Kicsit játszottam a CopilotHaverrel PGW könyveit illetőn. Lekértem az angol eredeti megjelenési sorrendet, évszámokkal, aztán kértem, hogy készítsen egy tematika szerinti rendezést (mert ugye, ahogyan Pratchett-nek is, PGW-nek is voltak alsorozatai.) Meg kértem, hogy akkor már készítsen egy listát az önálló regényekről is. Nem lett hibátlan az összeállítása, különösen, hogy hiába hívtam fel a figyelmét arra, hogy ne lefordítsa a címeket, hanem rendelje hozzájuk a tényleges, magyar változatokat, de azért egyfajta miheztartásnak, házi használatra jó lett. Ide pakolom, hátha érdekel, de újra mondom: vakon ne higgy benne! 

Ha másból nem történt volna meg, ebből kiderült, hogy a Leleményes szövetséges önálló, alsorozat nélküli mű. 

*

S akkor itt a kérdés, hogy ugyan mit lehet írni egy rengetegedik PGW regényről, amikor tulajdonképpen mindegyik tökre ugyanolyan?

Ez a kérdés nagyjából mindegyik PGW-műről szóló blogbejegyzésnél felmerül. Vagyis megint ismétlem önmagamat. De ez esetben nem tudom nem ismételni. 

Az illusztrációkat a CopilotHaverrel készítettem. Kivételesen kézreállón viselkedett.

*

PGW nem a társadalmi konfliktusok realista, naturalista írója. Remekül ír, felszínesen érint fontos kérdéseket, de csak annyira karcolja a valóságot, ahogyan egy kacsakő megsérti a vízfelszínt. PGW tisztességes, becsületes szórakoztató regényeket írt. Az általános megítélésének spektruma van, akár a kortársai, akár mai megítélői szerint. A spektrum nem túl széles, de jelentős különbségek vannak a két vége között. A könnyű szórakoztató irodalomtól a fontos társadalmi kérdések utánozhatatlan, szatirikus bemutatásáig terjed. 

Megkérdeztem az MI-t, ezúttal a CopilotHavert, mi a kritikai vélemény PGW regényeiről. A kortársaiéi és manapság. Amit a humoráról mondott, érdemes elolvasnod. 

A történetei rendre gazdag, arisztokratikus környezetben játszódnak. S az arisztokratákat körberepkedik a kedves, pénzükre utazó szegény, szimpatikus rokonok. A gazdagok vagy ellenszenvesek, vagy elvarázsoltak. Ebbe a regénybe az ellenszenves gazdag jutott. (A szerepében azért van némi ellentmondás, de erről majd később.)  Soha a lábunkat sem tesszük London dickens-i realitásába, patkányok járta, bűzös sikátoraiba, nem látunk kolduló gyerekeket, nincsen éhezés, halál. A pénztelenség is teli hassal vészelhető át, és tulajdonképpen derűs dolog. Szó sincsen kilakoltatásról, felfüggesztett szolgáltatásokról, utcára kerülésről, kartonpapírral takarózásról. 

PGW regényeiről nekem a magyar filmgyártás kezdete jut eszembe, a Kabos Gyula filmekkel. Van szegénység, de nincsen nyomorgás. Vannak konfliktusok, de igazából nincsen erőszak, nincsen halál. Vannak félreérések, vannak társadalmi külünbségek, de mindig minden kisimul, a gyárigazgató feleségól veszi az utolsó kis titkárnőt. S a szegénység kellemetlen, mégisderűs valami. Hát nem? Minden történet teljesen irracionális, meseszerű, mégis kedveljük az összeset. Talán azért, mert a valóság, a mindennapiság, talán éppen Kabos karikatúra-alakján és remek humorán keresztól ott van mindegyikben. (Micsoda egy sorsa volt neki is, egek! Itt szerettem volna gyorsan összedobni egy YouTube-listát a legjobb jeleneteiből, de bármerre indultam elakadtam. Szóval ez most kimarad.)

*

A Leleményes szövetséges szokásosan könnyed, tréfás, csavaros sztoricska. Csak ezúttal félrecsúszott erkölcsi tanulsággal. 

Adva van egy jócskán idősödő színésznő. Egykor volt színésznő: némafilmek sztárja volt. A történet idején már inaktív és kőgazdag. Olyannyira, hogy csuklás nélkül meg tudja venni egy gyorsan elhalálozott másik sztár villáját, tokkal-vonóval, mindenestül. Akkor aztán vérszagra száll az éji vad: egyre többen laknak nála, akiket ő jobbára nem is hívott, nem is vágyott oda. 

A volt színésznő kétségtelenül agresszív, merev, humortalan, szikár arisztokrata. Az is kétségtelen, hogy ennek nagy részt a kastélyában megjelent siserehad az oka. Van itt sikertelen író húg, van itt csődbe ment mecénás, van itt volt kasszafúró inas, kedves unokahúg, a kedves unokahúg állhatatos és tizenötször visszautasított, ámde alapvetően nincstelen, de jófiú udvarlója. Az írónő és a mecénás alapvetően a színésznő vagyonából él. 

