Kurt Vonnegut amerikai író volt. Német-amerikai. Alapvetőn baloldali, ateista, cinikus, szarkasztikus egy fráter. Nem mellesleg zseniális egy nyakigláb, gyűrt arcú, állandóan bagozó manus, akinek fél szavára megteltek a legnagyobb egyetemi oktatótermek. Aki képtelen volt vérkomoly könyvet írni, és aztán a röhögés valahogy mindig vigyorgó zokogásba fullad, miközben közhellyé válik minden, amit valaha leírt. 

Vonnegut sajnos már elment közülünk. Meglepő módon nem a covid végzett vele. Lehet, ennek az az oka, hogy 2007-ben hunyt el, és akkor még nem a covid volt a halál oka akkor is, ha a villamos ütött el.  

Az alapmű mint a mű alapja 

Vonnegut hatodik regénye, 1969-ben jelent meg, s Vonnegut egy csapásra ismert íróvá lett általa.

Fura egy könyv. Bár biztosan tudod, de azért csak ide lökök pár szót róla.

Vonnegut harcolt a második világháborúban. A vége felé hadifogságba került, s a németek Drezdába szállították. Egy tábor után a szállásuk egy vágóhídon lett. Innen a könyv címe. A vágóhídon élte át és túl Drezda teljesen felesleges, tét és cél nélküli, bombák általi elpusztítását.

A Szövetségesek első tömeges gyilkossága, népirtása volt. (A második a Japánra ledobott atombombák, majd a másfélmillió német, táborokban történt kvázi kivégzése volt.) Nürnbergben csak a németek voltak a rossz fiúk, meg azóta is szakadatlan csak ők azok. Drezdában több mint kétszázezer ember halt meg. Bár ez a képregény rendre húszezres nagyságrendről beszél.

Az egyik erről szóló cikkben volt egy érdekes kitétel, még ízlelgetem: a jobboldaliak beszélnek kétszázezer áldozatról. Egy Drezda város általi vizsgálat huszonötezer áldozatot nevesített. Más források szerint negyvenezer áldozatot azonosítottak Vagyis számháború itt is van. A fene se érti ezt... 

Mivel konzervatívan is liberális vagyok, nem teszek igazságot. Azért sem, mert mindnyájan tudjuk az örök igazságot: „aki egy életet ment meg, az egész világot megmenti". A logika szerint, ennek a fordítottja is igaz: aki egy életet elvesz...

Nesze neked Szövetségesek és számháború! 

Valahogy olyan érzésem van ezekkel a számokkal, mint a lopással. Lopni csak gigantikus tételben szabad. Úgy semmi büntetése nincsen. Ellenben egy bolti óvszerlopásnak is komoly következményei vannak. Tehát gyilkolni is tömeggyilkolni érdemes: a kutya se tudja megmondani, hány embert is ölünk meg valójában. S amíg megy a rugózás a tízezrek és százezrek felett, addig tömeggyilkosként vígan élhetjük az életünket.

Egyvalami nagyon fontos: horogkereszt semmiképpen se kerüljön a képbe! Az főbenjáró bűn! Sokkal nagyobb mint a tömeggyilkosság ténye. Horogkereszttel semmiképpen sem ússzuk meg. Vagyis ha tömeggyilkosként élni akarunk, tartsuk távol magunkat a nácizmustól! Meg bármiféle fasizmustól is. A nyilasoktól is. Bármi más belefér. 

Viszont ha csak egy szál embert gyilkolunk meg, várhat ránk az életfogyt. Amíg vissza nem vezetik a villamosszéket. 

A lényeg: Vonnegut alapvető élménye volt Drezda emberileg felfoghatatlan, borzalmas pusztulása. Huszonöt évig hordozta magában az élményt. Ahogy a könyv elején fogalmazza: „Tulajdonképpen rühellem elmondani, hogy mennyi pénzembe, gondomba és időmbe került ez a vacak kis könyv."

Vagyis a Vágóhíd egy háborúellenes kiáltás. Tréfásan megfogalmazva. Meg szívszorító. Meg cinikus. Meg sci-fi is. Meg plattyant egyet az amerikai életformára is. Meg a hivatalos véleményekre. S úgy szorul össze a szívünk, hogy közben három lépés távolságban vagyunk még a megfőtt, megsült végül a rájuk szakadt épületek barlangjaiban cseppfolyóssá váló, egykor drezdai polgárok hulláitól is.

Szóval egy zseniális rendszerű katyvasz az egész, amit elolvasva csak fogjuk a fejünket, hogy van-e marhább dolog az emberiségnél, van-e embertelenebb az embernél, s van-e szánandóbb lénye az univerzumnak mint az emberiség. Amit a tralfamadoriak jobban teszik, ha egy szálig kiirtják. Ja, nem biztos, hogy tudod: ők azok az űrlények, akik a regény főhősét megtanítják erre-arra, magukkal viszik őt tanulmányozni, majd egy nőt is hoznak neki, mert végtelenül kíváncsiak az ember szaporodásának a technikájára. 

