A Kozmikus főnyeremény időtlen idők óta ott állt a polcomon, amikor jó egy évtizeddel ezelőtt Ofi álnevű barátom, akihez több évtizedes ismeretség fűzött, felhívta rá a figyelmemet. Arra már nem emlékszem, milyen szövegösszefüggésben, és hogyan aktualizálta az éppen aktuális beszélgetésünkhöz, de Ofi asszociációs készsége olyan szinten cizellált, hogy szerintem néha még ő sem képes követni. Élete párja, szívszerelme néha pompás fordítóként működik a mondanivalójához, de van, hogy ő is fonalat veszít.
Szóval akkoriban elolvastam a könyvet, de azon kívül, hogy rendkívül pompás, agyalgatós, nevetős olvasmány, túl sok nem maradt meg bennem, és akkor még olvasónaplót sem írtam.
Mostanság történt, hogy egy Hernádi Gyula regény képregény-változatáról, Az erőd-ről írtam egy bejegyzést, és egy olvasóm vitatta, hogy a sportból, szórakozásból végzett gyilkosságosdiban, az állításommal ellentétben Hernádi élén járt volna, mert Sheckley könyve, A tizedik áldozat pár évvel korábban kiadatott, és két filmváltozat is készült belőle. Ez Hernádi könyvének és a belőle készült, Zorád Ernő által rajzolt képes változatnak semmilyen erényét nem nullázza le, de arra jó volt az olvasói figyelmeztetés, hogy Sheckley újra a homlokterembe erőszakolja magát. Természetesen A tizedik áldozat-ot olvastam el első nekifutásra, de a mostani, gyulai nyaralásunkra magamhoz ragadtam a Kozmikus főnyeremény-t, röhögéseim, töprengéseim fílingjét aktualizálandó.
Egyáltalán nem bántam meg, hogy ezt a kis könyvecskét újra kézbe vettem, (s hogy egy egyáltalán nem kedvelt klasszikus szavaival éljek) sőt, mi az hogy, nagyon is örvendtem az újraolvasásnak. Azonnal mondom is, miért.
Előzmények, utózmányok
Ahogyan Kucka Péter, a magyar sci-fi–kiadás egykori, nagy dojenje írja az utószóban, Sheckley volt az első, aki humort vitt az addig meglehetősen humortalan műfajba. Tudniillik a sci-fi addig vérkomoly történeteket szállított minden szintem, Mármint ha eltekintünk a zseniális lengyeltől, Stanisław Lem-től, ugye, mert az ő sírva nevetős Csillagnapló-ja 1957-ben, a másik fetrengve élvezős Kiberiádá-ja 1967-ben látott először olvasót. Vagyis a sci-fi és a humor ötvözése nem Sheckley-től származik, ámde a magam részéről egyáltalán nem osztom Wahorn András azon gondolatát, hogy a művészetben, ő konkrétan a rock- és popzenére gondolt, az újdonság a legnagyobb erény (168 óra, 2020. júl. 15.).
Már csak azért sem osztom ezt a nézetet, mert ha a Kozmikus főnyeremény-t nézem, azonnal adódik hangvételi összehasonlításul két másik szerző műve. Igaz, az egyik nem sci-fi, hanem , hm, khm, fantasy vagy mi a szösz. Ez Terry Pratchett nagyjából bármelyik könyve, de a Mágia színé-ben például konkrét hasonlóság van Sheckley beszélő, alakváltozó Nyereménye és Pratchett igen különleges tulajdonságokkal rendelkező, több Korongvilág könyvében is szereplő Poggyásza bizony egy tőről metszett. A Poggyászról 1983-ban olvashattunk először.
De ha sc-fi, akkor Douglas Adams fergeteges Galaxis útikalauz stopposoknak című, ötkötetes trilógiája, rádiójáték formában 1979-ből, regényként két évvel későbbről. Mármint az első rész. (Ami szerintem úgy zseniális, ahogyan van,minden ötletében, fordulatában, a közbeszéd közkincsévé váló momentumaival (elég, ha azt mondom: 42, törölköző, vogonok!). A folytatások számomra egyre gyengébbek és önrókabőr-lenyúzások, egészen odáig, hogy a végén már egyszerűen unalmasan fárasztóvá válnak. Valahogy úgy, ahogyan a Mátrix folytatásai is roppant akciódús, semmitmondó kalandfilmek lettek az első rész filozofikus zsenialitásához képest. Vagy nem is képest.) Nem véletlen, hogy sorozat és mozifilm is csak a sorozat elejéből készült.
A hasonlóság a két főszerelő sorsa és hozzáállása között is roppant feltűnő. Mind Sheckley Carmody-ja, mind Adams Arthur Dent-je akaratán kívül kerül be a Univerzum körforgásába, mindkettő vissza akar jutni a Földre, és mindkettő egy teljesen képlékeny, kiszámíthatatlan Galaxissal találja magát szemben. Mindkettő gyámoltalan kissé, elveszett az új szabályok, jelenségek világában, de végső soron mindkettő talpraesett és kényszerűségből alkalmazkodó kész a megpróbáltatások között. Az addigi sci-fi ötletekhez képest ezek a világok teljesen kifordított világot, ahol bár a kalandok életveszélyesek a főszereplők számára, de mégse aggódunk értük igazán, mert a cselekmény mégis sírva rötyögős. Még a két író stílusa között is feltűnő a hasonlóság.
Sheckley 1969-ben teremtette meg Carmody figuráját.
Carmody kalandjai
A könyv fülszövege sokat elárul a történésből.
