Ha Jonas Jonasson, akkor A 100 éves éves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt. Annak ellenére, hogy ez a mostani a hatodik, magyarul megjelent könyve. A 100 éves nekem is kedvencem. Rögtön mellette van Az analfabéta, aki tudott számolni. A harmadik, a Gyilkos Anders és barátait élveztem ugyan, de komoly utánérzése volt az előzőknek.
Ezt meg kell magyaráznom.
Nincs azzal bajom, ha egy író egész életében ugyanazt a könyvet írja. Rengeteg ilyen szerző van, Rejtőtől kezdve, Vonneguton át Philip K. Dick-ig.
Ez nem azt jelenti, hogy ezek a szerzők önmagukat másolják. Azt jelenti, hogy a szerzőknek van egy nagyon felismerhető, egyedi, egyéni írói stílusa, és a stílusuk mellett van egy központi mondanivalójuk is. Amit az egyedi stílusukkal jobbról-balról megvizsgálnak, körbejárnak.
S persze vannak művészek, akik képtelenek elszakadni egy nagy sikerük mondanivalójától, stílusától. Nem azért lesz az első nagy sikerhez hasonló a következő darab, mert az első mondanivalójában még rejtezik annyi szufla, annyi árnyalat, annyi plusz, ami simán megtölt még egy (kettő, három, sok) könyvet, hanem azért, mert megvan a séma és a stílus, és az első még egy sor másikat elad.
Na, amíg Az analfabéta önálló, önjáró, addig a Gyilkos Anders bár élvezhető, olvasás közben a mosolyunk nem őszinte, és lelkesedés helyett csak azt mondjuk, hogy hááát, szo-szo.
Nem ábrándultam ki Jonasson írásaiból. De a fennmaradó másik két könyvet, a 101 évest és az Édes A Bosszú Rt-t már (még) nem olvastam el. Semmi dafke, esztétikai megfontolás, elhatárolódás nem volt bennem, egyszerűen csak csoppadt az érdeklődésem.
Namost, erre A próféta és a hülyére meg azonnal kíváncsi lettem. A könyvet elolvastam, nagyon sokat mosolyogtam olvasás közben. Most meg mosolyogva írok.
A PRÓFÉTA ÉS A HÜLYE nagyon vicces könyv. Már a címében is, nem?
Hiába mondja Jonasson, hogy a korrupcióról írta, én az olvasó sokkal jobban tudom, miről szól. Jonasson az orvos, aki felírja a gyógyszert, de én a beteg majd tudom, hogy mire akarom szedni (a'la Hofi)! Na!
Szóval a könyv elsősorban vicces. Ha nem is oldalanként, de két-három oldalanként biztosan vigyorogtam legalább egy széleset. És egyre nagyobb tisztelettel, elképedve figyeltem, Jonasson milyen mesteri egyszerűséggel fest le jellemeket és meséli a cselekményt. Na, ezt később akartam írni, de ha már itt van, itt is hagyom. Leginkább ez nyűgözött le. Mármint amellett, hogy rengeteget vigyorogtam. És nevetni jó.
Kezdjük előlről!
pár szó a cselekményről
Adva van egy testvérpár. Az apjuk diplomata, soha nem foglalkozott velük. Az anyjuk viszonylag korán meghal. A tesók együtt élnek. Mint úr és szolga. Friedrick, a bátyus nagyon ügyes ám visszataszajtó módon kihasználja, hogy öcsit, Johan nem túl okos. Hm. Hogy hülye. Tudatlan, és fel sem fog dolgokat, csak marha nehezen, ha egyáltalán.
Ezért az egész életük arról szól, hogy a bátyus kiszolgáltatja magát öcsivel. Majd fordulat történik az életükkel, emiatt a bátyus eladja a tizenkét és fél szobás kecójukat, amiben eddig nyomorogtak, zsebre battya a nagy zsét, öcsinek vesz egy lakókocsit, ő lepattan diplomatáskodni, öcsi meg csináljon, amit akar, némi aprópénzt is hozzávág, aztán csá!
Johannak azonban nincsen jogsija. Csak egy lakókocsija.
