjuk magunkat. Meghökkentő. Zavaró. Vélem azonban, emiatt példázat a műfaji meghatározás, bár ebben bizonyos nem vagyok.
De tudod mi van? Az előzményekért még ezt is elnéztem a szerzőnek. Pedig ez nagyon lóláb volt, csuda, hogy nem figyelmeztette egyetlen szerkesztő sem.
Ám mielőtt ez lenne a végső üzenet, újra mondom: Wesz Péter regénye az utóbbi időben az első olyan könyv volt, amely az első oldaltól kezdve az utolsóig lekötött, aminek az olvasása közben nem azon tűnődtem, mit is fogok róla írni, hanem arra figyeltem, amit olvastam, és ebben nem akasztott meg semmi (na, jó, a fenitek picit), sem suta megfogalmazás, sem hiteltelen párbeszéd, sem lila művészieskedés, sem önmagáért való szájbarágós mondanivaló domborodás. S ez nagyon nem kevés!
Ezért szeretném már Wesz Péter harmadik-negyedik regényét olvasni!
*
Napkút, Budapest, 2019, 168 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632638652
7/10
2021 február eleje; már egy hónap eltelt ebből az évből is, egek!
Köszönet a Napkút Kiadónak
a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért!
Egyéb, a Napkút Kiadó által kiadott könyvekről írt értékeléseim
Kurcz Ádám István–Horváth Futó Hargita: Gion Nándor-album (Hang-Kép-Írás)
Gion Nándor: Keresünk egy jobb hajót
Gion Nándor: Krisztus katonái a Görbe utcából
Halmai Róbert: Nagyapám
Borcsa Imola: Magnebéhat
Hegyi Ede: A senki
Novics János: Hózentróger
Kása Ferenc: Hogyan indítsd újra az Univerzumot?
Kurcz Ádám István–Horváth Futó Hargita: Gion Nándor (Hang-Kép-Szó)
Anne-Leena Härkönen: Köszönöm, nem
Bereményi Géza: 150 dalszöveg Cseh Tamás zenéjére
