Persze, könyvtár, hogyan máshogyan? Nem tudom, honnan a vonzalom, de látatlanban, zéró előismerettel nagy volt bennem az érdeklődés a Metabárók iránt.
Nem ismertem a történetből semmit, csak sejtettem, hogy valami sci-fi, fantasy lehet, nem figyeltem a szerzőt sem (ha figyelem, óvatosságra serkentett volna), szóval semmi semerre.
Így a polcról lekap, borítót fel sem fog, a súlya végett nagyot sóhajt, ki se nyit, kupachoz odacsap. A „Metabárók” miatt a táskám ugyanolyan nehéz volt hazafelé, mint odamenet, pedig akkor velem volt A fehér lovag átka, az Így kezdte a Télapó, meg némely normál méretű apróság is.
Már a címe is olyan kis jól hangzik. Ízlelgesd csak: metabárók. A meta átfogó, nem helyi, nem lokális, hanem mindenre kiterjedő. Báró, vagyis főnemes. Császár, király, főherceg, nagyherceg, herceg, őrgróf, gróf, vikomt, báró. Vagyis nagyon főfejes.
Ha ezt valahová a jövőbe, vagy másik galaxisba tesszük, meg kardot is rakunk bele, meg űrhajókat, meg robotokat, máris lesz valami érdekes, kellemes zöngéje, hangulata, vonzereje.
Előrebocsátok
Ha mond valamit Calvino Eleink című könyve, illetve a Cristoforo című magyar plasztik-animációs (ugye, már ez a szóösszetétel is!) sorozat, akkor tudsz valamit erről a képregényről. Meg valamit akkor is, ha a Kiberiáda cím is derengtet benned valamit. Ha nem ugrik be: Stanislaw Lem.
Egyfelől a humorra gondolok (ami mondjuk nem annyira a Metabárók jellemzője, mindössze a narrációt jelentő robot-csevejben érint meg messziről a fuvallata), a lovagságra, a korok keveredésére (űrhajó, arisztokrácia, lovagok, kardok, antigravitáció, ló), de főleg a hangulat zusammen.
Utaltam rá, hogy nem figyeltem a szerzőket sem. Csak akkor hullott le a hályog, amikor otthon megnéztem a hátlapot. Ahol is a fülszöveg alatt kis, színes képeket láttam. Csak lassan esett le a tantusz, hogy ja, persze, Jodorowsky (tudod, Üvegtigris 1., befejezés, Gabó: „Vas? MIlyen vas? Jaaaa... vas... Azt nem tudom!”). Mert ha Jodorovsky, akkor Incal. Az is képregény, az is sci-fi, az is egyértelműen szatirikus. Az első kötete lenyűgözött. A második irgalmatlanul untatott, végig sem olvastam. Nem azért, mert olyan lassú, hanem ellenkezőleg, a követhetetlenül hipergyors tempója miatt, s mert egyre nagyobb marhaságok történtek benne. Nem jó értelemben vett marhaságok.
Szóval, ha kapcsolok, hogy Jodorowsky, a Metabárók nem bizonyos cipelődik haza. Mi lett volna, ha... Persze valószínűleg de, mert ha kinyitom, és belenézek... Hagyjuk! Jött velem, és slussz!. S úgy is elolvastam, hogy tudtam, újabb próbálkozásom lesz a (ahogyan a fülszöveg fogalmaz) Jodoverzummal. Azért ez a fogalmazás, mert a metabárók is az Incal világa.
A könyv mint könyv
Már ne is haragudj a fogalmazásért, de qva nagy! Most a méretéről beszélek. De úgy értsd, amit mondok, hogy eltúlzottan qva nagy. Nyaralok éppen, nincsen nálam mérőszalag, csak a kinyomtatott színházjegyekhez tudok viszonyítani (Bess Wohl: Válaszfalak; Hernádi, Kern). Ahogy saccolom, öt-öt centivel nyúlik túl minden irányban az A4-es méreten.
Ami több okból baj. Elsősorban azért, mert rohadtul nem ergonomikus. A könyv, mondom, rohadt nehéz. De ezt úgy értsd, hogy hanyattfekve például olvashatatlan. Az elmúlt este, elalvás előtt két oldal után mondtam azt, hogy oké, csessze meg, könyvet váltok, mert mocsokul elfáradt a kezem.