Azért nincsen jogsija, mert komoly dilemmát jelent számára, hogy melyik pedál mi is a kettőből (automata-váltós a szekér) és azt a nem elhanyagolható információt sem egyszerű feldolgoznia, hogy melyik a jobb és melyik a baloldal. Emiatt kivágta őt a vezetés-oktatója, mint macskát ...ni, naná, hogy ki!
De mert nem okos ez a hülye, ő bizony útra is kel. Majd nagyjából azon nyomban össze is tör egy másik lakókocsit.
Amiben történetesen egy asztronómus hölgy készül megöngyilkolni magát. Petra a neve. Ő a próféta. Azért az, mert kiszámolta, hogy az év szeptemberének egy adott napján lecsap a világvége. A hőmérséklet századmásodpercek alatt úgy mínusz kétszázvalahány fokra esik vissza. Ennek a Földnek vége, meg persze rajta mindennek, ami élet, haccá'! Mínusz kétszázvalahányban nincs az a kabát!
A próféta önbecsülése a béka segge alatt van. Senki sem foglalkozik a próféciájával, mindenhol semmibeveszik. Nincs senkije sem. Életében egyszer volt csak szerelmes. A szerelem nem alakult kölcsönösre, a sráccal mindössze egyszer beszélt. Úgy három hosszú percig. Miután Johan nem hagyja békén, zaklatva meg nem lehet öngyilkot végrehajtani, az lesz a cél, hogy megkeresse ezt a krapekot, a hárompercest, és jól beolvasson neki. Ha már úgyis csak kilenc nap van a világból.
A kilenc napos laufnak az is komoly okot ad, hogy Johan, bár hülye, nem tudja kicsoda Barack Obama, se azt, kicsoda Shakespeare, meg azt sem, hogy nincsen Amerikaország, meg azt sem tudja, hogy Róma nem Spanyolországban van, de konkrétan azt sem, hogy egy svéd város nem lehet külföldön, hogyha ők Svédországban vannak. Meg, ugye, a jobb-bal, és a pedálok... Meg úgy minden.
Viszont Johan két dolgot zseniálisan tud: takarítani és főzni. De az utóbbit Michlein-csillagos séfként. Kreatívan. Úgy, hogy Petra, a próféta (kilenc nap van csak tudod) még a lábujjait is megnyalja a főztje után.
Marcel Marceau nem szerepel a könyvben, csak illusztráció a burleszkségre
Aztán így-úgy összeszednek egy lila hajú, hetvenötéves matrónát, Agnest, aki egyetlen helységben élte le az életét a csapnivaló férje miatt, de annak halála után utazgatni kezdett. Az interneten. Csinált egy blogot az utazásairól. A nagy márkák a blog népszerűvé válásával komoly összegeket kezdtek fizetni neki. Agnes milliomos lett. De a maga falujából ettől még nem mozdult ki. Így amikor Petra, a próféta és Johan, a hülye berobbannak az életébe, csak másodpercekig töpreng, majd beül a volán mögé, mert ő legalább tud vezetni. S Johan főztje után ő is csettintgetve nyalogatja az ujjait.
És útnak indulnak, hogy valamennyire rendet csináljak a maradék kilenc (nyolc, hét, hat, öt....) nap alatt a világon. Vannak célok. Például, hogy helyre tegyék Johan gennyláda bátyusát, aki lelépett úgy harmincmillió koronával, miközben öcsinek itthagyta a harminc guriga úgy negyvened részét lakókocsiban és kápéban. (Na, jó, a lakókocsit átalakíttatta, nagyobb lett a konyha, és gazdagon feltöltötte a hűtőket. De ennyi. Ettől még gennyláda.)
Szóval a visszaszámlálás közben elképesztő kalandokba bonyolódik a próféta, a hülye és a lila hajú blogger-matróna. Elsősorban részesei lesznek egy kis, Afrikához tartozó sziget orosz származású, volt kommunista diktártora üzelmeinek. A kötet másodi fele erről szól. Nem mondok többet.
De, mégis: a könyv stílusa nem csupán felidézi egy Jonasson nevű író legjobb regényeinek a hangulatát, de nyomokban Forrest Gump-ot is tartalmaz.
