Írta:
Mauro Boselli – Bruno Brindisi
Rajzolta:
Roberto Recchioni – Giulio Antonio Gualtieri – Daniele Bigliardo
Karácsony másnapja van. Szerelmetesfelségtársamtól kaptam több kiló Dampyr-képregényt. Egy híján az összes hiányzót. Azt az egyet azért nem, mert ahol megrendelte a többit, az az egy ott nem volt. (Máshol igen, már úton is van felém.) Nem tudom, van-e jelentősége, de úgy döntöttem, az értékeléseket a magyar sorozat megjelenésének a sorrendjében posztolgatom. Így tehát türelem, meg kell érkeznie a hiányzó számnak.
Ám, hogy ne maradj dampyrtalan, két hibrid kötetet megmutatok. Egyet most, egyet meg majd, a nagyon közeljövőben. Azt azért, mert különszám.
Ezt pedig azért, mert Dampy-hibrid. Ahogyan a címe is mutatja. Ami, illetve aki belekeveredett a frissen tomboló Dampyr-mániámba: Dylan Dog. (Jó, ez így igazságtalan, hiszen voltaképpen ők egyenértékűek, Dylan Dog ráadásul idősebb is a Bonelli-istállóban. Csak számomra sem a figura, sem a történetek nem olyan erősek. Vagyis a tudatomban ő keveredett a dampyr sztorijába.)
Talán emlékszel rá, írtam már róla: Dylan Dog a rémálmok nyomozója. Egy mindig zakóban mászkáló, nekem kicsit nyálas, de egyébként szimpatikus pasi. Akinek a történeteiben a legfigyelemre méltóbb figura az asszisztense a Groucho Marx-ra hihetetlenül hasonlító, igen sajátos humorú Groucho...
De nézd csak, észre sem vettem és máris a közepébe ugrottam a dolgoknak. Egy kis karácsony, és máris szétcsúszik a fegyelmezettség. Haladjunk csak sorban!
Az ilyen „vegyesházasságokat” mindig gyanúval közelítem meg. (Vegyesházasság ez esetben: két, minden más esetben egymástól függetlenül létező hős összevegyítése egy történetben.) Az alkotói tanácstalanság, és ötletfogyás gyanújával. Nekem a fúziók arról szólnak, hogy lendület hajtóereje elfogyott, újdonság nincsen, de a fúzió két oldalán álló alanyok népszerűsége még simán eladja egymást.
Mondjuk nem tudom, ki kíváncsi igazán egy Aliens vs. Predator-ra... Mondom ezt úgy, hogy nem is láttam a filmet; pedig az ilyesmit, a látatlanban való kritikát nem viselhetem.) A kérdés tehát, hogy Harlan Draka és Dylan Dog egy történetbe vegyítve/sűrítve erősítik-e vagy kioltják egymás?
Nehéz lesz megítélni. Az eredeti sorozatban ugyanis ez a kétszázkilencedik Dampyr történet. Ellenben magyarul maximum a tizenharmadik kötetről beszélhetünk. Ha duplán vesszük az eredeti lapszámokat, mert a magyar kiadásban kötetenként jobbára két eredeti számot fűznek össze, akkor is csak a huszonhatodik.
Itthon még nem fulladhatott ki, ami amott már simán. Bennem meg, ugye, még nyilvánvalón az első szerelem lángjával él a Dampyr-mánia.
Vagyis ami a földrajzi csizmában szükségszerűségként jelentkezhetett az eladási adatok fellendítésére és a lelkesedés felkeltésére, nálunk csupán érdekesség, hogy ilyen is van, lássátok!
A tartalom egyben
A kötetben két képregény kapott helyet. (Ami voltaképpen egy, de felosztották maguk között a szerzők.) Gondolom, az egyiket a Dylan Dog-, a másikat a Dampyr-istálló alkotói készítették.
