Egy félművelt panelproli nagyon szubjektív olvasó-naplója a 21. század negyedéről

Moha olvasó-NAPLÓJA

Moha olvasó-NAPLÓJA

Jean Raspail: Szentek tábora

A migráció próféta-szépirodalma, még '73-ból. Ajánlója Európa politikája és Orbán Viktor

2022. augusztus 20. - Mohácsi Zoltán

raspail_szentek_tabora.jpg

No, azt azért a büdös életbe nem gondoltam volna, hogy egyszer megtörténik, hogy Orbán Viktor ajánl nekem olvasnivalót!

Ráadásul olyat, amit 2019-ben a Gede testvérek adtak ki első ízben Magyarországon. Igaz, a miniszterelnök úr kiadást nem említett, de minden bizonnyal erre az újra, az Alapjogokért Központ gondozásában megjelentre gondolt. 

Bevallom, amíg a gyulai nyaralásunk szállásának a kertjében meg nem kerestem Orbán Viktor idei, tusványosi beszédét, s persze, hogy a „rasszizmusára” voltam kíváncsi, a beszédet hallgatva találkoztam első alkalommal ezzel a könyvvel. Annak ellenére, hogy nem ismeretlen előttem a Gede tesók könyvkiadásának jókora szegmense. 

Úgy látom, már akkor, ha csupán magamagamat nézem, hogy remek reklámot csinált ennek a könyvnek a tusványosi beszéd!

(Nem ismertek véletlenül valakit, aki beajánlana Viktornak egy nagy eséllyel az év végén, a jövő év elején megjelenő novelláskötetet? Az ember és a transzcendens kapcsolatáról szól. Aminek az aktualitása annyi, hogy ember még él a Földön, az emberen túli entitás meg mindig is élt. A könyv remek. Mondjuk a katamegvonás-sújtotta vállalkozók házastársainak a támogatásával foglalkozó beszédében említhetné meg ezt a könyvet. Teszem azt az isteni remény, vagy a sors agyoncsapta gazdasági helyzet összefüggésében. A kötetet én írtam, Ha kiválaszt az ég... a címe. Ha akarom, még Orbán Viktorra is illik ez a cím... Ez utóbbi mondatot értsd, ahogyan akarod.)

Jean Raspail személyét a 168 óra XXXIII. évfolyamának 31. száma (2022. augusztus 4.) frappánsan helyretette. S huszárvágással egyben elintézte a Raspil könyvét reklámozó miniszterelnököt is. A Raspail-ről írt cikk címe ugyanis: Világjáró és rasszista. Mondjuk az adott lapszámnak már a borítója is megér egy misét a sajtószabadságról, a diktatúráról és hasonlókról. 

raspail_szentek_tabora_168ora.jpg

Tusványos, faj és Raspail könyve

Nem tudom megállni, ha már itt vagyunk, s ha Tusványos, ha Viktorunk, ha rasszizmus, s ha beszéd.

Elöljáróban: nem vagyok sem Fideszes, sem kormányellenes. Van bajom (kinek nincsen) a Fidesszel, de senki komoly alternatívát nem látok helyettük. Bár nem rájuk szavaztam. Ezzel együtt vitathatatlan, hogy Orbán karizmatikus figura. Talán nem is helyettesíthető, s biztos, hogy pótolhatatlan a Fidesz számára. 

Meghallgattam a beszédet. Főleg az inkriminált részre koncentráltam. Azt kétszer hallgattam meg. Két észrevételem van vele kapcsolatban. 

  • Az első: a szövegösszefüggés. Nem tudom (nem a fenét nem!), milyen füllel kell hallgatni, miféle értelmezési bravúr kell ahhoz, hogy a rasszizmust kihalljam belőle. Nem védem a miniszterelnököt. Nem szorul rá. S nekem semmiféle egzisztenciám nem függ tőle. Az inkriminált szakasz a migrációról szól. Konkrétan a kultúrális különbségekről. Vagyis a szövegösszefüggés megadja, miről beszél Orbán Viktor. Egyértelműen. 
  • A második, ami számomra kérdéses a faj szó használata. Értem én, hogy a faj egy populáció teljességére vonatkozik. Az ember egy faj ezen a bolygón. Ami fajnak vannak antropológiai fajtái: europid, mongoloid, negroid. Ahogy a kutya is egy faj, aminek vannak fajtái. Azonban vagy figyelmen kívül hagyok valamit, vagy a nyelvünk nem alkalmazkodott még a politikailag korrekt használatához. Mert ebben az összefüggésben nem tudok mit kezdeni a fajgyűlölet szóval és a faji megkülönböztetés kifejezésekkel. Például. 