Na, szakadtam, amikor Johan az első komolyan vehető, létező politikussal találkozik. És persze, hol olvastam ezt a részt? Sejtheted, a tömött peronú újpesti vonatállomáson és a vonaton hazafelé. Jó, három perc, de akkor is „látványossága lettem a világnak”. Tudod, ki volt ez a politikus? Nem? ...Hát olvasd el a könyvet. Vagy ha nem bírsz magaddal, az értékelésem alján az interjút.
Nem mellesleg a regény egyik erőssége, mint a Forrest Gump-nak is, hogy valós személyeket, történelmi szereplőket, eseményeket épít szervesen a történetbe. Például a sokat emlegetett, sőt igen jelentős szerepet kapó västerbotteni sajt egy valóban létező svéd sajtféleség. A Jonasson által felidézett története is megfelel a valóságnak.
a regény tulajdonképpen két könyvet tartalmaz
Van egyszer az első rész, ami kétségtelenól szűkebb látókörrel, kevesebb általános mondanivalóval rendelkezik. Ez a rész az önérvényesítésről, az önbecsülésről szól. Arról, hogy mindenkinek múlhatatlanul szükséges kiállnia önmagáért.
Meg arról, hogy kommunikáció nélkül behalnak az emberi kapcsolatok.
Meg arról, hogy a kedvesség, a szeretet nem azt jelenti, hogy mindenkinek ungyulupungyuluznunk kell. Mert ugye, Jézus is kipakolta a templomból a kufárokat. Így szerette őket.
A történet kezdete, hogy a próféta, Petra, a Johannal, a hülyével történt találkozását követőn utána megy élete egyetlen, beteljesületlen szerelmének, zseniális! Kiderül, hogy úgy múltak el az évek felettük, hogy mindketten a másikban gondolkodtak. Csak éppen senki sem lépett. Petra a matematikába temetkezett, a férfi pedig páros magányban élt egy maximum körömfestésben gondolkodó, üresfejű cicababával, akivel két értelmes mondatot nem tudott váltani.
Évi, mit gondolsz, mi lett volna belőlünk, ha akkor és ott, kamaszkorunk derekán nem rémülünk meg egymástól, én nem érzem kisfiúnak magamat hozzád képest, te pedig több önbizalommal rendelkezel a külsődet és az emberi mivoltodat illetőn is. Nagyon tetszettél, és felettébb impozáns volt a vagányságod is. Szóval, ha lépni merünk, ha a kölcsönös egymásra pillantásunkból nem csupán két fotó születik, ahol egymás mellett ülünk-fekszünk, egy vándortáboros pillanatban, hanem meg is fogjuk egymás kezét?
Persze, mi lett volna, ha... De csak gondolatkísérlet, Jonasson könyve miatt. Ha valamelyikünk mer szólni, hogy próbáljuk meg, akkor például nem lenne a mostani két gyerekem, és nem lenne nekem Szerelmetesfeleségtársam sem.(És a mai ismereteim szerint az nagyon rossz lenne. Ezt kötelességem mondanom, de így is érzem.) Neked pedig nem lenne a lányod, akit a Facebook-on látok. Meg még két gyereked, ha jól értelmezem a dolgokat. Meg egy kerek fejű úriember, rendszeresen melletted. :-) Szóval mindez nem lenne. De mondom, semmi, csak gondolatkísérlet...
Ez a rész nagyon tetszett! De igazán. Ahogyan Jonasson pár nagyvonalú, tömör mondattal elénk mondatfest komplett jellemeket, kapcsolatokat, az tüneményes.
Nekem jobban tetszett volna, ha a regény ezen a vonalon megy tovább, és valamerre erre ér véget. De nem így történt. Úgy a közepe felé becsatlakozik a történetbe egy afrikai sziget diktátora, Aleko. S át is veszi a főszerepet. Szinte hallható, érezhető, a homokszemek csikorgása a fogaskerekek között, hogy a próféta és a hülye maradjon a főszereplő (nem beszélve a lila hajú matrónáról, aki tökéletesen egyenértékű velük) maradhasson a centrumban. De nem marad. Ahogyan az elbeszélés is nagyvonalúbbá válik. Az emberi kapcsolatokról átlépünk a politikára, a maffiára, a nagyívű gazdasági, politikai machinációkra.
Barack Obama, a regény szimpatikus, teljesen emberi, közvetlen, kedves és minden ami jó politikusa.