Az első rész alkotói nem tipikusan Dylan Dog-osak. Ám nem is Dampyr-osak. Konkrétan az első kaland szerzőit egyik sorozat alkotói között sem találtam.
A második résznél ott áll Mauro Boselli neve, aki, ugyebár, a Dampyr-képregények egyik atyja, tartóoszlopa, ötletgyárosa. A rajzoló pedig Bruno Brindisi a Dylan Dog rendszeres alkotója.
Érdekes felállás: az egyik sztorit tacskók, a másikat bejáratott nagyágyúk kapták meg.
A kérdés az, vajon a kétfelé vágott történet együtt kiad-e egy egészet, eggyé válik-e, s ad-e bármit a fő- és egyéb szereplők eddigi alakjához?
Ja, igen, mert arról van szó, hogy a kötet a sztorit tekintve teljesen egy. Az elején kezdődik a cselekmény, amely a füzet végére jut teljességre. Középen meg van a szerzőváltás. Illetve még csak nem is középen, a „tacskók” úgy húsz oldallal több teret kaptak, mint a két főhős történeteinek nagy öregje.
A két rész alcímei eléggé, hm, nyomik. Az elsőé: Jön a dampyr!. A másodiké: A rémálmok nyomozója. Egyik cím rosszabb és tartalom nélkülibb, mint a másik. Igazából semmit nem fednek le, semmit sem mondanak, semmire sem mutatnak rá, csak egymásra. Az alkotók ezen bizony egy percig sem töprengtek. Jön a dampyr!
Ezen a képen, bár jön, valójában megy
Harlan és a barátai nem jönnek, hanem ott vannak. A második rész minden szellemességet, ötletet nélkülöző címe meg fittyet hány arra, hogy fúziós-sztoriról van szó, mintha a dampyr nem is lenne benne sehol sem. Legyintsünk mindkét kényelmességből fakadó otrombaságra, és merüljünk mélyebbre!
A rajzok milyenek?
Az első félidőben a „tacskók” újítanak. Egyfelől a rajzok még realistábbá válnak, másfelől kapnak egy eddig nem létező szürkeárnyalatos színezést. Ez leginkább akkor válik egyértelművé, amikor a viking múltban járva a rajzok festménnyé lesznek.
A nem régmúlt esetében pedig az aprólékosság roppant szembeötlő.
Vagyis az eddig is jellemző részletgazdagság még inkább érvényre jut. Természetesen az arcok, mimikák is így járnak.
A borítót megint nem értem. Mondjuk nem is szoktam érteni. A történethez nagyjából semmi köze nincsen. Az elején Dampyrok és Dylan Dogok sora küzd a láthatatlan ellenség ellen, a hátán ugyanez, csak fordítva. Mármint úgy fordítva, hogy nem Dampyr, hanem Dylan Dog van az előtérben. S ezt, olvasom az előszóban, a Facebook-on szavaztatták meg az olvasókkal. Hát, (mondom Jiří Menzellel), nem tudom... A hátsó belső borítón ott van az eredeti olasz kiadás borítója is. A koncepció hasonló a többpéldányos hősökkel, de azokon legalább a rajz egyéb részleteinek van köze a történethez. Képtelen vagyok felfogni, vajon Olaszországban külön fizetnek a borítók tervezőinek, rajzolóinak, hogy mindent megtegyenek azért, nehogy tetszetős legyen egy-egy füzet és tartalmilag véletlenül se kerüljön a közelébe?
Kivel küzdenek főhőseink és a barátaik?
Vikingekkel. Vagyis egy viking éjúrral. A történet érdekes is, meg sablonos is. Egyáltalán nem unalmas, s persze még izgulni is lehetséges, de újításokra nem törekedtek az alkotók. A kiszámíthatóság biztos kapaszkodó.