S persze teljesen egyértelmű, hogy a beszéd miatt Orbán Viktorral nem történt semmi más, mint ami történt Jean Raspail-lel, amikor kiadta a szóban forgó könyvét, meg utána, meg azóta is, egészen a haláláig. 

Jean Raspail 1973-ban jelentette meg első alkalommal a Szentek táborát. Csak mellékesen: nem tudom, Orbán Viktor valóban olvasta-e a könyvet, vagy csak témába vágott, a kiadó meg Fidesz-közeli, hát úgy tett, mint aki forgatta. De a szerző előszavát olvashatta, mert Raspail többek között idézi Jeffrey Hartot, a Princeton Egyetem professzorát, aki nem mellesleg neves amerikai újságíró és publicista. Ő ezt jelentette ki a könyvről: 

Raspail nem fajról, hanem civilizációról ír...

A faj szó itteni használata persze simán lehet, hogy fordítói hiba. Vagy Hart is rasszista. De a lényeg minden esetre benne van Hart professzor mondatában. 

Az is megdöbbentő, hogy Franciaországban tulajdonképpen ugyanaz zajlik/zajlott mint itthon: francia értelmiségiek, politikusok sietnek bebizonyítani, hogy olyan, hogy francia nemzet nem létezik. Kénytelen vagyok egy hosszabb részt idézni, hogy értsd, miről is van szó. 

A Big Other első dolga volt kitekerni a „tősgyökeres francia ember” nyakát, hogy végérvényesen megtisztítsa a terepet. Eltartott egy ideig, de a munka hamarosan meghozza a gyümölcsét. A záró sortüzet 2010 elején Eric Besson miniszter adta le („Franciaország nem egy nép, nem egy nyelv, egy terület vagy egy vallás, hanem népek konglomerátuma, amelyek együtt akarnak élni. Nincs  tősgyökeres francia, csak a fajkeveredés Franciaországa létezik”), majd rögtön ezután  következett Claude Allègre, akit mindenki ismer, és Denis Jeambar, a L'Express hetilap egykori  lelkiismerete, akik megadták a kegyelemdöfést. Ugyanis ők voltak azok, akik a Le Figaro hasábjain mindent elkövettek, hogy hátba szúrjanak egy ősi nemzetet: ,,Nincs tősgyökeres francia ember”. Ez a nyitó sora és nagybetűs címe az öthasábos írásuknak. Kezdettől fogva, „minden etnikai hivatkozást mellőzve”, kedvükre tovább mélyítik a sebet: ,,a »tősgyökeres francia« kifejezés  semmilyen jelentéssel nem bír... Mi mindannyian kevert fajúak voltunk...”.

[...]

Fajkeveredés, keverék, kevert fajú Franciaország... Ez az innovatív történelmi-szemantikai  szemfényvesztés megtette a hatását. Arcátlan módon összemossa a dolgokat, hiszen tény, hogy az  Európán kívüli országokból hazánkba irányuló tömeges bevándorlás a legjobb esetben is – ha szabad  így fogalmaznom – csak ötven évre nyúlik vissza. 

Igaz, hogy Franciaország a frankok, burgundok, vikingek, vizigótok, germánok, majd elzásziak, baszkok, katalánok, valamint elzászi, lotaringiai és Venaissin grófsági zsidók, korzikaiak, flamandok, bretonok, provence-iak, skótok, savoyaiak, okcitánok, és végül olaszok, spanyolok, lengyelek és  portugálok nagyszerű és áldásos keverékének terméke, amelyek mind egy gallo-román mártásban  olvadtak össze, de ez Európa volt, aki beinvitálta magát az otthonába. Semmi más, csak Európa. 

Hát íme, ők a tősgyökeres franciák! Amióta tart e folyamat, ez rengeteg sok embert jelent, de nincs  semmi olyan tényező, amely alapján – azzal az ürüggyel, hogy ők „sokszínűek” – kevert fajúaknak lehetne minősíteni őket és ezzel igazolni a valódi fajkeveredést, amelynek definíciója így hangzik: keresztezés, különböző fajok keveredése. 

