Alább olvashatsz valamelyest részletesebben is a Le Storie című olasz képregény-sorozatról és a magyar kiadásáról. Amiből négy kötet jelent meg, egyenként 250 példányban. Ami nem sok. Elfogyhat könnyen. Tud ilyet csinálni egy kiadvány.
Az első, hozzám kerülő kötet meggyőzött. Nem mondom, hogy a Serrgio Bonelli Editore-ban, az eredeti olasz kiadóban nem lehet csalódni (lehet, s ráadásul az egyik ászukkal a Dylan Dog egy-két kötetével sikerült lukra futnom), de a nagy számok törvénye alapján ennyi belefér; a lényeg azonban a többi. Ami meggyőző. Így vagy úgy, vagy mindenhogyan. A Visszatérés Berlinbe inkább a történetével ragad meg. De aggodalomra semmi ok: a rajzok is teljesen a helyén vannak. Vagyis a magyar Le Storie-sorozat eddig 2:0-ás győzelemre áll.
A Sergio Bonelli nevű olasz képregény-kiadó füzeteinek, könyveinek kiadásával Magyarországon több kiadó is foglalkozik. Bőven van miből válogatniuk. A Le Storie című sorozatba a Nero Bianco Comix fogott bele. Nem tudom, hogy tervszerű volt-e, hogy csupán ízelítő jelenjen meg az eredeti sorozat köteteiből, vagy csupán így alakult. A sorozatról az előző kötet értékelésénél a következőt írtam.
Le Storie
A Le Storie-sorozatban a többi Bonelli-sorozattól eltérőn nem egy adott főhős mindenkori kalandjaival foglalkoznak a füzetek. A sorozat darabjai egymástól független, önálló történeteket mesélnek el.
A kiadó ráadásul tényleg nem kötötte magát semmihez, sem térhez, sem földrajzhoz, sem témához, sem történelmi korhoz (bár a Vadnyugathoz igen feltűnő a vonzódás), sem időhöz, sem zsánerhez, kizárólag a kaland meglétéhez.
Az első kötet 2012-ben jelent meg, azóta pedig, ha jól turkálom a sorozat oldalát, még 135 darab. Érdemes egy kicsit elidőznöd ennek a Le Storie-linknek a megpislogásával! Nem nagy falat. De egészen biztosan érdeklődés- és vágyakozás keltő.
Minél többet tudok a Bonelli Editore-ról, annál mélyebb az elismerésem. Nagyon ügyes a koncepció, és remek a kivitelezés! S csettintésre méltó a függőséget okozó kivitelezés.
Nem tudom, honnan az információ, de a moly.hu oldalán a sorozat magyar kiadásáról azt olvasom, hogy lezáródott. Mármint a magyar kiadás. Eddig mindössze négy kötet jelent meg. Ezt látom, ha odanyitok.
Rettentő csalódás. Anyagilag piszok megkönnyebbülés. De a maradék három kötetre szemet vetettem. Még mindegyik megvásárolható.
Formailag és könyvi minőségében semmi kivetnivaló nincsen ennek a kötetnek a magyar kiadásában. A5-ös méret, puha borítós, jól kézben tartható, masszív, jól olvasható, szép nyomatú, fekete-fehér kiadvány.
A berlini háttérhatalom, amikor a fal leomlott
A német fővárost, Berlint huszonnyolc év, két hónap és huszonhét napig egy százkilencvenkét utcát kettévágó, százhetvenhat kilométer hosszú betonfal osztotta ideológia alapon két részre. Bizonyítva a kommunizmus alapvető idiótaságát, korlátoltságát és zsigeri agresszivitását. A berlini fal jelképévé lett a kommunista rendszer minden negatívumának.
Még a pink floydos Roger Waters is a berlini fal leomlásától tette függővé, hogy előadja-e még élőben korszakalkotó művét a The Wall-t. Tartotta a szavát. S hát persze, hol máshol, ha nem ott, de valóban újra színpadra állította. Meg azóta ezerszer máskor. (A budapesti koncert is valami csodálatosra sikerült.)
Bár a magam részéről éreztem valami csúsztatás a dologban. Waters eredendőn balos politikai beállítottságú. (Ami persze nem jelent egyet a balos diktatúra helyeslésével. Ahogy a jobboldaliság sem jelent egyet a nácizmussal.)
A The Wall pedig inkább az egyén lelkében épülő falakról szól, mintsem a külső szabadságról. De legyen Watersnek. A közönség meg jól járt. Nagyon.
A berlini koncert 1990. július 21-én volt.
Nos a Le Storie története éppen a fal bontásának estéjén kezdődik. Aztán átszáguld húsz évet. A bevezető történetben meggyilkolnak egy a feleségét szülni vivő apát. Vagyis csak készül vinni, de nem lesz alkalma, egy pisztolygolyó megállítja.
Úgy húsz év múlva vesszük fel a fonalat. Egy fiatal újságíró srác és a kamerawoman-je az utcán próbál interjút készíteni egy politikussal. Ütésváltásig fajul a dolog. Aznap este a barátaival iszogat egy bárban. Ahol megismerkedik egy fiatal lánnyal. Aki fel is megy a srác lakására. Nyakkendőkkel kikötözi az ágyhoz. Izgalmas bevezető... Aztán egy következő nyakkendővel fojtani kezdi a srácot. Aki el is veszti az eszméletét. Amikor magához tér, a kezeit, lábait lekötő nyakkendőktől szabad. Az ablak kitörve. Kinéz: az őt fojtogató lány az utcán hever, szemmel láthatóan a zuhanástól szörnyet halva. Jön a rendőrség, kihallgatás, miegyebek. Kiderül: a lány bérgyilkos volt... Vagyis a srác célkeresztben van.