A hülye barátja lesz, még a privát mobilszámát is megadja neki.
Ezáltal a főhős trió kiesik az abszolút fókuszból. Alárendeltjeivé válnak a diktátor körüli kavarodásoknak, üzelmeknek.
tetszik, nem tetszik, (nem kap mást)
Nem tetszik. Mondom is miért.
Amikor témát váltott a regény, és a szerző szándéka szerinti lecsóba csapott, a politikai korrupció mocsarának szarkasztikus, burleszkes gúnyolásába, kiestem a ritmusból. Tudod, amikor szeretkezés közben valami oda nem illő, elementáris akusztikus hatás lohasztja az elmélyülést és a lelkesedést.
Jonasson érdeme, hogy aztán visszakapcsol, engem az olvasót a sztoriba, és ügyesen úgy tesz, mintha nem váltott volna témát. Miközben de. S mert ügyesen kapcsol vissza, egy rövid megtorpanás után ismét tapsolni kezdek neki.
Hogy aztán megint úgy véljem, a király ha nem is meztelen, mert van rajta egy ünnepi palást, nem csupaszkodik a rottyantója, de ha szétnyílik a palást, a himbilimbije csak-csak előfickándozik. Mert arról van szó, hogy Jonasson deklarálja, hogy a korrupcióról, a politika becstelenségéről szól a könyve. S persze, igen, a második fele valóban arról szól. Legalábbis a politika egyik feléről. Ami jelenti Putyint, Trumpot, és a hasonszőrűeket. Majd az alant citált interjúból kiderül, hogy például a magyar vezetésről is. (Más kérdés, hogy a jól odamondogatás után Jonasson elmondja, hogy tulajdonképpen alig tud valamit a magyar viszonyokról. Ezek szerint csak a sajtóból. Aminek viszont éppen ebben a könyvében is megadja a neki járó gyomrosokat. Miközben a lila hajú matrónán keresztül bemutatja a sajtó manipulációs lehetőségeinek is a mélységét. Majd azonnal jómaga is alkamazza őket. Egy irányba. S megpróbál úgy tenni, mintha mindkét irányba tenné. De nem sikerül elhitetnie.
Többek között azért nem, mert például a diktatúrát relativizálja. Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev, Honecker és pláne Putyin übernegatív figura. Naná!
De a képzeletbeli diktátor, a volt kommunista-rezsim fenntartó Aleko már nem az. Ahogy a kommunizmus ideológiai alapja is plasztikus. A megfogalmazás ügyes. Magyarázható. Kár, hogy a napokban olvastam Douglas Murray Háború a nyugat ellen című könyvét, amely kifejti, hogy manapság egyetlen feltétlenül szalonképes filozófus létezik: Marx.
Malte szerint a kapitalizmus, amelynek életképességében egyébként mindig bízott, legjobb úton van afelé, hogy végképp elpusztítja a földi életet. A jövedelmi különbségek az Egyesült Államokban jelenleg ugyanolyan nagyok, mint 1929-ben, amikor a Wall Street összeomlott. Úgy látta, most is valami hasonló folyamat zajlik Svédországban és az egész világon. A kommunista Marx és Engels tanait nem sokra tartotta, de nekik legalább volt elképzelésük, ami arról szólt, hogy a tömegeknek valamilyen magasabb cél érdekében egyesülniük kell.
Ha jól figyeltem, filozófus senki más megemlítve sincsen. Már amennyiben Marx és Engels filozófusnak és nem csupán sarlatán társadalom-mérnöknek, ideológiából fakadó tömeggyilkosnak tekinthető. [...] Elgondolkodtam. Elfogult vagyok. Az utóbbi mondat nem igaz: Descartes igenis ott van a szövegben!
Aztán, ugye mi is a szélső-jobboldalinak mondott csoportok legfőbb hajtóereje? Egy egyszerű pszichológiai alapelv. A könyvben ugyan nem a jobbosokra vonatkoztatja, de az interjúból kiderül, hogy egyértelműen rájuk érti.
…az van, hogy minél dühösebb rám az Afrikai Unió, annál nagyobb itthon a népszerűségem. Ezt nevezik polarizációnak. Minél több a külső ellenség, annál erősebb a csoporton belül az összetartás. Ezt Idi-Amin is tudta a maga idejében.