Én cigány vagyok. Meg zsidó. Valószínűleg sváb is. Szerelmetesfeleségtársam pedig egyértelműen kun. Ha az orrát nézem benne is van zsidó vér. Vagy indián. Vagy zsidó-indián. Kohn Pokahontasz, érted! De mindketten magyarnak valljuk magunkat. Amikor megismertük egymást, SzFT azt mondta,  90-95 százalékban passzolunk egymáshoz. Ezzel együtt voltak komoly viták, veszekedések. 90–95 százalékkal is meg kellett tanulnunk alkalmazkodni egymáshoz, a kettőnk által összehozott új helyzethez. 

Minden család másképpen él, ha ugyanúgy is. Más a mikrokultúrájuk, a gondolkodásmódjuk. Amikor két mikrokultúra egymás mellé sodródik, tisztázni kell, mi az amit egymással létre fognak hozni, mik az elvárások, hol vannak a határok, mi lesz az ügymenet, hogyan kezelik a gazdasági ügyeket, stb. Minél távolabb lépünk a párkapcsolati viszonytól, család, tájegység, nemzet, és így tovább a kultúrális különbség annál nagyobb lesz. Adott esetben szakadékká tágulhat. Az alkalmazkodás természetesen annál nehezebb, minél nagyobb a különbség, a kompromisszumok megkötése annál nehezebb. Adott esetben egy kompromisszum önfeladást jelent. Önfeladással pedig semmilyen eredmény nem elérhető. 

Erről beszél Raspail a könyvében, erről beszélt Orbán Viktor Tusványoson. S erről szól nagyon sok könyv manapság.

raspail_szentek_tabora_jr.jpg

Szépirodalmat olvasunk

Néhány migráns-témájú könyvről írtam is. Itt van Például Oriana Fallaci harag-trilógiája, Pokol Béla elemzése, Douglas Murray sikerkönyve, Udo Ulfkotte és Drábik János Egyvilágrend című kötete. Ide tartozik és Jean Raspail könyvére leginkább rímel az egykori nyomozó, Réti László két szépirodalmi kötete, az Európa falak mögött és az Európa halála. Van választék bőven, és ez csak a jéghegy csúcsa. 

A két Réti-könyv sem optimista. S legalább annyira szókimondó, mint Raspail. Érdekes, hogy nem vetett akkora hullámokat, mint amekkorát Raspail regénye. Nem tudom, írt-e róla a megjelenésük idején a 168 óra vagy inkább szemérmesen elhallgatta őket. Bármelyik kötettel kapcsolatban lehetett volna egy-egy ízeset rasszistázni..

Amit Réti írt: fikció. Szépirodalmi fikció. Regény. Leginkább kalandregénynek nevezhető. A stílusa érthető, világos, könnyen követhető. Irodalmi szöveg. Nem szépirodalmi, a szó művészeti értelmében. Olvasmányos, izgalmas, szívszorító, mitöbb, néhol, a téma ellenére humoros, jó könyv.

Raspail regényének az első, a közönybe és elhallgatásba süllyedt Gede tesós kiadás utáni második kiadása, amit Tusványos a figyelem homlokterébe emelt, elmondja: van irodalmi  előképe Réti próféciájának. . 

Raspail regénye egészen más, mint Réti könyvei. A szerkezetében, felépítésében, előadásmódjában sokkal közelebb áll Karel Čapek, a Harc a szalamandrákkal című víziójához.

Mindketten egy-egy elképzelt társadalmi, világpolitikai folyamatot mutatnak be. A történeteiknek nincsen főszereplője, nincsenek főszereplői. Szereplői vannak, hiszen a folyamat bemutatása lehetetlen lenne nélkülük, de ezek a szereplők nem jutnak el a főszerepig. Voltaképpen illusztrációk. A regények főszereplője maga a folyamat, az esemény. Az, hogy hol, mikor, hogyan alakította a világot. 

Ezáltal mindkét regény jellemzője, hogy az olvasó érzelmi bevonása sokkal nehezebb és komplikáltabb, mert a szerzőik tudatosan lemondanak az olvasó azonosulási lehetőségéről.

