A válasz a kérdésre ambivalens. Is-is, de inkább nem. Ha friss apa lennék, több összecsengés lenne. De ez már a lényeg, ne legyünk már ilyen in medis res!

Bogyó és Szamóca

Szóval öt hónapja van egy unokám. Egy gyönyörű kislány, Lili. Aki Bogyó! Istennek hála, teljesen egészséges ő is, az anyja is, és bizony ugyancsak méltányolandó, hogy az apja is. 

A helyzetjelentéseket naponta kapom, mi mindent csinál már nagyapó unokája, és mindent nem (vannak bajok az éjszakai alvással; javuló tendenciával). Úgy hetente kétszer találkozunk, mert szerencsére közel van a munkahelyem a lányomék lakásához. 

Szóval ha találkozom velük, és Bogyó éppen nem alszik, zaba van, mer' az a kis vaskos combikája nekije, hát nem lehet megállni, na, hát, nagggyon nyamnyam! 

Ööö... 

Nem vagyok, nem voltam soha gügyögős apuka, soha nem mentem át hülyébe a baráti kör gyerekeinek esetében sem, pedig volt néhány csimota, akit nagyon kedveltem. Főleg P-ék környékén, Regi és Ambrus, akikkel nagyon sok időt töltöttünk együtt. Soha nem gyügyörésztem sem a saját kettőmnek, sem senkiének. Bogyónak sem gügyögök. Csak ennivaló. Na! 

A nagypapaságommal kapcsolatban van egy csomó örömöm, félelmem, meglátásom, töprengésem, bizonytalanságom. Mondom csomó mindenem.

Ezekből párat már Bogyó anyjával, a lányommal Szami (mert Szamóca; jóvanna, az első ultrahangon összekvertem a szedret a szamócával, de rajta maradt, mindenki így szólítja). Volt, amit drasztikusan kérdeztem, mert kibukott belőlem a legnagyobb félelmem:
– Ugye, édes lányom, nem lesz belőle hülyepicsa? 
Szami csak felvonta a szemöldökét, akkor szokta ezt tenni, ha sérti, amit hall. Nem válaszolt. Illetve úgy, hogy abból tudtam, hanyagolnom kell nagyon ezt a kérdést. 
– Miért lenne belőle az? 

Volt amit sokkal nyugodtabban kérdeztem tőle.
– Ismersz, tudod, hogyan neveltelek benneteket. Azért alkalomadtán rabolhatom a csemetét magunkhoz? 
– Persze, apci, miért ne vihetnéd?
– Hát, mert nem akarnék, nem is tudnék elvtelen, parttalan nagyapó lenni. Lesznek szabályok, meg következmények. 
– Hurrá! Én már alig várom, hogy lehessenek! 

De számomra a legnagyobb meglepetés az volt, mennyire örültem Bogyó érkezésének, meg az, mennyire nagyon el tudok tőle olvadni. Remélem, ez így is marad!  

Nem folytatom, bár egy csomó mindent tudnék még írni. Pedig a poronty még csak öt hónapos. De elvégre ez a bejegyzés nem Bogyóról, az anyjáról és rólam szól, hanem Győri László nagypapa-könyvéről. 

Győri László kicsit átvágja az olvasót

Több mindennel. Pedig tizenegy könyves szerző, nem kellene ilyet tennie!

Lássuk egyből a könyv címét. Vulgáris leszek, tizennyolc plusszos mondat következik. A könyv címét Győri az unokájára mondta annak közvetlenül a születése után. Namost: amikor az ember ebihal-szerű, az mikor is van? Na? Úgy van, a fogantatás előtt, amikor még nem is ember, csak félember, huszonhárom kromoszómával. Kis geci! 

Csakhogy a könyvben mindvégig egy negyvenhat kromoszómás képződményról beszélget velünk. 

Aztán: Győri nem most lett első ízben nagypapa. Csak most lett olyanja, hogy ír a nagypapa-létről. De ezzel is átvágja az olvasót, mert a nagypapa-létből startolva voltaképpen írt egy könyvet az újszülöttek érkezéséről, meg az ilyen-olyan dolgairól. A nagypapaságról vajmi keveset tudunk meg. 

Sietek leszögezni: a könyv nagyon olvastatja magát! Gyakorlatilag egy kicsit a kocsiban ülve olvastam, meg hazafelé, útközben, buszon, egy megállónyi vonatúton (három perc), aztán a tűzhely mellett, a napi utolsó kávét lefőztét várva döbbentem rá, hogy a végére is értem. S kerestem milyen élményt is hagyott bennem. Mert, mondom, olvasni nagyon élvezetes volt. 