– Ki?
Elmagyarázni a fiának, ki volt Idi Amin, túl sokáig tartana. Johan igazán szeretetreméltó gyerek, de valószínűleg inkább mesterszakács, mint zseni. Aleko egyenesen a szóban forgó szakkérdést világította meg:
– Azt állította, hogy Ugandában minden rossz az indiaiak miatt van. Pár napot adott nekik, hogy szedjék a sátorfájukat, és tűnjenek el Ugandából.
– És aztán jobb lett minden?
Johan kérdése őszinte volt.
– Ellenkezőleg. Hiszen az indiaiak működtették a gazdaságot. Minden leállt. De Idi Amin hihetetlenül népszerű lett, amíg az emberek nem fogták fel, mi történt. És az eltartott egy ideig.*
Malte azt akarta ezzel mondani, hogy az uralkodó „más tehet róla” felfogás félelmetes sebességgel mutálódik a világban. Feketék fordulnak a fehérek ellen, tehetősek a nincstelenek ellen, bennszülöttek a bevándorlók ellen, baloldaliak a jobboldaliak ellen, itteniek az ottaniak ellen, a gazdagok mindenki más ellen. Hiába híve a piacgazdaságnak, ha így megy tovább, a globális „mindenki mindenki ellen” gondolkodás a feje tetejére fogja állítani.
Jonasson nézőpontját egyértelműen megmutatja például Barack Obama egyértelműen pozitív, rugalmas, kedves alakjának a szerepeltetése és szerepe. De nem hagyja ki Trumpot sem. Természetesen ellentétes előjelűen. Vagy más példa: egy világszíntű csalásba tudatlanul beszáll Bill Gates és Trump is. Ők természetesen nem tudják, hogy csalásról van szó. Gates eleve jótékony célra ajánlja fel a leendő nyereményt. Trump pedig kijelenti, hogy ha jön a zsé, az az övé. Nem jön a lóvé. Gates ennek ellenére odaadja a beígért kétmillát. Trump pedig dühöng. Érthető?
Vagyis olyan érzésem van, hogy Jonasson üzenete sunyi módon polkorrekt. Vagy én vagyok az, aki mindig csak arra gondol. Mindenesetre ezek miatt kicsit az arcomra fagyott a mosoly.
Pan Gimun ENSZ-főtitkár is szerepel a könyvben, bár statiszta csupán. Természetesen a pozitív oldalon.
erkölcsi dilemmák a szimpatikus gazemberek körül
Hát igen, ez még egy nagy kérdés. A könyv alapvetően korrupció-ellenes. Meg a politika mocskossága ellenes. Meg oligarchia-ellenes. Meg maffiaellenes. Meg minden, ami jó, és semmi, ami rossz,
Aztán az történik, hogy amikor Aleko, a volt kommunista rendszer-fenntartóból lett tolvaj diktátor átveszi a kedves, jópofa triótól a főszerepet a könyvben. A trió tagjai is úgy belesodródnak a svindlibe, mint a pinty. Úgy nagyjából erkölcsi fenntartás és külső kényszer nélkül.
Nem mondom én, hogy nem jópofa, nem vicces, nem szórakoztató, ami velük történik és amit művelnek. Mert kétségtelenül az. De az erkölcsi üzenet minimum ellentmondásos és alapból megkérdőjelezhető. Mert a mára szinte megszokottá vált kedves csirkefogók figuráknál tartunk. Erről írtam már többször. Tudod, amikor a főszereplő(k) annyira szimpik, jópofák, hogy az teljesen elmossa, hogy volta- és tulajdonképpen gazember(ek). Ezáltal mindaz, amit tesznek mindössze legyintésre méltó. Illusztrációnak erre általában az Ocean's-sorozatot szoktam felhozni példának. Tegye fel a kezét, aki nem drukkkol Clooney-éknak! S mivel foglalkoznak őkelméék? Elveszik, ami másé. Tolvajok. Rablók. Zseniálisak. De a zsenialitás a világ jelenlegi urait sem menti fel, ettől még utáljuk őket, nem? Pedig elég nagyban xarják el a világon élő emberek életét.