Réti ilyen balgaságot nem követ el. Csak majdnem. Ő a kérdés szélesebb bemutatására a váltakozó nézőpontokat alkalmazza. Tulajdonképpen nála sincsen abszolút főszereplő, de a cselekmény középpontjában mégis emberek állnak és nem egy személytelen, bár felettébb gyilkos folyamat. Viszont, amit Réti elmesél sokkal komorabb, brutálisabb mint amiről Čapek és Raspail ír. Elsősorban ezért, mert a folyamatok leírása közben lényegesen egyszerűbb a humor eszközével. Megszakadni a röhögéstől egyik könyv olvastán sem fogsz. Raspail-é közben pláne nem. De lehet mosolyogni. Réti a vonatkozó könyveiben erre nem ad lehetőséget. Holott köztudott, hogy csuda remekül tud vicces könyveket is írni. 

raspail_szentek_tabora_07.jpg

Raspail szövege, minden kétséget kizárón szépirodalmi szöveg. Olyannyira, hogy kicsit szokni kell. Én már akkor megijednék, ha ilyesmit olvasnék, mert azt sugallja, hogy darabos, nehézkes, lila mondatokkal jutunk el ugyanoda, mint amit egyszerűen is el lehetne mondani. De ne ijedj meg, erről szó nincsen, ennyire nem durvul el a helyzet. S ha ráálltál Raspail mondatszerkesztésének a sajátosságaira, szóhasználatának egyediségére, igen gyorsan fogynak majd a lapok.Ó, igen, a ráálláshoz nem kell a fél könyvet kiolvasni!

Raspail irodalmiságát elvitatni sem lehet. Mert az e könyv miatt őt ért támadások, elhallgatások ellenére, ami tény az tény: 1997-ben Chicagoban átvehette érte a T. S. Eliot-díjat. Hazájában is kapott irodalmi díjelismeréseket, de soha nem a Szentek táborával indokolva. Vagyis annyi egészen bizonyos, hogy az íráskészségével nincsen (illetve sajnos már csak múlt idő: nem volt) semmi baj. 

Ha műfajt kellene választanom neki, azt mondanám politikai disztópia vagy fantasztikus pamflet. Mondom, irodalmi igénnyel megírva.

A szarkasztikus, fanyar humorára engedj meg egy példát. 

– Járjunk el törvényesen – szólalt meg hirtelen a miniszter. – Itt kétszáznegyvenhárom leölt Gangesz-bevándorlót látok anélkül, hogy erre bármilyen törvényi szöveg felhatalmazott volna bennünket, éppen ellenkezőleg! Amennyiben a miniszterurak egyetértenek, a következő rendelet azonnali kihirdetését javaslom, három nap visszamenőleges hatállyal. Épp most fejeztem be a megszövegezését, ime!
Kihúzott a zsebéből egy papírlapot, és olvasni kezdett:
– Tekintettel a déli országrész megyéiben kihirdetett szükségállapotra, az 1973. június 9-i törvény rendelkezései további intézkedésig felfüggesztésre kerülnek, az alábbiak szerint: „Aki valamely személlyel vagy személyek csoportjával szemben származás vagy valamely adott etnikai csoporthoz, nemzethez, fajhoz vagy valláshoz tartozás vagy nem tartozás miatti megkülönböztetésre, gyűlöletre vagy erőszakra való nyilvános uszítást követ el, egy hónaptól egy évig terjedő szabadságvesztéssel és kétezertől háromszázezer frankig terjedő pénzbírsággal büntetendő. Másrészről, aki - akár írásban, akár szóban, nyilvános helyen vagy gyűlésen, beszédek vagy fenyegetések formájában, vagy  nyomtatványok, rajzok, metszetek, emblémák, képek vagy bármely más írott, szóbeli vagy képi anyag útján, amelyet értékesítenek vagy terjesztenek, eladásra kínálnak vagy közszemlére tesznek – az elkövetőt vagy elkövetőket közvetlenül felbujtja az említett cselekmények elkövetésére, amennyiben a felbujtást tettek követik, bűncselekménynek kell büntetni.vagy vétségnek minősülő cselekményben való bünsegédként Kelt: Falu, ekkor és ekkor, aláírás, stb."
– Elismerem, kicsit megkéstünk ezzel – tette hozzá a miniszter. – De mostanáig ki merte volna ezt megtenni? Ezt a törvényt – ellenőriztem – egyhangúlag fogadták el. Azt gondolom, hogy azokban az időkben a képviselőtársaim egyáltalán nem is sejtették, milyen következményekkel jár majd ez. Vagy legalábbis, ha lettek volna is kétségeik, senki nem merte volna azokat hangoztatni. Léteznek olyan egyhangú döntések, amelyekből nem szerencsés kivonni magunkat.
– Gondolt-e arra, miniszter úr – kérdezte az ezredes –, hogy ha ennek az 1973. júniusi törvénynek az eltörlése felment bennünket a faji bűncselekmények elkövetésének vádja  alól, akkor ez nem kevésbé menti-e fel azokat, akik a mi bőrünket akarják? A törvény két  irányban hatott. Nem határozta meg sem a fajt, sem a bőrszínt.
– Úgy gondolja? Múlt vasárnapig észre sem vettem.
És ezzel nekiültek ebédelni. 