Felbukkan egy joviális, idős úriember, aki hamar megnyeri magának a srácot. Az ügyésznő pedig fiatal, csinos, széparcú. Édeshármasban kezdenek nyomozni, mifene is történik itt.
Annyit mondhatok, lesz meglepetés is, alapos, meglepő, de nem mulatságos. A végső fordulatra valamelyest számítani lehet, különösen a kombinatív elméknek. Én nem vagyok az, mégis számítottam rá. Jól esett, hogy jól kalkuláltam, néha ilyen is lehet.
- A történet a politika és a gazdaság mocskosságáról szól.
- Meg a lelkiismeretről. A megfizethetőségről.
- Illetve a megfizethetőség határairól.
- Meg arról, hol van az a pont, ameddig a családi kapcsolatok felülírják a tisztességet, a becsületet, a törvényességet? Van ilyen határ?
- És mi van azután, amikor már nem vállalható a rokon, mert a vállalása a mi lelkiismeretünkkel megy szembe?
Szóval van kérdés bőven. Lehet studírozni piszkosul. Vagy csak élvezni a történetet, a fordulatokat. Izgulni, mert van mi felett ilyet tenni. Kinek, melyik réteg fekszik...
Persze ne várjunk hatalmas dolgokat. Nincsen itt spanyol viasz, semmiféle nagy-nagy leleplezés. Az összeesküvés nem a világ háttérhatalmáé, csak egy helyi, német mocsokság. (De ettől persze nem automatikusan náci.)
Az ábrázolás
Szinte a szokásos, mondhatnám, de a Le Storie-sorozatban nincsen szokások. Mindegyik más. Ezzel együtt mégiscsak van ebben a füzetben valami szokásos. Ami nem negatívum. A megszokás a Bonelli-képregényeknél ugyanis azt jelenti, hogy realista és részletgazdag, Nem újítgat, nem utat keres, hanem jobbára lineáris történetet mesél. Nem stílustalan, hiszen minden rajzolónak van stílusa. Mármint amikor van, és amikor nem akar görcsösen valaki más stílusában rajzolni.
Most töltögetem lefelé a Füles rejtvényújság rendszerváltás utáni képregényeit. A nagy magyar rajzolók időszaka után vagyunk. Korcsmáros, Zórád, Sebők már alig-alig jelent meg ekkoriban. Van egy csomó új név. Direkt nem írom le őket. De tényleg sok.
Nekem nagyjából egy akadt, akit úgy ahogy volt, kapásból el tudtam fogadni: Csordás László.
Ami azonban meglepett, hogy a sok név között alig volt olyan, aki a saját stílusában rajzolt volna. Vagy azért, mert nem volt neki olyan, vagy azért, mert görcsösen ott volt a kezében Fazekas Attila vagy Korcsmáros Pál stílusa. Zórádé, Dargayé érdekes, nem fordult elő.
A berlini történet rajzain egy fia görcsösség sincsen. Ahogyan suta mozdulatok, csinált perspektívák, kényszeres beállítások sem. Ami ahogyan történik, úgy magától értetődő.
Nekem egy icipicivel több részletesség hiányzott volna. Ami az utcaképek ábrázolásánál, azért ez ránézésre kiderül, egyáltalán nem igaz.
Nero Blanco Comix, Budapest, 2020, 112 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155524486 · Fordította: Bayer Antal
9/10
2022 szeptemberének közepe. Szombat. Ücsörögtünk békésen a reggeli kávé és a gyümölcsös joghurt felett, készülve, hogy elmegyünk a Flórián túrkálójába. Nem ájultam el, de olyan volt, mintha lezuhant volna a vércukrom. Bekaptam két kanál cukrot. A gyógyszereim már bennem voltak. Fél óra múlva mértem egy vérnyomást, meg egy cukrot. A vérnyomás tökéletes volt. A cukor 7,5. A két kanál cukor és igaz, a gyógyszerek után. Útra keltünk, de mondtam Szerelmetesfeleségtársamnak, hogy kivételesen vezessen ő. Ilyen még nem volt, csak ha ittam valamit.
A Flóriánban megettünk egy-egy szenyót, narancslével, kávéval. Jobb lett, de nem az igazi. Csak a túrkálás után, Aldi és Penny után álltam helyre. De a paprikás csirke elkészülte utáni tálalást már ülve vártam. És zokszó nélkül hanyatlottam a délutáni alvásba,
A két évvel ezelőtti infarktus után, ami akkor és ott egyáltalán nem volt ijesztő, semmi tipikus tünet, semmi halálfélelem, semmi, de semmi. Csak a tudat, hogy infarktus volt... S azóta bármi is nem az igazi, mindig eszembe jut, hogy ez talán a finis előjele. S az olyan ne má', hiszen még csak ötvenöt vagyok. Igaz, kétszer annyit éltem, mint Anyu, és tizenkét évvel többet mint Apu. Viszont Nagyi a mostani hozzám képest harmincöttel többet.
Hiányzik a lányom és az unokám!