A sztori egyértelműen a dampyr sztorija. Mármint az alapkonfliktus. A mindenféle éjurakkal való küzdelmet ugyanis ő stopizta le magának, Dylan Dog egyebekkel szokott küzdeni. (Ha egyáltalán küzd, és nem csupán egyfajta, tét nélküli filozófiai csatába bonyolódik.)
A páros küzdelmének végső kimenetel nem kétséges.
Ismét lesz gigasárkány, aki eddig ember volt... Mondjuk ezeket a hálivúdi befejezéseket a magam részéről simán kihagynám. Úgy negyven évvel ezelőtt még csak-csak elment. Szódával, ahogy manapság mondani kell. De mára már csak a részletekben, a halálos helyszínekben és a végső csatával járó pusztítás mértékében van különbség. Az aktuális übergonosz pedig emberből mindig valami nagyon félelmetes, nagyon gigantikus valamivé válik, majd a halálos sebe megkapása után újra emberré, mintha ennek kötelező lenne így történnie. És kikerülhetetlen, hogy a pozitív hős(ök) az elbukás(uk), a pusztulás(uk) közvetlen széléről tornázzák győzelemmé a történetet. Mintha ennek kötelező lenne így történnie.
Van-e bármi új a fúziós történetben?
Van. Harlan és Dylan Dog permanens egymásnak feszülése Dylan Dog tiszteletre méltó, de tökéletesen értelmetlen következetessége, erkölcsisége miatt, amibe majdnem belepusztulnak mindahányan. A mentalitáskülönbségre építenek még a folyton poénkodó Groucho (talán minden ízében a legszellemesebb Bonelli Editore-figura) és a volt szabadcsapat harcos Kurjak egymásnak feszülései is, amik a végén szintén kölcsönös szimpátiába torkollnak. Barátságnak ezért még nem mondanám. Ez sem egy eredeti megoldás, de mindig beválik, és még erkölcsi tanulsága is van ha akarom. Nem akarom.
Vagyis a történet ereje ugyanaz, ami egyben a hátránya is: a kiszámíthatóság. De tény, hogy az ábrázolás részleteiben nagyon el lehet merülni. Tény, ami tény, a Dampyrt mindig is elsősorban emiatt kedveltük, nem annyira a sztorik ereje miatt. A Dylan Dog történetei kevésbé kiszámíthatók, de ott meg éppen a hisztis kiszámíthatatlanság a hátulütő. Ember legyen a talpán, aki igazságot tesz!
Végső soron azt mondhatom, igazságtalan azt mondani, semmire sem volt jó a fúzió, ám kelletlenül ugyan, de elismerem, az olvasás idejére biztosított szórakozáson túl sokat nem ad. Persze, voltaképpen ez sem kevés. Mert ez a szórakozás viszont önfeledt. Akkor is, ha a tartós hatására dőreség számítani.
Frike Comics, 2018, 188 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891045 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes
9/10
EDDIGI DAMPYR-ÉRTÉKELÉSEIM
Dampyr 1/1–2,, A sötétség gyermeke – Éjjeli horda
A fülemben a Karfangen nyomja. A „Magican's Theater” albumot nyomtam be. A Karfangen Anton Kalugin egyik projektje a szólólemezei, a Hoghwash és a Sunchild mellett. Előtt. Játékos, izgalmas, változatos muzsika. Egyébként eléggé reggel van, karácsony másnapja, ülök a pici konyhánkban, meleg pokrócba csavarodva, megittam már egy manduka-kókusztejes kávét, és csuda jól érzem magamat. Ma találkozunk a gyerekeimmel és a párjaikkal. Várom a randit.
Utóirat: a randi megvolt, másnap van, minden másnaposság nélkül. Szeretem a gyerekeimet. És hálás vagyok a párjaiknak hogy szeretik őket. Jó volt velük lenni. Régen röhögtem ennyit. S Lilinek még két hete van az anyja hasában, hogy kézben tarthassam az unokámat.
A fiam pedig bőven kiadhatósági szinten rajzol képregényt.