415–416.

A politikai korrektség módszere

Azon csudálkoztam leginkább, hogy Raspail nem egyoldalú. Nem csupán a Nyugat elképesztő, érthetetlen, magyarázhatatlan önfeladásáról beszél, hanem egy valós dilemmáról is: meddig tart a segítségadás kötelessége, mennyire kell kiszolgálni a reménytelenség gyermekeit? Illetve mi van a nemet mondás után? A tudat, hogy halálra ítéltünk, ki tudja mennyi embert? Vagy a bizonyosság, hogy ha nem űzzük vissza őket, nem állítjuk meg a dagályt, abba pedig mi halunk bele? Kötelességünk-e a szeretet nevében öngyilkosságot elkövetni? 

Lecsupaszítom, jó? Élsz egy házban a hegyoldalon, a csúcs közelében. Lent köröskörül árad a folyó. Emelkedik a vízszint, pusztul minden. Akik ott éltek, és még mindig élnek, nagyjából mindenüket elvesztették. Jönnek felfelé, mert élelemre, tiszta vízre, asszonyra és békességre van szükségük. Neked, ott e hegyoldalban álló házadban még mindez a rendelkezésedre áll. De ha felér a szükségben levők tömege, neked annyi. Ennyi embert nem tudsz megsegíteni, kiürül az éléstár, elfogy a vízkészleted, és nehogy már az asszonyt mások... S vajon mi lesz a gyerekekkel?  Kapcarongya, használati eszköze vagy élelme lesznek-e a közeledőknek ? A kötélhez nyúlsz, hogy felkösd magatokat vagy a fegyverhez, hogy megállítsd az éhező csoportokat? Az életedet adod fel vagy az elveidet? S vajon jobban ragaszkodsz az elveidhez mint az asszonyod és a gyermekeid tisztaságához, életéhez? Kemény...

raspail_szentek_tabora_09.jpg

 Vagyis van-e joga védekezni annak, aki erősebb és gazdagabb? 

Ugyanakkor Raspail a kérdést meg is fordítja, és felteszi úgy is: van-e joga lemondani a védekezésről annak, aki megvédhetné, azt, aki és ami hozzá tartozik? Avagy valóban kötelessége-e a múltja, a bűnei miatt a Nyugatnak, a fehér embernek permanensen bocsánatot kérnie a puszta létezéséért is? 

Ha már nincsen rád szükség, élni is szemtelenség!

(Farquaad nagyúr, Shrek)

Gondolkodtál már azon az ellentmondáson, hogy ha minden ember egyenlő, ha nincsen semmi különbség ember és ember között, ha a faji megkülönböztetés a világ legrosszabb dolga, akkor vajon a fehér rassz miért lehet mégis a legrosszabb mind közül? Miért kell letérdelnie a BLM (már nevében is nyíltan rasszista mozgalom) követelésére a rasszisták előtt a rasszizmusa miatt? S miért nem érti és érzi a különbséget az önfeláldozás és az önfeladás között? 

Ez utóbbi kérdést máris visszavonom. Egészen biztosan érti és érzi. Csak nem meri érteni és érezni. Raspail a könyv általa írt előszavában a következőt mondja.

