Eddig kétszer mondtam el, de elmondom újra: a Le Storie-sorozat a Sergio Bonelli Editore sorozata. Egymástól független, időben és térben a legkülönbözőbb történetek, kalandok, krimik, mindenek. Magyarul sajnos mindösszesen négy kötet jelent csak meg az eredeti rengetegből.
Ez, a mostani a legtitokzatosabb, leghangulatosabb, legszebb legérthetetlenebb.
Olyan kis Twin Peaks-esre sikerült. Ebből van, ami a javára szól. De inkább nem. De az ábrázolás, na, az valami csodálatosan szép!
Boisbonnard egy átlagos, unalmas francia kisváros. Ködös, hűvös.
Amikor belépünk a történetbe, 1939-ben vagyunk. Éppen beköszöntött a hideg. A középkorú férfi hazafelé tart a kis utcákon át. Fát rak a kandallóba, leül az asztalához és írni kezd. Elhatározza, hogy elmondja a tejes igazságot arról, ami 1921-ben a városkában történt. A borító szerint nem volt ez egyáltalán szívderítő dolog. Aki mesél, az a borítóképen látható, egyenruhás úriember.
1921-ben találtak egy megfojtott lányt a határban. A kezében ott volt egy tincs a saját hajából. Valaki levágta és a kezébe tette. A holttesten túl, a folyó mentén már csak az egykori miniszter kastélya állt. Amit a bírónak, aki megkérdezi, mi van arrafelé, senki nem akar elárulni. (Mi van?)
A gyilkossággal hamarosan megvádolják a falu bolondját, a nagy darab, bamba, ámde rettentő békés Audefroyt.
A történet mesélője, a közcsendőr, aki a borítón előtérben áll. Neki szinte az első pillanattól fogva a volt miniszter a gyanús. Talán azért is, mert mintha mindenki őt fedezné. Pedig az ócskás Pascal, a meggyilkolása előtti estén találkozott a lánnyal. Éppen a miniszter kastélyába indult. Megrendelésre virágot vitt a miniszternek. De onnan soha nem tért haza.
A csendőr nyomozni kezd. Gyűlnek a gyanús nyomok, a gyanús viselkedések, a terhelő összefüggések. Aztán egy napon a csendőrt is tragédia éri. Nem ő hal meg. Ahhoz képest, hogy kisvárosban vagyunk, igen aktív élet zajlik!
Nem értem én ezt.
Hatszáz lélek él itt, de mintha a fele bűnöző lenne.
Tele vannak a zárkák.
Tudod, mit, innen már nem is mesélek semmit a sztoriból!
De miről szól a történet?
Ezen én is gondolkodtam. Főleg, mert a történet végére egy kicsit be is kavarodtam, hogy akkor most hány éves is a kapitány. és merre van hány méter? Kétszer kellett átlapoznom a történetet, hogy felfogjam, mi történik, mi történt, miért. De aztán, nem egyszerűen, végül összeállt a kép. Teljesen. De nem könnyen. Pedig tök logikus.
S miután összeállt, az állt össze, hogy senki sem ártatlan, mindenkinek van valami a füle mögött.
S hogy ebben a kavarodásban vak tyúk is talál szemet, s néha a bűnösök is elnyerik a méltó büntetésüket, nem mindig csak az ártatlanok.
S hogy vajon van-e különbség önbíráskodás és az elvárások miatti kényszertettek elkövetése között? Nincsen. Bár, ahogy kiderül, mindkettő végeredménye, hogy a bűnös bűnhődik. Csak éppen egyik sem a törvény és az igazságosság útja. Az egyik a hivatali hatalommal való visszaélés, gyakorlatilag csalással kierőszakolt „beismerő vallomás” megoldása. A másik pedig a hivatali helyzettel visszaélő gyilkosságé. Az elsőt a pozíció féltéséből követték el, a másikat attól való félelemben, hogy ebben az esetben sem kerül napvilágra a bűnösség, és a gyilkos megint megússza. A végeredmény azonban teljesen ugyanaz: törvénytelen módszerekkel, más-más indokokkal, de likvidáltak két gyilkost. Az egyik esetet felháborítónak tartjuk, a másikat meg mégsem. Az csak felkavaró.
A végére csupán egy dolog tisztázatlan a számomra: vajon miért várt a volt csendőr tizennyolc évet, hogy elmondja az igazságot, és miért éppen most tette meg? Mi indította erre?
Az ábrázolás
Ha hinni lehet a szerzők nevének sorrendjének, akkor a történetet egy férfiú írta, és egy hölgy rajzolta. Legyen dicséretére! Mert bámulatosak a rajzok. Olyan kis apró csipkések, cizelláltak, részletesek. Jó nézni őket. Ha nem olyanok lennének, amilyenek az én mesém is sokkal rövidebb ideig tartana. De mert Eleonora Dea Nanni olyat alkot, mint amilyet, hát még kell beszélnem.
Amikor először kinyitottam a füzetet, csudálkoztam, lehengerlődtem, legyőzettem, felsózattam. Talán külön pikantériája a kiadványnak, hogy ilyen rajtechnikával egy krimit látunk. Mert a rajzok stílusához sokkal jobban illene egy L. M. Montgomery regény. Tudod, Váratlan utazás, Anne-sorozat. Csakhogy egy olyan történet ilyen rajzokkal meg kicsit sok lenne. Olyan bleee. Így, hogy a rajzok finomak, a történet meg annyira nem az, valahogy egyensúlyban van minden.
Egyébként simán lehet, hogy a történet finomságáról az első olvasáskor éppen a rajzok terelték el a figyelmemet. Nem tudom, hogy ez érdeme-e vagy erénytelensége a képregénynek. Én az előbbinek fogom fel. Már csak azért is, mert a végére érve nem csupán legyintettem egyet, hanem másnap újra végiglapoztam, olvasgattam az egészet. Hogy megértsem, ami nem állt össze. És összeállt.
Ha a rajzok nem olyanok, amilyenek, nem veszem újra elő. Ismerem magamat. (Azt hiszem.) Egyébként most ugrott be, kire emlékeztet a stílus! Mármint a rajzoké. Gustav Doré-ra. A szálkásság, a részletek aprólékossága, a a visszafogott szenvedély.
Nero Blanco Comix, Budapest, 2020, 112 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155524516 · Fordította: Bayer Antal
8/10
2022 szeptemberének középső hétvégéje, vasárnap. Mocsok nagy szél van. Póló, ing, pulóver nem volt elég, pedig kocsival mentünk a Bikás parkig, hogy megnézzük az ARC plakátkiállítást. A kocsiban nem fáztunk, de bár nem túl nagy a kiállítás, ott ugyancsak.
A kiállítás: kormány-, rendszer- és Orbán-ellenes az egész. Nem mondom, hogy vacak, csak szar a koncepció. Tán két-három plakát volt, ami tetszett. Rezsibasztató, áramár-felháborodó, vármegye ispánozó, Orbán-királyozó. katázó. Voltak politika-semleges plakátok, azok meg jobbára ökológiáztak. Jó, jó, de most konkrétan...
Egyetlen plakát volt, amelyik igazán tetszett. Két kör, egy metszettel: az egyik felett felirat: „jobb”. A másik felett: „bal”. A metszetben pedig egy korsó sör. Hát nem?