Aztán az egész egy szerves egésszé áll össze. Egy döbbenetesen jó regénnyé. Ami megfilmesíthetetlen. Próbálkoztak vele, de számomra sehol nem volt az alapanyaghoz képest. Úgy fest, Vonnegut regényét nem lehet igazán adaptálni. 

„Az ötös számú...” képregényben

Vannak írók, akik adaptálhatatlanok. Mármint a műveik. Ilyennek tartom például Rejtő Jenő regényeit. De Umberto Eco regényeit is. (A rózsa neve nem volt nézhetetlen filmen, Sean Connery alaposan feldobta, de inkább csak a regény történetet hozta. Igaz, azt remekül.) Márquez műveiből sem láttam még igazán jó feldolgozást. Nem sorolom tovább. 

Viszont: Rejtő történetei képregényben pontosan annyira élvezhetők mint regényben. Tény, ehhez kellett Korcsmáros Pál. 

Vonnegut leghíresebb regényéhez pedig a Ryan North–Albert Monteys páros kellett. 

Magyarul a Vágóhídon kívül mindössze egyetlen kiadványban szerepel North neve, de ott sem a borítón. Monteystől eleddig semmi sem jelent meg magyarul. 

A képregény-adaptáció több okból is zseniális. A legfőbb ok: a rajzok lavíroznak a karikatúra és az élethűség között. De olyan könnyedén teszik ezt, hogy egy csepp izzadtság sincsen rajtuk. Vagyis tökéletesen hozzák Vonnegut stílusát, ő is ugyanezt csinálta. Olyan könnyedén, humorosan ír a háborúról, hogy az ember két nevetés között nem érti, miért is szorul ökölbe a keze, rándul görcsbe a gyomra. S nem akar hányni sem az ízléstelenségtől. Mitöbb!

A drezdai iszonyat rettenetesen sokba került. Előzőleg mindent aprólékosan elterveztek. Végül azon- ban a város felperzselésének semmi jelentősége nem volt. Az egész földgolyón csupán egyetlen személynek származott belőle haszna. Én vagyok az a személy. Megírtam ezt a könyvet, egy rakás pénzt hozott a konyhára, megteremtette a hírnevemet, amely olyan, amilyen.

Ha jól számolom, minden egyes halott emberen kerestem két vagy három dollárt.

Ez aztán a jó bolt.

Ez jön át pompásan a képregényből is. S nem csak, nem elsősorban a szavakon át, amelyek lehetnek, ugye Vonnegut teljesen azonos szavai is, hanem a rajzokból is.  

A szerzők nem akartak semmi mást, mint Vonnegut pompás regénykéjét képekbe öltöztetni, és hozni annak mondanivalóját és stílusát. Nem tettek hozzá, elvenni óhatatlanul vettek el belőle, de közben szolgai alázattal hozták a mondanivalót a stílussal egyetemben. S az utóbbi a lényeg. Mert a fentebb felsorolt írók műveinek az adaptálhatatlansága a stílusukban rejtezik. Ha a stílus nincsen benne a feldolgozásban, minden elveszett. Ezért volt a több mint remek színészgárda ellenére is szúrós szagún izzadt például A három testőr Afrikában filmváltozata. 

Két szerzőnk tehát remekül elkapta, megragadta Vonnegut stílusát, hozta a regény szerkezetét, és a képi megformálásban nincsen semmi ellentmondás az eredeti alkotással, nincsen esetlegesség, sehol semmi inkompetencia, Minden képkocka a helyén van, mindegyiken van mit nézni, és érdemes is ezt tenni. 

S most bajban vagyok, mert elfogyott a mondanivalóm. Mert amit mondanék, az nem a képregényről szól, hanem az eredeti műről. Viszont én most a képregényt olvastam, néztem. Totálisan meggyőzött és lenyűgözött,  Úgy jártam vele mint az 1984 képregényváltozatával: ugyan eredetileg sem volt messze tőlem, de még közelebb hozta az eredeti művet, kedvet csinált az újra olvasásához. S megerősítette mindazt, ami az adott témával (amott: kommunizmus, emitt: háború, a szereplők eredeti szerepe) kapcsolatban amúgy is bennem él, de leírni hivalkodón közhelyes lenne.  

Vajon mi lehet más egy feldolgozás célja mintsem, hogy az eredeti műre terelje a figyelmet? S ha közben voltaképpen önálló alkotás születik, csak a vastaps marad.  

Helikon, Budapest, 2021, 200 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634797111 · Fordította: Szántó György Tibor

12/10

Megkezdődött a lányom vajúdása az unokámmal! S hajnalban kettétört egy fogam, arra ébredtem. Vajon van-e spirituális összefüggés a kettő között?