Mr. Carmodyt, egy amerikai átlaghivatalnokot váratlan meglepetés ér: egy galaxisközi lottósorsoláson épp az ő nevét húzta ki a komputer. Mr. Carmodyt meghívják az ünnepélyes nyereményátadásra, de arról elfelejtkeznek, hogy a visszautazást is biztosítsák. A „Nyeremény” segítségével különböző bolygókon bukkan fel, s minduntalan mulatságos és veszélyes szituációkba bonyolódik. Robert Sheckley, a neves amerikai sci-fi író ezúttal a primitív fantasztikus kalandregények ostoba fantáziavilágát teszi nevetségessé, ugyanakkor a reklám, az amerikai fogyasztói életszemlélet jelenségeit is bírálja sajátos fanyar humorával.
A stílust szerencsére a fülszöveg nem képes visszaadni. Vagy nem szerencsére, talán ismertebb lenne a könyv. Már az első oldal a dolgok sűrűjébe vág, semmi hosszú bevezetés, felvezetés, semmi vacakolás, tötyörgés. Carmody megnyeri a Galaktikus Lottó főnyereményét, jönnek is érte, hogy az a nyeremény átadására repítsék. Nincs időhúzás űrhajókkal, csillagrombolókkal, felszerelések összekészítésével, technikai szöszmötöléssel, ahogy a Hírnök Carmodyért jött, úgy mennek, és egyszerre csak ott vannak a bürökrációtól zsibbasztóan ismerős Galaktikus Központban. Carmody némi megpróbáltatások után megkapja a Nyereményt. Kiderül, valójában nem is ő a nyertes, valami hivatali grimbusz csúszott a dologba, a Központi Számítógép sem volt a topon, a Földről a kutya sem tud semmit, csak annyit, hogy valami primitív bogyó a hatalmas végtelenben, rettentő elmaradott civilizációval, kultúrával, technológiával, amely még a bolygót sem volt képes elhagyni. Arról nem is beszélve, hogy a feladatuk arra szorítkozott, hogy Carmody-t (tévedésből) elhozzák, átadják a Nyereményt, de arra senki nem gondolt, nem is érdekli őket, hogyan jut vissza. Talán az lenne a legegyszerűbb, ha megölnék? Hiszen így úgyis meg fog halni... A tiltakozását a személyes elfogultsága miatt nem veszik be a jegyzőkönyvbe.
Szerencséjére szimpatikus lesz az ügyintézőknek, s eljuttatják valakihez, aki talán segíteni fog. De nagyobb eséllyel elpusztítja őt. A valaki egy helyi istenség. Akinek mindenhatósági unatkozását Carmody egy metafizikai beszélgetés során önmegmentőn megoldja. Közben végig röhögünk. Meg gondolkodunk. Bizony. Nagyon. S közben szokjuk, milyen egy sci-fi, ami egyben önmaga paródiája is.
Carmody tehát utazásba fog, mindig akad valaki, aki a segítségére van, de nagyon komplikált hazajutnia, mert nem ismeri a Föld koordinátáit, de még nagyobb baj, hogy nem csak a hol, hanem a mikor és a melyik is kérdés. Vagyis Sheckley érinti még a párhuzamos világok kérdését is.
Carmody utazása ugyancsak hasonlít A kis herceg történetére, csak ő nem kíváncsiságból, hanem kényszerűségből landol ilyen-olyan világokon. És a tanulságok sem nem annyira egyértelműek mint a Kis Herceg esetében. Sheckley nem a tutit akarja megfogalmazni, legalábbis nem olyan egyértelműen mint Exupéry. Nem bólogatunk meghatódva, hanem elképedünk és kapkodunk az értelmezés után. Sheckley-nek esze ágában sincsen értelmezni, csak felvet kérdéseket és mesél egy történetet. Nem annyira poénokra kihegyezve mint Douglas, nem is váltak közkinccsé beszólások, fogalmak a könyvéből, ahogy Douglas-nál, de talán több mondanivalóval és történeten túli agyalnivalóval.
HM...
mondom, amikor felteszem magamnak a kérdést, végső soron milyen is ez a könyv. Mert egyfelől zseniálisan jó. Másfelől amekkora ötlettel, svunggal indul, annyira laposodik, ahogy haladunk előre. Mintha a pompás ötletből nem tudta volna kihozni mindazt, amit akart, amit lehetett volna. Az első két világ ötlet- és gondolatgazdagságát a későbbi világok már nem hozzák annyira, a kezdeti fergeteges szatíra, abszurditás sziporkája alábbhagy, és jóformán csak a történetmesélés marad. Ami nem kevés, csak a kezdethez viszonyítva az. Viszont az élvezeti értéket jócskán csökkenti. Lehet, didaktikusabb lenne, de mindenképpen gazdagabbá vált volna, ha a kezdeti, az első két világotjellemző tipizálás a későbbi világokra esetében is jellemző lenne. Valahogy úgy, ahogyan az Candide-ban vagy Az ember tragédiájá--ban van.
Sheckley igazi ereje a novelláiban van, a regény nem igazán az ő műfaja. Az ötletparádé és a gondolat ott van a regényeiben is, de a novella tömörségét, a mondanivaló csattanókba csomagolását, az ívek tökéletességét a regényékben szemmel láthatón nem tudja adoptálni. A regényben nem működik az egy ötlet kibontása. Akkor sem, ha a regényei ötleteivel (vö. A tizedik áldozat) igen tiszteletre méltó újrahasznosítást, továbbgondolást ért el. Az egészen bizonyos, hog munkássága nélkül a sci-fi műfaj sokkal, de sokkal szegényebb lenne.