Az imént említett példákból is kiviláglik, hogy ezek az emberek jobb- és baloldaliak egyaránt, ezt nem győzöm hangsúlyozni, akik részt vesznek vagy részt vettek az ország kormányzásában vagy a véleményformálásban, kettős beszédet alkalmaznak: az egyik a nyilvánosságnak szól és fennen hirdetett, a másik személyes és rejtett, mintha kettős lelkiismeretük lenne: az, amelyet zászlóként lobogtatnak, és a másik, amely a be nem vallott gondolatok sűrűjébe rejtőzött, amelyet csak szűk körben, bizalmas barátok előtt fednek fel... Nem fordulok meg gyakran a hatalom folyosóin, de volt alkalmam magánbeszélgetéseket folytatni erről a témáról egy-egy miniszterrel vagy volt miniszterrel, a miniszterelnöki hivatal egyik-másik igazgatójával, vagy akár egyik vagy másik elnök tanácsadójával is, akiknek világos és egyértelmű kijelentései szöges ellentétben álltak hivatalos álláspontjukkal, az általuk kidolgozott intézkedésekkel és döntésekkel. Ők az állam szolgálatában állnak... 

Úgy vélem, az a méltányos, ha enyhítő körülményként elismerem, hogy amennyiben szembefordulnának a médiával, a szórakoztatóiparral, a művészvilággal és az emberi jogi aktivistákkal, az egyetemi oktatókkal, a tanárokkal, a szociológusokkal, az irodalmárokkal, a  jogászokkal és a reklámiparral, a balos keresztényekkel és a püspöki karral, a tudósokkal, a pszichológusokkal vagy a humanitáriánus, politikai, egyesületi vagy szövetkezeti aktivisták  seregével, és még folytathatnám ezzel abban a pillanatban aláírnák saját politikai halálos ítéletüket. 

Tudod, mit válaszol, ha egy kisgyereknek felteszed a kérdést, hogy most akar-e egy szelet csokoládét vagy egy óra múlva hármat? Úgy van! Pragmatikus és hedonista: az egy óra múlva annyira sokára van, hogy nem is biztos, hogy lesz, ide azzal az egy szelettel most! Hm, vajon van-e különbség a gyerek és a politikus között? Csak a politikus csokoládéját a népszerűségben megnyilvánuló szavazatok jelentik.

S ezért hagyja fehérember-szerte eluralkodni a nevetséges, képtelen, tragikus nézeteket: azt hiszi, embertelenné válik, ha nemet mond.  Azért hiszi ezt, mert a rajta lévő nyomás ezt sugallja. S ha nem is hisz önnön embertelenségében, a józan ész megtagadásában, az érdekeit foggal-körömmel védi. Raspail szavaival: 

Ugyanis szemben, a túloldalon, a saját nemzetünkből származó félelmetes falanx forrong, amely azonban maradéktalanul elkötelezte magát a Másik önkéntes szolgálata mellett: a BIG OTHER...

A Big Other lát titeket. A Big Other figyel titeket. A Big Other ezer hangon szól, s mindenütt van szeme és füle. Ő az uralkodó Gondolat Egyetlen Fia, mint ahogyan Krisztus az Isten Fia és a Szentlélekből ered. Beférkőzik az emberek elméjébe. Behálózza a jótékony lelkeket. Kétségeket ébreszt a  legéleslátóbbakban is. Semmi sem kerüli el a figyelmét. Nem enged ki semmit a kezei közül. Mint Leninnek egykoron más körülmények között, neki is egy egész sereg „hasznos idióta" áll a rendelkezésére. Az Ő szava mindenekfelett áll. És a derék nép követi – hipnotizálva, elkábítva, libaként megtömve angyali bizonyosságokkal...

Azért és emiatt tudja a nyugati világot sakkban tartani a politikai korrektség. Nem, semmi köze nincsen sem a szeretethez, sem a filantrópiához a cselekedetei kiinduló alapjának. Amit akar, azt diktatórikusan valósítja meg, rákényszeríti a társadalmakra. Amelyek aztán a permanens agymosás miatt egy idő után visszhangozzák az eszementségeit. (Gondolj arra, hogy a Brian élete című film híres jelenete, amikor az egyik főszereplő férfi kijelenti, hogy innentől őt tekintsék nőnek, egykor éles paródia volt, amin mindenki nevetett. Hahaha, hogyan is lehetne egy férfi nővé, hogyan hordaná ki a gyerekét, szatyorban? Mára azonban komolyan vett vérvalóság a probléma. S homofób gyalázatos, aki nevet rajta és nem veszi komolyan. Hahaha! 