A konfliktus a színésznő házának volt tulajdonosa, pontosabban annak vagyonokat érő naplója körül zajlik. Amit meg akar szerezni az inas is, majd a nincstelen mecénás is, aki szövetségest talál mindenkiben. 

S itt van a probléma. Mert ugye, ha megveszek valamit, mindenstül, mondjuk egy kastélyt (de szép is lenne!), akkor a mindenestülben benne van minden. Az eldugott, vagyonokat érő napló is. Az is az enyém. Ha az általam befogadottak rá akarnak tenyerelni bármi, a házamban található dologra, akkor kihegyezve: lopni akarnak. Majd ha az események forgatagában pénzt zsarolnak ki belőlem a tőlem ellopott tárgy körüli forgatagban bekövetkezettek miatt, akkor még pofátlanok is. S a végén még én leszek az unszimpatikus... Remek!

Pedig ebben a regényben ez történik. Gyakorlatilag mindenki csudapofa, szimpatikus figura, még a kétségtelenül úriember viselkedésű, de csaló, tolvaj inas is, csak a volt színésznő nem az. Aki mindenéhez a saját munkája által jutott hozzá, aki eltartja a nála állandóan/ideiglenesen letáborozott bagázst. 

A címszereplő egyébként az írónő, aki a nővére életrajzát írja megbízásból, szenvedve, unatkozva. Ő a leleményes szövetséges. 

Szóval egy kicsit félrecsúszott az erkölcsi tanulság. Vagy Wodehouse véletlenül a realitás talajára tévedt. A nem kívánt törlendő. 

*

De ezzel együtt a regény a szokásos módon szórakoztató, aranyos, tréfás, mulatságos. Egy pillanatig sem unatkoztam rajta. Felette. Az alakok élnek, a csavarok működnek, a történet kellemesen mesés, de azért mégis hihető (amennyire a Hypolit vagy a Meseautó hihető), a romantikus szál konfliktusa kellemesen kiszámítható, feloldással persze, a szimpatikus figurák elnyerik méltatlan jutalmukat, az unszimpatikus antihős, tudod, akinél egyébként az igazság van, kellően pofára esik, és a még a volt kasszafúró is vastagon távozik az egyébként jogos kirúgása után, és mi örülünk ennek. 

Valahogy úgy vert át minket Wofehouse, ahogyan a Szörényi-Bródy páros az István, a király rockopera dramaturgiájával. Mert ugye minden amellett szól, hogy végig Koppánynak és népének drukkoljunk. Én még '83-ban, a Királydombon láttam. Vikidál Gyula, Nagy Feró, Deák Bill Gyula, menj már, naná, hogy „Koppány! Koppány!” Ráadásul: „Mohácsnál győzni fogunk, Dózsa lesz György királyunk, nagy hatalom századokon át, Rákóczi világot hódit, Kossuth-al valóra válik a Duna-menti Köztársaság.” Ki a fenének kell ennek az ellenkezője, a valós történelmünk? Trianonnal tetézve? Aztán a darab végén Koppányt, tudod, akinek egész végig drukkoltunk, felnégyelik, és István lesz a király. Tűzijátékkal, embermagas trikolórral bekerített Királydombbal, és az van, hogy nézed a darabot, megszólal a Himnusz, neked meg megdobban a szíved, hogy magyar vagy, hogy még itt van ez a kis nép, s ha még a Székely himnusz-ba is belefognak mint a csíksomlyói előadáson, akkor véged, annyira eltelsz örömmel, hogy „felkelt a Naaapunk, István a mi urunk, árad a kegyelem fénye rááánk..” S közben ő, akinek annyira örülsz, „idegeneket hívott magyarok ellen segítségül”, kiirtotta a magyar vallást, a táltosokat, Dunába terelve „keresztelte” meg a népet. Mégis sírsz az örömtől. 

Na, ezt csinálta Wodehouse is a Leleményes szövetséges-ben. Na, de utáljuk-e az István, a királyI-t? Egy hete még Gyulán voltunk, és egyik este Bill adott koncertet. A koncertnek több csúcspontja is volt, de az egyik legegyértelműbben Torda táltos dalának az előadása volt. Tombolt a közönség. Így, majd' negyvenöt évvel a bemutató után is. Én meg ne szeressem PGW mosolyfakasztóját?  

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

8/10

2026 augusztusa, a gyulai nyaralás utáni első hét. Harmadik nap a héten. Home office-ban maradtam, mert tegnap elmúlt a Transitom töltése. Szerencsére a szervízig még kibírta. Viszont olyan a helyzet, hogy így teljesen autó nélkül maradtam. Reggel felkeltem, de aztán rájöttem, hogy semmi értelme bemennem. Írtam is a Facse-csoportunkba, hogy akkor maradok készenlétben itthon, ha kellek, szóljanak, kocsiba ugrok és húsz percen belül ott leszek. Nem hívtak. S a kocsi még nincsen készen. Holnap a kollégám lesz home office-ban. 

* 
A térdem viszont mocskosul fáj. Kikerülhetetlen az orvos... Jegelem, fájdalomcsillapítót szedek, térdfolyadék helyreállítót, csonterősítőt, de francot se ér. Rohadt éles, szúró a fájdalom. Az állandó tompa mellett.