Ez a kisebb baj. A nagyobb, hogy a könyvméret-szemfókusz távolság sehol sem ideális. Ha asztalra teszem, akkor sem smakkol, mert a nagyságához képest túl közel van a szememhez. Vagyis a gigakönyvet uszkve nyújtott kézzel kellemes olvasni. Ezt erősíti a betűméret választása is. Viszont olvass már egy több mint egykilós könyvet (kemény fedlap, vastag, fényes oldalak) nyújtott kézzel...!
Az a tipográfus, könyvtervező, aki ezt kitalálta, azzal szakmányba olvastatnám a maga tervezte könyveit...
Miután kidühöngtem magamat, le kell szögeznem, ha ettől a két dologtól, a súlytól és a mérettől eltekintek, a könyv hibátlan. Masszív, gyönyörű, remek a margózása (mostanság több olyan tervezéssel találkoztam, amely nem számolt a belső margók megadásánál a kötés végetti olvashatósággal), teljesen egyben van minden szempontból, na!
Muris kerettörténet
A kettő az egyben sztori mindkettejének van kerettörténete. Két robot beszélget. Az egyik a nagyon, kisgyerekesen lelkes hallhatóság, a másik, aki mesél, mintegy anyu, aki figyelmeztet arra, hogy van kötelesség is, nem lehet naphosszat, szakmányban csak a metabárók mindenféle eseteivel foglalkozni.
Nem mondom, hogy szakadok a röhögéstől, mert annyira nem vicces, különösen a Kiberiáda hangvétele és történetei után nem, de remekül oldja az egyébként eléggé komor egyebeket.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ha nagyon elvétve is, de van humor a történet más részeiben is. Amikor például a tökéletesen, mindössze a robotjaival élő metabáró megnyer egy csecsemőt, s le kell ugrania a városba tejért, nos az egy zseniális kocka!
A két robot szabadidős sztorizása adja ki a kötet. A kicsi mesél a nagynak a közös urukról, illetve arról, mi történt a közös uruk családjával, mielőtt a közös uruk urrá lett.
A történetek
Igazából nem is annyira érdekes, hogy mik a történetek. A történetek maguk érdekesek, mondom, mielőtt félreértenél, de az összhatás szempontjából nem érdekes, hogy érdekesek-e. Csak sokkal jobb, hogy érdekesek.
A metabáró nagy úr. Magányosan él az űrben lebegő űrhajóján (műholdján? mesterséges kisbolygóján?). Mogorva, magának való, agresszív pasas. Az első történetben kap egy gyereket. Amit persze annyira akart, mint púpot a hátára. S ez a kapott gyerek, illetve a metabárók kasztjának azon kötelező öröksége, hogy az apáknak meg kell csonkítaniuk a fiaikat válik a történetfolyam kiindulópontjává. Mondjuk ebből is látszik, hogy Jodorowsky pszichéjében van valami furcsaság...
Tonto, a kisebbik robot a jelenlegi metabáró ükapjánál kezdi a mesét. Aki egy márványlapokat kitermelő bolygón élt egykoron. Antigravitációs olaj, a galaxist átfogó technikai robbanás, a technikai robbanást kísérő káosz, harc az antigravi cuccért, veszélyben a császárság, de Othonnak az antigravi cucc bolygójáról van egy ötlete, amivel megmenti a birodalmat. S persze ő lesz az első metabáró.
Aztán kezd betegedni a történet. Az még csak a történet adta tragédia, hogy egy félreértés következtében... Ööö... ezt inkább nem mondom el, mi történik Othon egyetlen fiúgyermekével. Ahogy azt sem, miképpen csonkul meg és válik ez a hatalmas harcos, mármint Othon nemzésképtelenné. Arról pedig végképp ízléstelenség lenne beszélni, mi az a fortély, ami aztán mégis a vér a véréből gyermekhez juttatja. S hogy a szent cél érdekében az apjának és az anyjának való megfelelésből miképpen csonkítja meg önmagát ez a vér a vérből való gyermek. Mondom, nem kicsit beteg a történet.
Azt nem mondom, hogy semmi szépség nincsen benne. Van. Persze, ezúttal is a szerelem az, ami szép. A történet háttere és nagyívűségén túl az Othonhoz küldött Honorata, a gyönyőrűszép, macskatestű boszorkány, akitől a rendje azt várja, hogy kihordja a nemzésképtelen Othon gyermekét. Meg azt, hogy a gyermeknek ne legyen neme. Szóval ott van a háttérben ez a kizárólag a Birodalom érdekeit néző, és a saját eszközeikkel az érdekek érvényesítésére törekvő boszorkányrend.
Ha nem tudnánk, hogy Jodorowsky terveiben valaha ott szerepelt a Dűne saját szájízű megfilmesítése (bár még a nagyon aktív tervezés fázisában dugába dőlt a terv), akkor is eszünkbe jutna ezen a ponton a Bene Gesserit, a Dűne jéghideg boszorkányrendje. Így legalább nem kell plágiumra gyanakodnunk, beérhetjük bizonyos ötletek újrahasznosításával. Nem fáj.
Ja, igen a szépség... Othon, a metabáró és a hozzá küldött Honorata szerelme a szép. Bár azért nem csipkés-romantikus... Ne feledd, Othonnak lukká lőtték a lágyékát, de szerencsére a sokadik században vagyunk, megoldható minden. Ezúttal nem valami bioprotézissel vagy hasonlóval, ennél sokkal csalafintább a megoldás, De van egyfajta egyesülés, van kéj, és meglepő fordulattal van teljesen emberi érzelem is.
A metabárók történetének ez az első része. Ám mivel kis történetekről van szó, voltaképpen kerek egész. Akkor is, ha nem az még (?) nem derül ki, miről is szól a teljes kép. Vagyis az utolsó oldal után úgy marad hiányérzetünk, hogy tulajdonképpen nem marad. Csak kíváncsiság, hogy mi várhat még ránk a folytatásban. Ezt nem tartom bajnak.
A rajzok
számomra nagyon jók. Megkapóak, részletesek, nagyon tetszik a színezés is. Részletes az ábrázolás, dinamikus, hihető a mozgás.
Nézd csak ezeket az űrhajókat, űrcsatákat!
De megnézheted ezeket az arckifejezéseket, emberi mozgásokat, élőlény-ábrázolásokat is!
Az alkotójuk neve Juan Gimenez. Argentin grafikus, képregény-rajzoló. A leghíresebb, legismertebb munkája ez, a Metabárók. Az általa álmodott, alkotott világ tökéletesen illik a történethez. Ha úgy alakul, képes brutális lenni, de ha kell, akár bájos is. Egyedül a gyerekábrázolásával akadtak fenntartásaim, de az egyéb körítéssel, szódával az sem vállalhatatlan, csak valahogy koravén majdnem az összes gyerekrajza, De a körítés és minden egyéb mellett kizökkenteni még ez sem volt képes.
„Jöhet egy új felvonás!”
Ahogy írtam, az Incal második kötete elvette a kedvemet a folytatásoktól, simán elmentem már mellettük a könyvtárban. Őszintén remélem, hogy a Metabárókkal nem ez fog történni. Ha nem is vált a kedvencemmé, méltán a legjobbak között van a helye mind a történet(ek), mind az ábrázolás tekintetében.
*
Magnum Opus, Budapest, 2021, 136 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786150131771 · Fordította: Nagy Krisztián
7,5/10
2022, július utolsó harmada. A kertben ülök, Szerelmetesfeleségtársam online tanulja, mi a fene legyen a katás vállalkozásával.
Még mindig Gyulán vagyunk. Momentán, még a mai napon a hozzánk leugrott, meghívott Márta nénivel, Szerelmetesfeleségtársam édesanyjával. Tegnap strand volt és színház ,ahonnan majdnem elkéstünk, mert kiderült, hogy a művház is a Várszínházhoz tartozik. Mi pedig oda indultunk. Valamiért abban voltunk, hogy kilenckor kezdődik az előadás, mintegy véletlenül derült ki a számunkra, hogy hétkor. Még szerencse, hogy SzFT-anyu már haza akart jönni a strandról, meg az is, hogy kocsival indultunk el a forróság miatt, különben nem értünk volna oda.
Esténként két süni látogat minket, egy kicsi és egy nagy. A kicsi félős, a nagy vérsün: bátran , gömbölyödés nélkül morog ránk. Az almát mindkettő megveti.