Bár a politikai korrektség a szeretetre hivatkozik, de munkamódszere megegyezik a Give Peace A Chance című dal refrénjének a fordításával: „Őrizd a békét, és harcolj velünk...” 

Abban a biztos tudatban, hogy fajgyűlőló, rasszista kizárólag a fehér ember lehet. Mert mit szólnál mondjuk egy ilyen jelmondathoz: „A fehér élet számít!” Ez rögtön és azonnal odakerülne „Az ember bőrszíne fehér!” típusú vélekedések mellé. De a BLM-nek térdepel még Európa is... 

Egy kis kitérő. Szerelmetesfeleségtársamban merült fel egy kérdés. Bár több oldalról értelmezehtő a különbségtétel, mert két külön műfaj, egészen más fronton támadnak bennünket, de vajon a covid ellen miért kezd el azonnal védekezni Európa? Egy vírussal szemben miért fontos az élete? 

Kissé naiv a kérdés, és elsőre hibás a megközelítés. De ha belegondolsz, mindkét támadás esetében az élet védelme az elsődleges. Persze, az egyik esetben egy varus (jöjjön bárhonnan is) az ellenség, a másik esetben pedig emberi lények vágynak jobb életre, ezért közelednek a szerintük kifogyhatatlan bőségszaruhoz. S azért tegyünk már különbséget vírus és ember között! De a kérdés megmarad: az egyik esetben miért jogos az önvédelem, a másik esetben miért kizárt?

A tartalom

A könyv története egyszerű. Indiából száz hajó útnak indul Európa felé. A fedélzetén közel egymillió jólétet keresővel, a Gangesz gyermekeivel. (A 168 óra keresve, mi mindenbe kössön bele, természetesen az indiai menekültek miatt is elmarasztalta a szerzőt. Hiszen, mindenki tudja, a muzulmánok jöttek.) Az újságok hamarosan az utolsó remény armadájának hívják a karavánt. Egy nagyon okos, liberális újságíró beszólásából származik a szóösszetétel: számukra ez az utolsó remény. Vagyis ha nem fogadják be őket, nem marad semmi reményük. 

A regény háromnegyede az armada útjával és a közben, Franciaországban zajló eseményekkel foglalkozik, az utolsó negyed azzal, mi történik, miután partot ér az armada. 

Az út során az történik, ami történt 2015-ben: össznépi kiállás az armada utasai mellett, politikusok, vallási vezetők, a kultúra képviselői, újságírók, mindenki a szolidaritását, a befogadás, a letelepítés szükségességét hangoztatja. Egy pillanatig el nem gondolkodva azon, hogy vajon az utasok milyen céllal jönnek, milyen eszközeik vannak és ők hogyan képzelik új honuk foglalását? Ahogyan azon sem, mi lesz akkor, ha itt lesznek, itt laknak? Hogy ki fizeti a révészt, az egyértelmű: nekik nincsen semmijük, csak a rongyaik és az életük. 

A való élet, a francia állampolgárok realitásérzéke miatt (gyakorlatilag kiürül Dél-Franciaország) aztán pillanatok alatt összeomlik a társadalom. Pár nap kérdése az egész. Megszűnik az ellátás, felbomlanak a rendvédelmi szervek, semmivé lesz a katonaság. Eszement emberbaráti indokokból, szabaddá lesznek a köztörvényes rabok, portyázó bandák kezdenek szabadrablásba, szabad gyilkolásba, szabad mindenféle erőszakba. Nincs ok, hogy miért ne tegyék. 

A francia vezetés egy része csak a legutolsó pillanatokban néz őszintén szembe azzal, ami történik és történni fog. De akkor már késő. Nagyon. Minden eldőlt. Különösen, hogy már Londonban és Európa több országában is mozgolódnak az ottani kisebbségek. 

A végső kicsengés, mondanom sem kell, keserű és tragikus Európára nézve. 

Ami kiveri a biztosítékot

Ahogy mondtam, a 168 óra máris rasszistának nevezte Raspail-t. Az ok nem kétséges.