Olvasás közben végig nagyon vártam, hogy mikor érünk már végre ahhoz a részhez, amit nagyon várok. Mert semmi baj nincsen azzal, hogy olvasok a gyerek mindenféle méreteiről, meg olvasok a névválasztásról, meg olvasok arról, ki szerint kire hasonlít, meg olvasok arról, hogy nem kell neki minden vacak játékott megvenni, amire vágyik, nincsen ezekkel semmi baj. Csakhogy ez egy könyv az újszülött nagypapáról. Az ő feljegyzéseivel teleírva. Nem egy újszülött apukáéval.

Én, mint valóban újszülött nagypapa, akinek egy darab unokája van, nem mint Győrinek, aki immár háromszoros újszülött nagypapa, az újszülött nagypapaságról akartam olvasni. Nem arról, milyen az, amikor megszületik egy gyerek. Gyerekem már született kettő. Azt tudom, milyen. Nagypapaként vagyok most újszülött, Győri úr, kérem, erről akartam olvasni, ha már ezt ígérte! 

Minden élvezetessége ellenére a könyv közepén kapott el egy olyan érzés, amit talán a könyv mérete is indukált, hogy egy olyan kis tréfás kézikönyvecskét olvasok, annak leple alatt, hogy milyenek is az újszülött nagypapák az újszülött érkezéséről. Biztos találkoztál már ilyenekkel, kis könyv a bigyóról, kézikönyv a vicikvacakról, rövid útmutató a hogyishívjákhoz. 

Mert az a helyzet, hogy ebben a könyvben sem Laci nagypapa, sem Márton unoka nincsen benne. Én máris egy csomó mindent tudnék Bogyóról mesélni neked, komolyan! (Pedig nagyon sok időt még nem is töltöttünk együtt.) Önmagamról pedig naná, hogy még többet. De ezekben a feljegyzésekben a kézikönyvek általánosságit leltem, nem pedig a személyes történeteket, tanulságokat. Amikből majd én levonom az általánost (vagy nem), de hadd legyen már nagypapa-ahaérzésem, hadd hatódjak meg, hadd legyen úgy, hogy igen, ezt én is pont így, meg olyan is, hogy én ezt így biztos, hogy soha, a büdös életben sem! Csak találkozzunk valahol. Mint nagypapák. 

S minden élvezet ellenére ez a találkozás elmaradt. S tartok tőle, hogy mert általánosságokról egy gyerek születése kapcsán újat mondani nem nagyon lehet, olyan lesz ez az olvasmány mint a vattacukor: pillanatnyilag jólesik ugyan, de aztán enni kellene valamit, mert az éhség megmaradt, csak a pillanatnyi élvezet kapott valamit, de semmi igazán tápláló nem jutott a szervezetnek. S annyira sajnálom, hogy ezt kell mondanom. 

A könyv illusztrációi

Egy rossz szavam nem lehet rájuk! De tényleg! Azt sajnáltam, hogy nincsen belőlük több! Az a Buzási Viktória rajzolta őket, aki A zapumai kóbor villamost is. Amit szintén a Napkút Kiadó adott ki. De a hölgy mégsem a Napkút háziszerzője. Persze, ha az is lenne, se lenne baj. 

A rajzok kedvesek, találóak, tényleg illusztrálnak, kihangsúlyoznak. Isten tartsa meg a jó szokásukat! Meg a kiadóét (kiadókét), hogy foglalkoztatják a hölgyet!

♥

 Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

2022 közepe felé. A múlt héten technikai dolgoka tettem tönkre, céges kocsi ablakának a kitörése, kilenszáz giga film és zene eltüntetése, stb. A héten saját magamat. Hétfőn a napi nyolc óra után hat órát álltam a Groupama Arénában az Iron Maiden koncerten és az előzményeim. Másnapra az itthoni légkondi fázatott meg annyira, hogy lázközeli állapotban szenvedtem végig a munkát és a délután. Csütörtökön hazafelé jövet a Mocsáros-dűlőn átvágva zakóztam egy hatalamasat a sáron elcsúszva: nem ütöttem meg magamat, de a derekam úgy meghúzódott, hogy tegnap úgy mozogtam, akár a hátára fordított büdösbogár. Volt is kétségem, hogy ma tudok-e menni dolgozni, de a tegnapi többszöri lóbalzsamozás jótékonnyá lett. Nagyon nem tünet nélkül, de különösebb őrült fájdalom nélkül sikerült végigcsinálnom a napot. A derekam gyógyulásának a biztos jele volt, hogy visszatért a tegnapelőtti takony, egy félcsomag zsepit telenyomtam.
A hétvége így a pihenős semittevésé, hogy minden szempontból.