Na és szóval, tehát a triónk is ebbe a nyomvonalban utazik. Jó, Johan, a hülye azt sem tudja, merre folyik a Lánchíd, tehát maradnak ketten, akik másodpercek alatt magukévá teszik a gazember diktátor módszereit és mentalitását. Mi meg drukkolunk nekik, le ne bukjanak. És nem is buknak le. Indokolva is van, miért nem gazemberség, ami az.
– Abból kellene kiindulnunk, hogy a maffia pénze lopott pénz, amit becsületes emberektől raboltak eltöprengett fennhangon. – Ha valami jó célra fordítanánk, akkor… igen, akkor adnánk valamit a világnak, ahelyett, hogy megfosztanánk valamitől.
Vagyis tolvajtól lopni nem bűn? De tolvajtól lopni valóban nem bűn? Kamaszkorom végén írtam egy kétsorost erről a dillemáról.
Erkölcsös-e rigót lőni
az éhező kisrókának?
Lehet ezt tovább fokozni. Ha a befizetett adónkat elcsalják, ellopják, egyéni, privát célokra használják fel az állam működtetői, akkor bűn-e az adócsalás? Avagy ha egy cég, egy intézmény üzemeltetői a saját luxusukra használják a bevétel egy (nagy) részét, akkor bűn-e, ha alkalmazottként magunknak veszünk el, használunk fel a cég erőforrásaiból valamit/bármit, ami nem a miénk, amit az adott keretek között nem jár? Tudod, a régi szocialista felfogás: ha miénk a gyár, miénk-e kombináltfogó és a fénymásoló papír, amit kilopunk onnan? Amikor katona voltam, a laktanya parancsnoka a rendelkezésére álló erőforrásokat felhasználva építkezett Dunakeszin, a kiskatonák még a homokot is a közeli homokbányából az építkezésre. Teherautó volt, üzemanyag volt, emberanyag volt, homok volt, hát miért ne? S ha lop a fej (tudod, a hal, amelyik a fejétől bűzlik), miért ne tehetné a test többi része?
Másképpen: felment-e mások bűne, relativizálja-e a saját bűnömet, hogy ők nagyobban játszanak, méretesebb a tortaszeletük?
Talán nem nehéz belátni, hogy ez a gondolkodási irány semmi más, mint mosakodás, önérdekű relativizálása a bűnnek. (Azt meg már tudod, több helyen leírtam, hogy a bűn nem más: önzés.)
Viszont Jonasson üzenete, bármennyire zseniálisan tréfás, röhögtető formába öltöztetett, a visszájára fordul, s a gazemberség ideológiája lesz. A lila hajú matróna törekvése a diktátor szigetén létesítendő egészségügyi törekvésekre innen nézve mindössze mosakodás. Alamizsna a koldusoknak.
Már csak azt kell eldönteni, nincsenek-e túlzott elvárásaim egy szórakoztató regénnyel kapcsolatban.
Interjú a szerzővel erről a könyvről.
Lehangoló. Mind a riporter kérdései miatt, mind Jonasson válaszai miatt. Kell nekem utánaolvasni ennek-annak...
Athenaeum, Budapest, 2022, 400 oldal · ISBN: 9789635432820 · Fordította: Kúnos László
8/10
2023 februárjának negyedik napja, szombat. Ilyen rohadt szél már régen volt. Alig mozdultunk ki, csak tüdőbűnözni mentünk le a ház alá, de az is több mint elég volt, menekültünk felfelé.
S már megint piszkosul hajnalban ébredtem. Negyed négy felé. Csemete nem volt most sem itthon, átköltöztem tehát az ő ágyába olvasni, írni, ahogy szoktam. Forró kávé, vastag zokni, és ez esetben többnyire Sunchild.
Lett fizuemelés a cégnél. Így már csak olyan harmincezerrel vagyunk lemaradva a hasonló területeken dolgozók bérétől. A válaszreakcióm fájdalmas, de kényszerből adottnak kell lennie... Igaz, Szerelmetesfeleségtársam már hónapok óta rágja a fülemet érte. Pedig eddigi életem legjobb munkahelye ez.
Apropó: szeretem ezt a nőt. Remek érzékkel lép, amikor lépnie kell. Felém is. Hogy enyhítse a bennem levő bármilyen feszkót. Ami már több irányúvá lett.