Bár a regény alapvetően távolságtartó, hideg leírása az armada útjának, a francia reakcióknak, a szerző, mint aki utólagos krónikása az eseményeknek, meg sem próbálja magát elfogulatlannak beállítani. Franciaország, a francia nemzet, Európa pártján áll, és tragédiának éli meg az európai kultúra összeomlását. S ez talán még nem is lenne baj (dehogynem, dehogynem: a politikai korrektség számára a nemzet szitokszó, a nemzeti kultúra majdnem rasszizmus), de ez a távolságtartó krónikás azt sugallja, a nincstelen, nyomorgó, bűzlő, éhező tömeggel szemben teljesen jogos lett volna a fegyveres védekezés. Hogy jó lett volna, ha akad, aki be meri vállalni, akinek beveszi a gyomra, hogy sortűzzel, bombákkal védekezzen a szegénység ellen. De nem akadt. Ezért megszűnt Franciaország. Mármint a régi formájában. 

De tudod, sokat gondolkodtam ezen. S ahogyan kérdeztem: te hány hajléktalant fogadnál be az otthonodba? S ha többet, mint akiket el tudsz látni, akkor annak van-e bármilyen értelme? S ha akit beengedtél, szó nélkül nyúl a hűtődbe, fekszik az ágyadba, használja a miindenedet, amit csak talál, mosolyogva, bátorítva hagyod? 

Illetve: megvédenéd-e támadó nyomorgókkal szemben is a családodat, a szeretteidet, a barátaidat, a városodat, vagy szó nélkül hagynád, hogy megöljék, birtokba vegyék mindazt, akit és amit szeretsz? 

Raspail nagyon érdekes eszközzel él a nincstelen, nyomorúságos tömeg leírására. A nyolcszázezer indiai arctalan. Illetve csak két embernek van személyisége: a csendes, békés, bár nem vértelen forradalmukat kirobbantó a fekáliából tüzelőt gyártó óriásnak és egy a nyakában ülő, torz gyermeknek. Nem gonosz ez a tömeg. Nem akar vért, nem akar pusztítást. De akaratlan is öl, eltapos, átgázol és pusztít, amerre jár. Mint egy kisgyermek, aki még képtelen felmérni az erejét és a tetteit a virágos és a zöldséges kertben. 

Tény, hogy a szerző a tudatlanságot és az ösztönösséget nem teszi cseppet sem vonzóvá. Az igénytelen tömeg csendben utazik a húgytól és fekáliától, a melegben izzadó testek bűzétől kísérve a hajókon. És szeretkezik, bátran, gátlások és szégyenérzet nélkül. Mi mást is tehetne unalmában? 

Ráadásul Raspail azt is érzékelteti, hogy akarják a bőséget, a gazdagságot, az ellátottságot, de elutasítják a segítséget, úgy gondolják, hogy a tengernyi nélkülözés után mindez jár nekik. Ahogy Raspail fogalmaz: fel sem merül bennük, hogy Franciaország nem az ő tulajdonuk. Nem gonoszok, nem elvetemültek, csak egészen másképpen gondolkodnak. 

Van min gondolkodni... Vagy nincsen? 

 

Jogállam és Igazság Nonprofit, Budapest, 2022, 422 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786158146791 · Fordította: Sáfár Marianna

7,5

2022 augusztus vége felé, 20-a előtt pár nappal. Rettentő a kánikula. Csendben, szenvedve izzad a város. Ma jártam a Belvárosban, a Szabadság téren. Tele volt turistákkal. És számomra is meglepetésekkel. Átalakult. Nagyon szép. 

Ofi barátommal arról beszélgettünk a múlt héten, hogy nagyon nagy a baj a világban, olyan kis összeomlás szélén valónak látszik. Cseppet sem fest derűsnek, gondtalannak és gazdagnak a jövő. Nem vagyunk pesszimisták. Csak valahogyan nem tudunk optimisták lenni. Mindkettőnknek vannak gyerekei, akik még nem éltek eleget. Nekem már unokám is. De valahogy nem kívánjuk nekik azt a jövőt, ami most kinéz. 

Miközben a Belvárosban esznek, isznak, fotózgatnak a turisták, és mi is voltunk idén más városban enni, inni, fényképezni. Élveztük, hogy élünk. A zenekar mindvégig játszik... 

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr1017907475

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása