Ezt a képregényt is véletlenül találtam a könyvtárban. Amikor kinyitottam, nem hittem a szememnek. Láttam én a borítón, hogy valami francia vagy angol pasas írta, rajzolta (francia), de ahogy a képekre néztem, mintha a magyar képregény-rajzoló, Fazekas Attila rajzait láttam volna. Megnőtt az érdeklődésem. Amit tovább fokozott, hogy sci-fi képregényről van szó. Na, gyerünk!

Jean-Claude Forest 1962-ben jelentette meg az első Barbarella képregényt. Valami olyan formában, ahogyan régen nálunk, ha jól emlékszem, az Esti Hírlap utolsó oldalának az alján jelentek meg képregények, négy-öt kocka egy számban. Aztán megjelent a Barbarella-történet egyben is. Aztán még sok, amik végül négy gyűjteményes kötetekben is napvilágot láttak. Amik aztán hamarosan angol fordításban is kiadták őket. 

1968-ban filmet is forgattak a történetből, főszerepben a nagyon is csinos, Barbarellás Jean Fonda-val, akit a rossz nyelvek szerint csak azért választott a rendező, Roger Vadim a címszerepre, mert éppen a barátnője volt, és meg akarta mutatni Fonda csakugyan szemre- és figyelemre (hogy mást ne mondjak...) méltó bájait. 

A jelen kötet története nem egy történet. Pontosabban egy, de epizódokból áll. Barbarella szerelmi bánatában vándorol az űrben, leszáll egy bolygón és ezzel egy pillanatnyi szünet, pihenés nélküli ámokfutás veszi kezdetét. Barbarella ide-oda csúszkál a bolygó különböző mélységeiben, tereiben, síkjain a legtöbb esetben deus ex machina esve bele egyik kalandból a másikba. 

Barbarella egy űrben utazó, bátor, leleményes, vastagon és mindenek előtt nimfomán, szőke bombázó, aki az első szóra, ami általában az övé, meztelenre vetkőzik és magáévá tesz bárkit és bármit. Barbarella éppen ezért a szexuális forradalom és a feminista mozgalom egyik jelképévé vált. Egy férfi által, gondolj, bele!

Annyira bárgyú és naiv a cselekmény, hogy olyan nincsen is. Pedig lám, mégis van. Elmondhatatlan az minden dramaturgiára, szerkesztésre elvekre fittyet hányó cselekményvezetés, amivel Foster él. Kitalál egy konfliktust, fokozza, majd amikor nem tudja hogyan kimenekíteni Barbarellát, kreál egy olyan műmegoldást, olyan hajánál fogva előrántott cselekményszálat, hogy az ember nem túl művelt és nem annyira rendszerben gondolkodó gyereke csak les, és a legszívesebben a sarokba hajítaná az egész francos, egybefüggő történettelen történetet. Különösen, amikor Barbarella szüntelen üzekedés-vágya olyan szintre emelkedik, amikor már egy robotot is magába enged, miután megkérdezi tőle, hogy:

– Mondja, Aktor... Mi mindent tud csinálni?
– Mindent, asszonyom, mindent... Méghozzá roppant alaposan. 
(54. o.)

Erre Barbarella válasza a következő: 

Ez nálam kicsit kivágta a biztit, majdnem a sarokba is dobtam az egész sci-fi pornót, hogy köllafrancnakeza baromság, de aztán valahogy mégis maradt. A gondolat azzal indult, hogy de jó a robotnak, a fém az mindig kemény... 

De a hátborzongató brrr-érzés ellenére valamit meg kell figyelnünk! Ez pedig  rajzok profizmusa, dinamikája és dramaturgiája. Ami jelzők a történet egészére, ugye, egyáltalán nem igazak. De ismétlem, a képregény minden egyes kockájára igen. Nézz csak meg néhány példát! Tényleg majdnem random fotóztam mindet. 

 Valahogy a képregény közepén kezdtem gyanakodni, hogy fordítva ülök a lovon. Egyre inkább úgy tűnt, a bugyutaság és a naivitás nem szükségszerűség, nem a szerző aztakurva-alapbeállítottsága, hanem eszköz. (Legalábbis reménykedem benne, hogy így van, mert ez indok arra, hogy akár még szeressem is.) A paródia eszköze. Egyfelől a képregénynek, mint olyannak a paródiája. Másfelől akció sci-fi paródiája. Nem olyasfajta paródia, mint Douglas Adams Galaxis útikalauz-a, nem röhögjük szét a fejünket, csak a túltolást érezzük, a képtelenséget, a lehetetlenséget és a nagyon akarást. Ha így állok hozzá, pazar a sztori. Ha nem így, akkor gyalázatosan vacak. Annyira, hogy még gyerekkoromban se tetszett volna. S az a nagy helyzet, hogy amikor ez a szemléletváltás megtörtént bennem, kezdtem nagyon élvezni a képregényt, sőt, nyitott lettem a következő részekre is. Amiből egy már meg is jelent magyarul.